Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 8. szám
A szenyóra elszaladt a papért, föladatni a haldoklóra az utolsó kenetet, - talán még nem késő.
Don Miguel Cervantes de Saavedra egyedül maradt. Csöndesen feküdt az ágyában, mereven nézett a szoba mennyezetére, a szeme mintha nagyon feszülten, nagyon messzire figyelne, olyasvalamire, amit nem lehet meglátni. A szája félig nyitva volt, arca vonásai pillanatról-pillanatra keményedtek, mintha a szembe szívódott volna belőlük minden élet. Valami fenséges világítás ömlött el egész fején, a mindenen-túlvalóság, teljes fájdalmatlanság, nyugodt, megértő búcsúzkodás komoly, de nem ijesztő fénye.
Az ajtó nesztelenül megnyílt és előbb csak a fejét dugva be vizsgálódva, aztán egészen belépett egy sovány öreg ember. A spanyol falusi kurta nemesek ruhájába volt öltözve, mértéktelenül hosszú, csontos teste volt, nagy, tétován lépő lába, szikár, hosszú ujjú keze, nagy, hegyes sasorra, hosszú állán ritkás kecskeszakáll, a szemében, amely mintha mindig el volna fordulva a valóságtól, befelé, a lelkében vibráló nyugtalan, tarka képek felé, - a szemében összeroskadt nagy indulatok tompa, tört fénye. A látogató bizonytalan, félénk lépésekkel jött közelebb az ágyhoz, köhintett egyet hang nélkül, csak szájának és kiálló ádámcsutkájának mozgása meg a feje biccentése árulta el, hogy köhög.
Don Miguel meg sem mozdította a fejét, de arcán a felismerés világossága ömlött el. Valami olyan jelek mutatkoztak rajta, mintha föl akarná emelni a jobb kezét, talán hogy szokásszerű mozdulattal odanyújtsa a látogatónak, de ez nem volt mozdulat, csak olyan volt, mint egy mozdulatnak a gondolata, amint árnyékként átsuhan a testen.
- Eljöttem, mester, - mondta a látogató, aki megértette mindazt az alig észrevehető változást, ami az ágyban fekvőn végbement.
- Üdvözöllek, lovagom, köszönöm, hogy eljöttél, elkísérni oda, ahova én indulok, megmutatni az utat, amelyen minden halandónak el kell indulni innen, erről a szép, furcsa, gazdag és nyomorúságos, kicsiny és végtelen nagy világról. Köszönöm néked, lovag, hogy eljöttél. Könnyebb lesz az utam, ha teveled tehetem meg, a te ismerős és sohasem látott alakod biztosabban vezet által abba a másik világba. A lelkem, amely már búcsúzik tőled, társának ismer téged, aki belőle lelkedzettél, csak általa éltél, testi valót soha nem öltöttél, mindig csak kép voltál, gondolatok és élmények visszatükröződése, álom. Olyan, amilyen én leszek néhány perc múlva. Köszönöm, hogy eljöttél értem.
Ezeket mondotta a haldokló, de nem hanggal és hangokból szövődő szavakkal, csak tekintetének e világra visszatérő halk elborulásaival, némi feszültebbé válásával ernyedt testének, amelybe mintha visszatért volna valami az elenyésző életből. S ugyanígy, hang nélkül, csak egy bús tekintetén halkan átfutó, belülről kifelé világító mosollyal felelt neki a lovag:
- Mester, eljöttem, hogy egyesüljek a te lelkeddel, amelynek része vagyok, darabja annak az álomnak, amelyből lelked most az örökkévalóságra ébredezik. Ha van még gondolatod, amely erre a földre tartozik, ha van még búcsúszavad, hagyd itt és jer, menjünk.
