Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 8. szám
A lilás hegyek felől már fölébresztő langyos szellők csókolták a barna zsúpok kopott kalapja alá roggyant házikókat. A bársonyos, kövér moha zöldesen, görcsösen ült a tetőkön, ki is mosolyodott, lefelé szűrte a téli hó befelé olvadó könnyeit. Nyugalmas hangulatú, tavaszba lopakodó öltözködése a természetnek szinte észrevétlen feketéből zöldbe sercentette pompáját, mindent elöntő lágy és örökkévalóságot súgó jó érzéssel. Hidegen feketén már szelet küldött előre az este. Egymás szegénységén ámuló falusi kis házak álmosan, fáradtan, fehér orcákkal, apró fekete szemekkel nézték elnyúlt önárnyékukat a sáron, mélán nagyképűsködvén a magukba szemlélődést - hallgattak... Fehér, kis gombák búsító feketeségben, estéli hűvös csöndben, emberek játékául teremtődtek, avagy álarcául. Nyomorúságok, vágyak, sóhajok, evések, ivások, halálok csendes krematóriuma. Falusi házak...
Csak magányos kutyák felelgettek egymásnak, a hold, fagyos ezüst forint az égen, messzire úszott. Fekete felhők alatt az összegémberedett cseppnyi élet újra csak fagyos semmibe, unalomba, fekete estébe fagyott. A lámpa bátortalan, pislákoló fényében az emberek árnya, mint görbe sziluett kúszott falról falra, összevissza tevés-vevéssel a házban, mint skatulyában maguk párájától pállott, állott levegőben mozgó sötét figurák. A bükkfa furkósával a csoszogása ütemét kopogtató üregnek sipakja alól még ímhol kilengő egynéhány szál fehér haja, mint a szénrajzok fekete prémje kísérte mozgó árnyékát a falon és ha szőrös arcával jobban az árnyékba fordult beesett arca, csontos koponyája a falon játszadozó, bajszos halálfejhez volt hasonló. Tudta már azt maga is. Kékszínű, könnyfényes szemeiből leviharlott, betyárosan víg életének kevéske fénye lobogott. Kövér, húsos, zsíros ételek nyálfakasztó íze, aratásidei forró éjszakák, egy korty pálinkával buzdított gyötrő kaszálás a forró naptól izzó búzában, emlékek bántották. Kísértetbe járó emlékei pirosalsós, kövérkarú menyecskéknek fel-feltöredeztek még a rezgő ágú fákat vizsgáló kedvetlenségében. De ha a vér, melynek már csak a sütőkályha a bizgatója, ilyen régi ízek, régi gondolatok nyomán, felszállt a nyakán száradó bőrökbe, kínos köhögés fakadt ki a torkán, és reszketve kapkodó kezefejével félrebillentette a sapkáját a homlokán. Tulajdon életének megelevenült szobra, megtestesedett szimbóluma volt így, félhunyott szemekkel, megbillent sapkájával, a sötétre mosolygón. Törte már a fáradt testét még a valahakori zsúpszalmában hánykolódás emléke is. Magával megbékülten totyogott topogott a fekete estében a szélben nyurgán bókoló fák zörgető szavában, mint a Végzet feketebársonyos sátrában.
- Nincs annyi nap már, amennyi kolbász. Szokta egyszerű okvetéssel a sokat fagyoskodó, zsörtölődő asszonyának mondani és meg is pihent ez élettapasztalásnak leszűrődött semmit akaró, de mégis sokat mondó felsóhajtásán. A vén asszony, akinek kevesebb nyugta, de kevesebb fogalma is volt - mert az asszony az dologra, sírásra, meg arra teremtődött, hogy legyen gyereke az urának - dúcos vesszőkosarat hordozott össze sok mászkálás után valahonnét kintről s míg az öreg paraszt fáradtan szítta eme kísérteties estében az örök elmenést enyhítő emlékeket, az asszony egész délután tartó csoszogás, macskafigyelés, készülődés után megfogta a kemence alá bújt kotlóst és fekete köténye alatt behozta a szobába. Begyömöszölte a síró tyúkot a dúcos kosárba, közben babusgatva, mintha mindegyik tojásban édes gyereke életéhez hízelegne, tojásokat dugott a meleg szárnyú kotlós alá. A kormosodó lámpa világánál héja szemeivel, táncokba csucsorított szájával különös, elégedett mormogással vallogatta magamagának, hogy lesz-e belőle élet. De az öreg embert ezen az estén az egyedüliségben kettejük elszáradt élete, az értelmetlenség zsongása fájó fáradtságában, mint a lelkébe dagadt szálka szurkálta. Szavakba kezdett fakadozni horpadt mellében bujkáló keserűsége.
