Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 9. szám
Gyermekkoromban nagyon szerettem nézegetni egy képet, szarvast ábrázolt, amelyet árkon-bokron át, vízmosásos erdőben üldöznek a kopók. A hajsza - ez volt a kép címe. Rokonszenvem határozottan a szarvas pártján volt, remegtem, hogy le ne füleljék a kopók s gyönyörűséggel gondoltam arra, hogy ha a szarvas egyszer csak felbőszülve visszafordulna, agancsaival nekimenne a kopóknak és széjjelszórná őket. Homályosan éreztem, az erkölcsi igazság a szarvas pártján van.
Mindig ez az érzés újul meg bennem, ha politikában, tudományban, irodalomban egyikét látom a nálunk nem szokatlan hajszáknak. Az érzésem a hajszolt fél pártjára kél.
*
Szekfü Gyula, A száműzött Rákóczi című híressé vált könyv szerzője csakugyan visszafordult, nekiment hajszolóinak és széjjelszórta őket. Napról-napra látni, hogy védekező irata mily könnyen semmivé teszi a reá szórt vádakat és rágalmakat s milyen hamar, úgyszólván puszta megjelenésével maga felé fordítja a becsületes és okos emberek közvéleményét. Kételkedőket meggyőz, könnyelműen ítélkezőket revízióra késztet, az üldözőket konsternálja. Szánalom nézni azt a vergődést, amit Szekfü fő-ellensége művel, hogy válik támadása mind jobban védekezéssé s micsoda kétségbeesett csűrések-csavarásokhoz kénytelen folyamodni a nyilvánvaló igazsággal szemben. Csakugyan volna az igazságnak immanens ereje, amely előtt a hazugság nem bír megállni?
*
Szekfü Rákóczi-könyve bennem s sok más emberben a fájdalmas szeretet érzését keltette és táplálta a fejedelem iránt. Nyilvánvalónak látom, hogy az író erre a hatásra törekedett, benne is ez az érzés élt. Mások, sokan, becsületes és okos emberek, bántó, kellemetlen, kegyeletünknek rosszul eső benyomást kaptak belőle. Hogy lehet ugyanannak a műnek ugyanazon kor embereire ilyen ellentétes hatása? A könyv hatása nem az író szándékától, céljától, érzésétől függ, hanem azoktól az asszociációktól, emlékektől, élettapasztalatoktól, melyeket az olvasó öntudatlanul szunnyadó lelki hatalmából feltámaszt.
*
Csodálatos dolgokat tár fel ez a Szekfü-ügy. Nem hallatlan dolog-e, hogy előkelő állású, a társadalom vezető rétegéből való ember, egyetemi tanár, akadémiai rendes tag, volt és talán leendő országgyűlési képviselő s még egy csomó más politikai, tudományos és társadalmi disztinkció viselője az Akadémiában felolvas, újságban kinyomat s talán majd könyvben is kiad egy sereg olyan ténybeli állítást, amely a valósággal homlokegyenest ellenkezik? Hogyan lehetséges ez? Hogy merhet valaki ilyet tenni? Hogy nem fél az azonnali leleplezéstől? Hát nem akad, aki azonnal feláll és a szemébe kiáltja, hogy nem igaz?