- Erre a földre - felelt a haldokló. - Leszámoltam ezzel a földdel, mindennel leszámoltam. Amit ez a teremtett föld mutathat az embernek, azt én mind láttam, amit szenvedésben, gyönyörben, küzdelemben, vereségben, győzelemben adhat ez a világ, azt én mind megkaptam. Nem hagyok el semmit félbehagyottan, mindennel elkészültem, nem sajnálok elmenni. S nem is mint koldus megyek el, aki után nem marad semmi örökség, hanem mint király, aki új birodalmakat tárt fel az embereknek. Világosságom kialszik, de nem mint az éjjeli mécses, hanem mint a messze, messze csillag, amely még akkor is fénylik az embereknek, mikor pedig már rég kialudt.
- Mester, - szólt a látogató, - úgy mégy el, mint akibe isten beleoltott valamit a maga teremtő szelleméből. Te is teremtettél, embert, látásaidnak és gondolataidnak agyagából s te is megnyerted a halhatatlanság koronáját.
- Valóban, igazad van, lovagom, - folytatta Don Miguel. - Embert teremtettem, teremtettelek tégedet. Nem húsból és vérből, csak látásokból és gondolatokból, mégis elevenebb, igazabb és egészebb embert, mint a többi, e földön járó emberek. Mert mit tudni az emberekről, akik egymás társaságában, egymással beszélve és ismerkedve, harcolva és kibékülve, gyűlölködve és szeretkezve élnek? Mit tud apa a fiáról, férj a feleségéről, gyermek a szüleiről? Csak azt, ami külső, a többit, a belsőt, azt ami az embert teszi, a lélek igazi rejtelmeit nem tudja a másikról senki. Embert ember elől eltakar az élet. Aki azonban téged megismer, az embert ismer meg, lelket, gondolatokat, érzéseket, rugókat, - nemcsak a szavakat hallja, amiket mondottál, hanem azokat a belső, legmélyebb rezgéseket is, amelyek a lelket fölverik és addig izgatják, amíg a gondolat világossága és a szavak muzsikája kél ki belőle. Én embert teremtettem, nem olyat, aki ha meghal, csakhamar elvész a világból, nem marad belőle más, mint egy kopott felirat egy kopott sírkövön. Olyat, aki élni fog mindaddig, amíg emberek élnek és kíváncsiak önmagukra és a szavak tükörszilánkjaiból össze tudják állítani azt a tükörképet, amelyet én örök időkre elébük tartottam. Mert te, az én teremtményem, olyan vagy, mint a tükörkép, amely ott látszik a tükör mögött. Te a szemben élsz és az agyban, a szemben, amely a tükörbe belenéz és az agyban, amelynek az a szem az ablaka. S mindenki, aki ránéz, önmagát látja a te képedben. Mert te nemcsak egy ember vagy, hanem minden ember, - összesűrítve egy alakban mindaz, ami az emberekben, az emberek életében lényeg. Minden ember ifjúságában megtölti lelkét ábrándokkal, fölteszi szemére az álmok szemüvegét, amelytől az egész életen át nem látja a valóságot. Minden ember keres magának Dulcineát, akit felruház gondolatában a királynők minden méltóságával, az angyalok minden szelíd jóságával, a tündérek szépségével és nem veszi észre, hogy mindez csak az ő vágyaiban él, - Dulcinea csak egy tenyeres-talpas, repedt sarkú szolgáló. Minden ember nekiszegezi lándzsáját és rohanva lovagol a rettenetes óriásnak s a lezuhanás kábulatában, a betört bordák fájdalmaiban nem ismeri meg, hogy csak szélmalom ellen harcolt. És minden emberre rájön a végén a megismerés keserű órája, mikor az álmok káprázatából csiszolt szemüveg leesik a szeméről és megviláglik előtte az élet a maga igazi képében, álomtalan sivárságában, hasztalan ürességében. De már akkor késő, aki megtanult látni, az nem kíván többet élni, aki belenézett az élet arculatába, az nem kíván többé látni semmit, csak a halált. Bizony, lovagom, a te történeted minden ember története, keresztényé és pogányé, spanyolé és franciáé, minden emberé, aki volt és minden emberé, aki lesz.