- Ülteted az unokákat, he. Kérdezte is, felelte is keserűen lenéző mondással. - Várod az unokákat, he?
De az asszony még mindig csak a kotlós borzolt tollait rendezgette, simogatta és ráncos kezét kapkodva vakarta, mert csőrével bosszúsan, élesen belevagdalt a kotlós. Feljebb emelte hát az öreg a szót.
- Tojásból várod az unokádat - ugye?
Akkorra már kendővel is letakarta az asszony a kosarat és óvatosan leültette a kuckóba a kemence mellé, kezeügyébe az öregnek, bottal is elérhette. Hunyorgó pillantással szinte szétverte már, haragos volt, már arcán a kék erecskék veresedni kezdtek, mintha csak az ő vérén lennének a tojásokból majd a sárga pelyhes, örökké csipogó kis csibék. Az asszony sajnálkozó sopánkodással fektette pihenőre a kezét.
- Csak tizenkettő fért alája. Soha ilyen büdös egy bestiát. Azt mondják, hogy lesz a tavaszon egy pár csirke még négy pengő.
Egyetlen szava volt rá az öregnek. Vad haragjában is, kedveskedésében is egyaránt használt káromkodó, de mindent kifejező szót:
-...minek már neked a pénz.
- Bolond talán kend a vén fejével, hogy nem hallotta tán. Bíró Panni múlt esztendőbe is csirkékből fizette a takarékot.
- Abból, az öreganyjának a micsodáját.
- Hiszen mióta az ura oda van a harcon, hát nemhogy fogytak, de - azt mondják - kétszerre gyarapodtak.
Az öreg elmélázott e túlonta túl sokszor hallott híreken. Az ilyesmi csak asszonynépek szívét üli meg, és forgatja a nyelvét. Szinte meghunyászkodva, majdnem könnyes hangon, kérlelőn akarta magát megértetni a feleségével. Ahogy hűen, alázatosan még sohasem beszélt asszonnyal. Csak most. Hogy férfiak fogytával, öregek és gyerekek nemtörődöm céltalanságával, sok halálhírrel a csendesnél is csendesebbé, elátkozottá, pénz után túró és férfiemberek után áhítozó asszonyokkal verte meg a falut a háború. Máskor mégis volt a falunak szíve. Piszokba, sárba mégis csak teli otthonok békéje muzsikált. De a háború óta, különös, bujkáló lárma vegyült buta unalommal és várakozással, mintha köveket nyeltek volna az emberek. Fel is hördült az öreg.
- Ott a fiam a harcon, itt a jószágom bitangon, nem vetünk a tavaszon, ha csak nem bukfencet. De ha ott is van a harcon, meg minden földem is bitangon...
Az asszony ellenkezett.
- Lám, múlt esztendőn is mégis vettünk egy darabkát.
Szárazon, könnytelenül, mégis minden veszendőség reménytelenségével mondta tovább és majd felnyársalta tekintetével az asszonyát.
- De ha mégis úgy vagyunk, hogy nincs unokánk.
A négy fal között, bár esdeklőn suttogón mondta, mégis úgy kongott, mint a szíve átka.
- Ott a fiam, a harcon. Oszt ha ott vesz, nem lesz már unokám. Hát minek akkor a föld. Mondd. Minek? A Krisztusát.
Az asszony megérezte, hogy mélyről fűti az öreget a tűz. Szánta, neki is megrázta a belsejét, régen elmúlt meleg órák kipattanó tüzét próbálgatta csitítani, mint valaha.
- Ojoj. Nem vesz tán csak mindenki oda, aki elvan. Jól is nézne ki a világ.