Pedig itt nem szándékos hazugságról van szó, hanem egy komplikáltabb, de elég gyakran előforduló psychológiai jelenségről. Egy gyenge ítéletű, erőszakos és hiú ember meggondolás nélkül, hirtelen kimondott egy ítéletet, pl. azt, hogy Szekfü meggyalázta Rákóczi emlékét. A hiszékeny emberek roppant tömege lelkes helyesléssel fogadja a vádat, pusztán kimondója tekintélye alapján, vagy egyáltalában csak azért, mert kimondták. Ez hízeleg a vádló hiúságának. Akadnak, akik ellentmondanak neki, ez felkelti erőszakosságát. Saját szava visszhangjában gyönyörködve, az ellentmondásoktól tüzelve megismétli, hangsúlyozza, részletezi vádját. Hangját folyton fokozni kénytelen, de egy idő múlva már nem lehet fokozni. Bizonyítékokhoz, argumentumokhoz kénytelen nyúlni. Igaz argumentuma vajmi kevés van, hamar kifogy belőlük, nem is meggyőzők. De a dolog oly nyilvános, oly nagy érdeklődést kelt, annyira angazsálja hiúságát, annyi pozícióbeli és népszerűségi előnyt nyújt, hogy lehetetlen abbahagyni. Itt a psychológiai kényszer, az igazság elcsavarásához, erőszakos belemagyarázásokhoz, elferdített vagy csonkított idézetekhez kell nyúlni, majd - itt megállás nincs - költeni kell a bizonyítékokat, olyan dolgokat ráfogni a vádlottra, amelyeket az nem mondott, ellenkezőjét kell ráfogni annak, amit mondott. Ez az az út, amelyen a gyenge ítéletű, hiú és erőszakos ember lépésről lépésre, akarata ellenére, belső elemi erőknél, saját gyöngeségénél s az első lépéskor elkövetett hibánál fogva rásodródik arra az útra, amelyen egyenest szembe kell fordulnia az igazsággal. Lelki káprázat ez, amikor az ember elveszti az igaz és nem igaz iránti érzékét és saját szuggesztiója hatása alatt hinni kezdi, amit maga talált ki.
Erről a psychológiai jelenségről mostanában ugyancsak megbővültek az ismereteink, vele magyarázódnak azok a háborús hazugságok, amelyek különösen a háború első idejében olyan dúsan tenyésztek.
*
Az újság-hajsza természetrajza. Egy újságíró minden különösebb rosszindulat nélkül, talán csak hogy cikket írhasson s pár koronát kereshessen vele, megírja valakiről, hogy valami rosszat követett el, például megsértette Rákóczi emlékét. A kitűnő újságíró-érzékű, ügyes szerkesztő azonnal észreveszi, hogy ez népszerű ügy, érdeklődést kelt, prestige-t szerez a lapnak, - tehát tovább űzeti-fűzeti a vádat munkatársával. A lapot egyre jobban veszik, a feltűnés egyre jobban terjed, most már bele kell feküdni egész testtel, hisz ez valóságos kincs. Az újságíró, a szerkesztő eddig még talán hiszi is, hogy igaza van. Különben is kisiklik az ügy az újságíró kezéből. Jönnek a politikusok, kitűnő a szimatjuk, hogy most könnyű szerrel, olcsón gyarapíthatják fogyó népszerűségüket. A nagy tömeg a maga naiv ösztönével csak annyit tud, olyanok szájából, akiknek vakon szokott hinni, hogy megtámadták Rákóczit, meg kell védeni Rákóczit. Naivul, kritika nélkül, lelkesen a védők pártjára áll. A lap sikere teljes.
S a többi lapok? Az első napokban sápadt irigységgel nézik a laptárs szerencséjét. Megpróbálják elhallgatni az ügyet. Nem lehet, a közérdeklődés hullámai behömpölyögnek az összes szerkesztőségek ablakain. Hát ők sem lehetnek rosszabb hazafiak, mint a szerencsés laptárs, nekik is meg kell védeni Rákóczit. Egyik-másik becsületből, elvi vagy személyi kényszerből próbál szembeszállni az áramlattal, de olyan ijedten, kelletlenül és energiátlanul, hogy többet ártanak, mint használnak. Pedig egyetlen lapban egyetlen idején jött energikus felszólalás talán olyan volna a felizgult tömegnek, mint az olaj a háborgó hullámoknak. De ezt az energikus szót nem mondja ki senki.