- Mégis, spanyol nemes vagyok, katalán hidalgó, az emberi faj virágából való, amely csak Hispánia kopár, drága földjén terem, - szólt közbe a látogató. - Don Quijote de la Mancha a nevem.
- Hát az megmaradt benned, a spanyol büszkeség, az, ami a legerősebb volt benned, mint minden spanyolban? Jól van, lovagom, igazi spanyol vagy, végső leheleteden túl is. Csak Spanyolországban születhettél te, csak spanyol ember gondolatából és látásából. Mert csak Spanyol földön, csak a spanyol nap tudja úgy megvilágítani és annyira láthatóvá tenni azt, amit isten az embereknek mondanom rendelt. Csak a mi spanyol lelkünknek annyira tisztán valóság az álom, annyira álom a valóság, csak spanyol lélek tud annyira benne élni abban, ami elmúlt s kimaradni abból, ami van és lesz s a való dolgok tragikus hiábavalósága semmiféle más embernek nem fordítja annyira a képzelt dolgok felé a lelkét, mint a spanyolnak. Ne félj, ha minden nemzetbéli ember ráismer tebenned önmagára, a maga életére, a maga fajtájára, azért meglátszik rajtad mindig, minden ízedben spanyol vagy. Te vagy Spanyolország - de te vagy az egész emberiség. Isten minden nemzetnek ugyanazokat a tulajdonságokat adta, de mindegyiknek más-másféle vegyületben. Te benned is a tulajdonságok vegyülési aránya egészen spanyol. De az élet értelme, vagy igazabban értelmetlensége - az bizony egyetemes emberi nyomorúság.
- Mester, rólam beszélsz, vagy magadról? - kérdezte félszegen, kissé bamba mosollyal a lovag.
- Mind a kettőnkről. Mert én te vagyok és te én vagy. Mi vagy te? Az én gondolatom, az én képzetem. Én vagyok a tükör, te vagy benne a kép. Nem a tükör csinálja a képet, hanem a benne visszaverődő napsugár. Nem én teremtettelek téged, hanem a géniusznak, az isten szellemének lelkem tükrén visszaverődő sugarai s csak az emberi gőg és ostobaság formálta nyelv hamis fordulatát használta még e földön élő, tehát még eléggé meg nem tisztult gondolatom, mikor azt mondtam, hogy én teremtettelek. Mégis, az én életem élményeiből, az én lelkem tartalmából formált téged az általam ható isteni géniusz. Amit én születésemtől fogva láttam, átéltem, gyönyörködtem és szenvedtem, álmodtam és gondoltam, az benned sűrűsödött meg elevenné. És az is, amit összes őseim éltek és idegeik szervezetében rám hagytak örökségül. Az én lelkem csak kitárult és szívta magába az élet élményeit, anélkül, hogy tudna róluk, anélkül, hogy számot adna magának róluk. Az otthoni ház, a szülők, a gyermekpajtások, kicsiny falunk kicsiny emberei, parasztok dalai és bölcs mondásai, az öreg plébános, aki megtanított a betűre, a gyermeki öntudat ébredezése, a kamasz-lélek birkózása az érthetetlen élet rejtelmeivel, a szerelem első epekedései, későbbi viharai, a fejledező férfikor küzdelmei a nyomorúsággal, az ismeretlenséggel, a jelentéktelenséggel, a kilobbanó erő kalandvágya, mely a dicsőség, a hatalom, a gazdagság képeivel csalogatva elvitt idegen országokba, emberpusztító csatába Lepanto vizeinél, a mór rabszolgaság minden szenvedésébe és lázadásába, hogy aztán kifosztva, félkarom-vesztetten - oh, hogy sajnáltam akkor dicsőségesen a csatában hagyott balkaromat és hogy fájt, mikor a gonosz ostobák a szememre vetették - szegényen, ismeretlenül, új küzdelmekre kényszerülten, pártfogók előtt alázkodva, irigyektől üldöztetve kerüljek vissza a szent, az