Ketten, így, egymás mellett a világot görcsökbe dermesztő éjszakának éjszakájában, úgy néztek ki, mint két kiaszott, elszáradt gyökér. Tengerek zúgó viharából két csepp a bánatok sarába taposott falu közepén, a véres országutak, szántók halállal szántott göröngyeiből felkorbácsolt porfelhőiből véres kis porszemek. Maguk görcsös, agyonra aszalt markába szorított bánat a mindenki bánatából. Meggémberedett hidege az Életnek, mikor már mélyről sem morajlik a mindig messzebb és mélyebbre húzódó tűz, mely hidegen itt hagyta hátát az embernek, első és utolsó menedékét. Lám, intelligenciával nem mázolt lelkük, a fájdalom, az átok torkukig felszakadozó sóhaja különös őszinte szitkokban és nem hazudott, hímes és bolondító szavakban jajgatta azt, ami messzi harcmezők állati kínjaiból beléjük fakadt.
- Hátha odavesz a harcon. Aki az ő unokájuknak az apja kellene hogy legyen.
A sokat taposott sáros barázdák, az elszórt magok lesett serkenése, a hajnaltól napestig gyötrő kapálás és testüket leroskasztott munka, csigázódás most - a hiábavalóságban - húzta, magába gyűrött figurába gubbasztotta az öreget, mintha minden parasztok csendes, betanult imáját mormogná bütykös kezefejébe. Az asszony pedig szívesen engedett lelke szorító, érthetetlen fájdalmán. Persze. A menye. A menyecske menye, akit ő sose akart. Csak a fia, a makrancos bolondos járt utána. Még meg is csúfoltatta magát miatta a kocsmába. Sörös üveget vágtak a fejébe, de mert kemény volt ám a feje, nyakába csurgó vérével jött haza és csak annyit mondott, megcsúfoltak édesanyám, de azt a lányt mégse hagyom másnak. Most, szinte akaratlanul, de magán könnyítőn próbálta a maga és az öreg keserűségét a menyecskére hajigálni, mint az éles köveket, amiket a fejébe dobálna olykor, sokszor, ha maga előtt látja, aztán hízik, kövéredik, majd kicsattan és bár eleivel úgy sírt a vasútnál, hogy szédelegve került haza és még a ruhát is tépte magán. De már másfél esztendő óta eltart a háború és hát él dologtalanul, viháncolva, mintha lány volna, pirosban, sokat mászkál a jóisten tudja mi után. Rá is kezdett, fojtott gyűlölettel hajigálta a szót.
- Hát itt van ám a kend drágalátos menye is. A menyecske, aki a kend szájízére volt.
Az öreg csak fájdalmasan hunyorgott. Nem gondolt rosszra, nem jóra. De mégis a menyecske választás és vele az emlékek fel-felvillámzó melegsége nem tudta átvenni az asszonya kiömlő dühét. Késő, nyári délutánon, mikor poros fülledtségben a szekérrel baktattak és a csizmájukig süppedő kövér zöld rétben vitték a kendert áztatni. A nagy vízben fel volt kötve térden felől az asszonyok szoknyája, a kihasadt lábak fehérre áztak a bársonyos zöld vízben, csak annak az egynek, az ő fia kívánatának volt olyan, mint egy hóba formált virág, beleplántálva a vizes rét füvébe. Miért ne lett volna a fia pártján. Mikor aki megbolondult egyszer egy lány lába után, hát azt úgyse lehet szóval eligazítani. Szinte szeretettel kérdezett utána:
- Hol van most? Merre jár? - A vénasszony ostorszerűen pattogott vissza, bár fagyos tagjait jobban a kendőjébe vonta.
- Hát hol lenne. Bomlik valahol. Az ostobája. Ahelyett fosztana, vagy tenne venne itt valamit. A fene az ostobáját.
És az öreget a gyűlöletes szavak még inkább békére, lassú, fáradt életbölcs szavakba búsította, nem is gúnnyal, csak úgy szokásos arányoskodással.
- Hát minek, hogy az asszony okos legyék. Elég annak, ha felkel azt egy lábát csak egy csizmaszárba tegye. Vagy ha esik az eső az eresz alá álljon.
- De nem ám, hogy velünk vén bolondokkal a táncot járassa. Meg arra, hogy heje-hajrá, hogy a taknyosokkal a kocsmába, meg a táncba, meg ére, meg amára, majd mit mondok már.
- Te se voltál jobb, amikor fiatal voltál. Oszt magának rossz, ha rossz. - Vetette mindeneket kibékítőn és sorsát elintézetten maga mögött látó szelídséggel az öreg.