*
A tudósok? A tudósok félénk, nagy nyilvánossághoz, nagy tömegekkel való bánáshoz nem szokott emberek. Az eszközük is kevés, ami van, azt sem tudják felhasználni. Dühöngnek, egymás közt és magánbeszélgetésben felháborodnak, tenni vagy nem tesznek semmit, vagy ügyetlenül teszik. A tudósok, a szakemberek túlnyomó része Szekfü pártján van, nyilatkozott is mellette s mégis mennyit tudott rajta segíteni? A tudós szavának tekintélye nálunk egészen szűk kis körre szorítkozik. A nagy újságolvasó tömeg előtt a tudós szava kiáltás a pusztába. S ez nemcsak a tömeg hibája. Amikor voltak szép számmal igazi nagyszabású tudományos egyéniségeink, azoknak bizony volt tekintélyük a nagy közönségben is.
*
Az Akadémia diplomatizál, engedményeket tesz, mellékmondataival visszavonja főmondatait, nem az ügyre gondol, nem a tudomány jogára és szabadságára, - csak saját magára, a maga féltve őrzött tekintélyére. Épp ezért veszti el. Egy par excellence tudományos közérdekben, amikor a tudományos kutatás és tudományos kritika szabadságáról, szóval a tudomány legfontosabb érdekéről van szó, egy akadémiának csak egy álláspontja lehet, védeni a tudományt. Itt már nem lehet a kérdés az, hogy helyes-e a Szekfü álláspontja vagy nem, tévedett-e egyes megállapításaiban vagy sem, - itt arról van szó, hogy valakit, mert ki merte mondani azt, amit tudományosan megállapított igazságnak tart, politikai okokból és célokból megtámadnak s terrorizálni akarnak. Ez gyökerében támadja meg a magyar tudomány művelődésének lehetőségét, s a magyar tudomány legelső szervének, aminek az Akadémia tartja magát, ezzel erélyesen, hathatósan, keményen szembe kell szállni. S mert ezt nem tette, megrendítette a maga hivatásában való hitet még azokban is, akikben megvolt. S a tragikum az, hogy mégse tudta elhárítani magától az ellenség támadásait, sőt mert gyengének, ingadozónak, zavarba jöttnek látták, annál szilajabb hallalival estek neki.
*
Szekfü hívei most a maguk bőrén tapasztalták, mit jelent az, ha a politika beletolakszik a tudományba. Vannak Szekfü e hívei közt olyanok, akik élesen támadták és támadják a mai fiatal magyar irodalmat s e támadásaikhoz legfőbb argumentumaikat a politika gondolatmenetéből veszik, vagyis beleártják a politikát az irodalomba. Nyugodtak lehetünk, ha alkalom kerül rá, folytatni fogják támadásaikat, összes politikai argumentumaikkal.
*
Egyáltalán, miben különbözik a Szekfü elleni hajszától az a hajsza, amely a Nyugat körül csoportosult írók ellen évek óta csaknem megszakítás nélkül folyik s a múlt télen olyan pompás hullámokat vetett? Csak abban, hogy irodalmi dolgokban a közönségnek legalább egy része sokkal jobban van tájékozva, mint tudományosakban s ezért nem ugratható be olyan könnyen.
*
A magyar tudományban fiatal embernek legsúlyosabb handicap-teher a maga lábán járó, bátor tehetség.
*
Az erdő vadjai felhorkannak, izgatottak lesznek, dühösen forgolódnak, döbbent ijedtség fogja el őket. Megérezték, hogy közeledik az oroszlán. Ugyanígy vannak a tehetetlenek, az áltehetségek, a féltehetségek, mikor a tehetség közeledik.
*
Egyszer adott ki az Akadémia egy tehetséges munkát s mennyi zaj-baj lett belőle. Csak merjen ezután tehetséges ember az Akadémia közelébe kerülni!