áldott, az átok-verte spanyol földre. Mindez csak arra való volt, hogy te lehess, hogy te kipattanhass agyamból. Kezdettől fogva éltél, mélyen a sötétségben, öntudatom alatt, láthatatlanul, de kergettél engem, hajszoltál, élni, élni, szívni magamba az életet, megtölteni magamat színével, formáival, illatával. S magam sem tudtam róla, pedig te késztettél, a te megszületni vágyó sürgetésed izgatta képzeletemet, kerestette velem a formákat, dadogtatta velem a szavakat, nem hagyott pihennem, nem hagyott megvonulnom a biztos hivatal csöndes zugaiban, hajszolt a sikertelenség küzdelmein és szenvedésein át, meghiúsult kísérletről meghiúsult kísérletre, az alkotás vágyának és az egészet alkotni tehetetlenségnek minden kínján keresztül. Mindig azt hittem, ha valamivel elkészültem, hogy végre most megtaláltam az igazit, felszínre hozom egészen azt, ami lelkem mélységében rejlik, ami nyugtalanít, mert általam akar megszületni. És mindig megcsalódtam, csak a felületen turkáltam a mélység helyett, a csinálmány kavicsait bányásztam az élet aranya helyett, vonásokat rajzoltam arc helyett. Anya nem szenvedett méhében hordott magzatával annyit, mint én teveled. Aztán kedvem-szegetten, bizalmam vesztetten már nem is akartalak, már nem akartam semmit, azt hittem, csak folytatom mesterségemet, az egyedülit, amihez úgy-ahogy értek, nem volt előttem más cél, csak az a falat kenyér, amelyet meg akartam szerezni, - és akkor, váratlanul, munkaközben, minden akaratom nélkül, magadtól szemem elé pattantál, magam sem tudtam, honnan és hogyan, - csak mert betelt az idődnek teljessége. Ahogy a virág kipattan a bimbóból, a fának a tudta és öntudatos akarata nélkül. Oh, alkotásnak gyönyörű izgalma, oh az a láz, amellyel akkor dolgoztam, figyeltem lelkem tükrében felmerült képednek minden vonását, minden mozdulatát, amíg ott álltál lenyűgözve minden időkre az apró betűk láncaival mindazok szeme elé, akik betűket szavakká, szavakat gondolatokká, gondolatokat képekké összerakni tudnak! Az élet tetőpontját, az emberi erőfeszítés roppantságát, a sikerülés halhatatlan gyönyörét ismertem meg általad. Az életem megérte mindazt a szenvedést, nélkülözést, csalódást, megalázást, fáradozást, amibe került, nem azért, mert tudom, hogy nevem, e földön jártamon emlékezetes lesz minden utánam jövő nemzedékek előtt - hiszen ez csak hiúság dolga s ezen én az élet mezsgyéjén állva már túl vagyok - hanem azért, mert egyszer legalább átéltem az élet egész teljességét, a bennem működő isteni géniusz teljes megnyilvánulását. Egyszer ez életben, órákra, percekre bár, de több voltam, mint ember.
A búsképű lovag halk biccentésekkel helyeselt s az ádámcsutkája megmozdult.
- Mester - mondta - én csak egy szegény, tudatlan falusi kis nemes-ember vagyok, tudod, gyönge a fejem, megrontotta a sok kalandos lovagi történet, amit zabálva összeolvastam. Az ítéletem zavaros és tébolygó, de mégis úgy érzem, hogy amit te csináltál, az más valami, egészen más, mint amit azok csináltak, akiknek írásai nekem elkábították a fejemet. Pedig tudod, voltak köztük jók is, olyan embereknek az alkotásai, akiket épp úgy mint téged, az isteni géniusz ihletett meg. De én úgy valahogy érzem, hogy azok mind egyképpen kifelé, a világ felé fordított szemmel láttak, a te alkotásodnak pedig befelé, az ember felé van fordítva a szeme.