A hallgatag három élet szenvtelen szótlanságában csak a kotlós mozgolódott nyugtalanul a vackán. Az öreg hallgatott, az asszony meg mászkált, nem nyugtatta a menye estéli mászkálása. Kikukkantott a sötétben sárban csillogó utcára. Hol itt, hol amott leste és lassú rókaléptekkel kiment, kinyitotta a pitvarajtót. Csak a sötétkék ég, a havat csorgató szellő és a furcsán elámult képű hold várták és távolról már tavaszi nászukban békák zavarták a falu zsibbadt éjszakáját. Hitetlenül és még bosszúsabban tért vissza szunyókáló öregéhez. Fájdalmas zaklatott elfáradt szunnyadás volt ez, ami marékba kapta az öreg szíve táját és mint képes újságokon, látta rossz tollrajzban a sárban elnyúlt, két kezét kivetett katonaköpenyeges fiát, mellette a puskáját, mintha rákényszerített gémberedettségében haza nézne, őrá, az anyjára, az asszonyára, meg a földekre, amibe még semmit se vetettek. Mikor az asszonya bejött fel is nyöszörgött.
- Mikor is lesz már vége. Csak egyszer még megérném a végét. Talán ezen a tavaszon.
Az asszony észre sem vette, lépteket hallott, neszelt melyik oldalról jönnek, ki jön és a pulykaméreg már a torkába szállt. Talán a menye. Morgott is kifelé: Jön már a strabancolásból. Mezítlábas, csöndes, hunyászkodó lépésekkel, a fakilincs óvatos nyikorgatásával, sok szoknyája suhogásával, macskamód csendesen egyszerre csak a szobában volt. Lassan pihegett, nagyon piros volt, a vér mindenét zsongítva szaladgált benne és összeharapott ajkaival próbálta magába gyűrni a szaladástól a melle ugrálását, felhullámzó vére lihegő szaladgálását. Megállott a lámpa fényében, mint a szirmaira fodrozott piros virág, lehunyt szemekkel, égő pirosba játszó arcával, piros blúzában, meztelen lábait mutató kék szoknyában, erősen, egészségesen, mint a föld kövérjébe ültetett életvirág. Az öreg szunnyadott és a vénasszony is bóbiskolást utánozva, már hunyorgó szemhéjai alól sáros lábaitól a kontya búbjáig, a beléje nyomott új fésűig végig is vizitálta, mégis düh alá rejtett ravaszkodással, álmosan szólt hozzá.
- No mákvirág, már megvolt a tánc?
A menyecske majdnem belepityeredett ebbe a csendességben is harapó szóba.
- Meg.
- Hát aztán nem tudod, hogy idehaza a dolog is vár?
- Tudom. Meg is csinálom. Hazajöttem volna már, de mikor ottfogtak a többiek is, Panniék is, meg a hadiözvegyek is csak úgy járták.
Most már megoldódott, kiömlött a begye szíve a vénasszonynak és szaporán suttogón kiadta magából, szúrva a szavak fullánkjával, mint az ide-oda, mindenüvé csípő darázs.
- Persze, hogy a svandrák. Akiknek még bőrük is van a pofáján. Hogy ki nem sül a két szemetek a világ csúfján. Arra vettem én menyet a házhoz, hogy törjem magamat rá, vagy nyaljam az üres tányérját. A tehén nem evett, a tyúkot megültettem, a görcs vágjon beléd, hát mindent csak én?...
Recsegő, sugdosó szitkozásába, félálmosan, csendes békével horkantott föl az öreg hangja.
- Ugyan ne bántsd már.
A menyecske szemlesütve a szoknyája fodrai közt turkált. Régen megszokott hangok voltak már ezek, míg az ura is itthon volt. Dehát énistenem most már inkább magába szívta, eteti magát boszorkánytűzzel, de csak a harcba mégse írhatja, hogy itt hagyja a házat, ha beledöglene se búsítaná. Éhes volt és szomjas, majd szétvetette a forróság, de azt is kocsmából hozta. Tudta, hogy tűrnie kell. Magától ment a táncba. A fülében most is zúgott a gramofon muzsikája, még égette, hogy tapogatták, csipkedték, de aztán a végén nagyon összefogdosta a zsandár. A mellit, a karját, az arcát csípte, majd agyonra csípte. A szégyentől is, meg a csendőr kezétől is egész testében kifogta a forróság. Attól szaladt, mert a csendőr is szaladt utána. És most ezek a szavak, melyek szédülésbe szakítják a fejét. Szeretett volna valamivel elbabrálni, hogy senki a szemébe ne lessen, ne bántsa, csak hagyják a csendben a lámpavilágban, vagy kint a pitvarban, hogy kisírná magát. De a vénasszony meglátta, hogy az ajtóhoz sompolyodik. Csak azért is húzta a nótát.