*
Szekfü Rákóczi-könyvében valahány olyan dolgot írt meg, amelyekről aggodalmai voltak, hogy bárki szemében is árnyat vethetnek a fejedelem jellemére, a legjobb igyekezettel igyekezett mondataiba belefoglalni az összes képzelhető mentségeket. S épp ezzel figyelmeztette a rosszhiszeműeket, melyek azok a pontok, ahol bele lehet kötni s a jóhiszemű együgyűeket, hogy itt mentegetik Rákóczit, tehát olyan dolgokat mondanak róla, amelyek nem férnek össze az iránta érzett kegyelettel. Szóval Szekfü éppen abban bűnhődött, amiben engedményeket akart tenni a közfelfogásnak. Bizonyos, hogy kevesebb táplálékot adott volna az ellene támasztott vádaknak, ha egyszerűen, őszintén, nyíltan megállapítja a tényeket. Büntetést érdemelt, ha nem is ilyen súlyos büntetést, mert megsértette az írói mesterség törvényét. Sohasem lehet büntetlenül engedményeket adni a rosszhiszeműeknek és az ostobáknak.
*
Szekfüt híveinek nagy része is, tudok róla, félreértette az első időben. Ijedten tiltakoztak, legalább magánbeszédben, hogy ők nem helyeslik azt a Rákóczi-képet, amit festett, ők nem ilyen rossz hazafiak, de ez a Szekfü kitűnő tehetség, könyvének vannak kiváló tulajdonságai stb. Ezek a derék és jóhiszemű emberek idősebb urak, tehát félreértették Szekfüt, aki, úgy hallom, fiatal ember. Az idős magyar ma nem érti, félreérti a fiatal magyart. Soha még két nemzedék között ekkora hézaga nem volt a megértésnek. Más-más módon ítélnek, más-más módon gondolkoznak, más-más nyelven beszélnek. Úgy látom Szekfü védekező iratából, hogy ő ezt nem vette észre vagy nem akarja észrevenni s ezért láthatólag nem tudja megmagyarázni magamagának sem ügye egyes pontjait.
*
A mai idős magyar nemzedék optimista világnézetű. Beleélte magát abba az illúzióba, hogy minden úgy van legjobban, ahogy Magyarországon van, s ehhez az illúzióhoz csinált magának történelmet, irodalomtörténetet s csinált volna, ha tudott volna, filozófiát is. A mai fiatal magyar nemzedék kritikai szellemű, elégedetlenségre hajló, illúziómentes, tiszta látásra törekvő. Ezzel zavarja az öregek illúzióit és senki se szereti, ha az illúzióit zavarják. Ez az oka, hogy Szekfü Rákóczi-felfogásába máskülönben okos és jóhiszemű magyar öregurak sem tudnak belenyugodni. Kellemetlen nekik, hogy Rákóczi pályája egy korszakát szomorúnak kell látniuk s kellemetlen dolgokat hánytorgatni, ezt ők valahogy illetlenségnek érzik. Jó társaságban csak kellemes dolgokról illik beszélni.
*
Fiatal magyar ember, ha esze van, önálló véleménye van s ezt ki is meri mondani, okvetlen gyanússá válik. Minden kiválóbb, önmagát teljesen elleplezni nem tudó, öntudatos fiatal tehetségünk többé-kevésbé le van fojtva. A tudományban szigorú a fegyelem, az érvényesülés minden lehetősége az öregektől függ, a tehetség kénytelen egyelőre meglapulni. Mivel azonban egészen mégse mindig tudja megtagadni magát, gyanú alá kerül és érvényesülése megnehezedik. A tehetségtelen, akinek nincs elleplezni valója, mert nincs benne semmi, az könnyen boldogul, ha érti a módját és jól viseli magát. Az irodalomban mégis szabadabb a levegő, itt mégse lehet a kényelmetlenné váló tehetséges embert egyszerűen beszüntetni. Harcolni kell ellene, minden kézügybe eső fegyverrel, - okkal, ólmos botokkal egyformán. Igazán, ideje volna már az irodalmat is úgy valahogy berendezni, ahogyan a tudomány van berendezve. Például az írás jogát is olyan engedélyekhez kötni, mint az egyetemi előadásokét.
Annyival is inkább, mert tehetséges írók ellen harcolni annyit tesz, mint érvényesülésüket elősegíteni. A nyelvújítás óta minden értékes irodalmi mozgalom azért is boldogult, mert sokan és sokat támadták.