- Mondasz valamit lovagom. Bennem az új emberiség szelleme öltött testet, azé az emberiségé, amely most kezd alakulni. A régi ember, annak a szeme csakugyan a történés, a világ felé volt fordulva, önmagát nem becsülte annyira, kíváncsi sem volt önmagára, hogy megismerni igyekezzék, - önmagán kívül kereste a világ rejtelmének megoldását. Az új ember, aki énbennem megnyilvánult, önmagában is keresi, önmagára is kíváncsi, érzi, hogy a világtitoknak egyik kulcsa benne magában van. Ezért függesztettem én a szememet tereád, az emberre. Évszázadokon át azok, akiket költőknek neveznek, a külvilág, a történés felé voltak irányulva, embert, elevent, a maga egész mivoltában én mutattam évszázadok óta először. Ne hidd, hogy én ezt szándékosan csináltam, terv és előre megfontolt cél szerint. Én csak eszköze voltam a bennem ható géniusznak és mit tudja a kasza, hogy micsoda rendet vág le? De akik utánam jönnek, azok már nem csinálhatják többé, amit az én előttem valók csináltak, nem haladhatnak tovább a régi úton, hanem csak az én új utamon. Mert megváltozik az emberiség s ez a változás bennem mutatkozott meg először. Az ember megpillantotta önmagát és elkacagta magát. Ez a szomorú, fájdalmas kacagása az embernek az emberen, ez vagy te lovagom. Valami új dolog jött a világba be általad, ami eddig úgy, olyan teljesen nem volt. Az irónia ez az új dolog. Az örök emberi szomorúság egy új formája. Az ember megtanult nevetni azon, amitől fáj a szíve, nevetni saját hasztalan voltán, életének értelmetlenségén. Attól fogva, hogy először meglátta magát, meg is hasonlott önmagával s e miatti keserűségét gúnyos fintorba fojtja, hogy ne kelljen sírnia és fellázadnia saját maga és élete ellen. Ezt is, ezt az iróniát is az élet ösztöne teremti az emberben, hogy el tudja viselni az elviselhetetlent, el tudja viselni az életet, a saját sorsát. Ezt a védekezést az én agyam útján adta önmagának az emberiség ösztöne s ha volna rám nézve, mikor kilépek az életből, értéke és értelme az emberi fogalmaknak, azt kellene mondanom, hogy ez az én dicsőségem. Általam adatott valami az emberiségnek, valami, amit élete további útján magával fog vinni a tarisznyájában s ha elfárad és megundorodik az út keserveitől, felüdítheti magát vele. De én már túl vagyok mindenen, én már azon az úton vagyok, amelyre nem kell elemózsiás tarisznya.
A haldokló elcsöndesedett egy pillanatra és a bús lovag várakozón állott előtte, mint aki csak arra vár, hogy útitársa fölvegye a köpenyét s aztán elinduljon vele nagy útra. S mint az induló, aki még egy pillantást vet az elhagyott szobába - a haldoklónak egy pillanatra még megvilágosodott az arca, az emberi érdeklődés egy utolsó sugarával. Alig észrevehetően ezt mondta tekintetével.
- Hát a derék, becsületes Sancho Panzát, öreg barátunkat, az ostobák bölcsességének trombitáját hol hagytad?
- Odakünn veszkődik a szamarával. Megbokrosodott a jó állat néhány lépéssel a ház előtt s Sancho Panza hol közmondásokkal simogatja, hol a botjával, - felelt a bús lovag egész valóján elömlő mosollyal.
- A derék fiú - szólt a haldokló és többet nem szólt semmit, csak nézett egyre üvegesedő szemmel a mennyezetre.
Ministráló gyerek csöngetése hallatszott. A szenyóra megjött a pappal. Éppen idején jöttek még.