- Hát a tehénnek én adok alája?
A menyecskének megdöbbentében megvonaglott minden porcikája. Alig nyílott szóra a szája.
- Félek most a padra menni. Nagyon sötét.
- A kocsmába koncsorogni nem volt sötét? Talán még azt is elkívánnád, hogy én mennék tehelyetted.
Az öreg is, ki végképp ki volt most békülve a hangos szobával. Őt sohase is bántotta a sötétség csak ma este, de az is csak úgy, hogy megbolygatta a harcmező, aztán embert is ölt volna, hogy ha más a faluból oda is van, csak éppen neki nem maradt itthon még unokája, mert hátha mégis ottmarad az ő fia a harcon, aztán akkor kinek történt minden, amit eddig csinált és nyúzta a lelkét, mintha most már mindene, amit szerzett csak másnak adható ajándék lenne. Jósággal biztatta a menyét.
- Ugyan már mitől is félsz.
- Hát a koporsótól ott fent a padon.
Az öreg nagyot lélegezve szinte belevágott a szavába.
- Attól, lelkem ugyan ne félj, hisz régi az már. Van már annak tíz esztendeje, hogy anyósod megvette odabent az asztalosnál. Nekem. Mert akkor télen hát csakugyan hálni járt már belém a lélek. Hát aztán azóta is itt őrzi anyósod a padon.
A vénasszony felripakodott.
- Nem dobom tán még azt is a szemétre. No bizony, a te kedvedért.
Míg a menyecske révetegen, lábareszketve ment ki az ajtón, az öreg dacosat koppantott a padkára, még oda is sunyított a szitkozódó asszonya felé.
- No, nem hiszem, hogy élek addig, amíg elnyüvöm azt a koporsót. Elszállott a szava jelentőség nélkül, ott maradtak mint az árnyak az öregasszony mormogásában.
Minden tagjában reszketve, torkában a sírással, szívében, lelkében a vénasszony fullánkos szavaival, a féléstől kergetve az istálló alá szaladt a menyecske. A hideg szellő keresztülfútt rajta szaladtában, a létrában megbökte a lábát. Megrettenve, a torkát fullasztó könnyeivel, hátán kisülő izzadtságával lihegőn megállott. Szétnézett. Keserves elábrándozással sunyított a hold, minden tagjában csontig hidegen, dideregve megkapta a létrát. Erős, behunytszemű elhatározással, nekidurálással, vágta fel meztelen lábát, már ment. Bátorság, hideg és forróság változva lódították. A ház árnyékában kúszott fel, mint egy kínosan vergődő nagy fekete bogár. A kapu halkan megnyikordult. Hosszú fekete árnyék vetődött a létra alá. Megállt lefelé nézve. Állt reszketve. Várt. A csendőr lábujjhegyen pocsogott a háznak lapulva és megállott a holdvilágban berzenkedve, mint egy kakas. Reszketősen felsúgta:
- Mégis kijöttél Marcsa?
Egy szavát se várta az asszony, nekiiramodott, nem reszketett már, a félelemtől hirtelen felszökkent, a padlás sötét száján beugrott, magába gomolyodva, forróan bújt meg a szénában. A csendőr utána kapaszkodott a létrán. Szétnézett a padlás koromsötétjében. A menyecske bátor bizakodottságában maga mentegetőzésére felkuncogott.
- Mennyen innen. Szénát viszek a tehénnek.
- Hisz azért vihetsz. Csak egy kicsit várjál.
A menyecske minden félelme, remegése felejtésében, megint a hazaszaladása testi forróságát érezte magában. Gubbaszkodva átfutott a jó érzés mindenén a vénasszony furdaló szavai után. Felnevetett. A csendőr odavetette magát. Állati forró volt, kapkodott a menyecske felé, aki már érezte a feléje fújó arcának a melegét, a kifent bajszának a szagát, a karján a csendőr vasmarkát. Betakarta, aztán magához vonta, bevette, mint egy reszkető madarat a köpenyébe és forrón, fuldoklón harapta, csókolta a kemény arcát, forró volt, mint a tűz és aztán a száját, mint egy ficánkoló vergődő galambot, köpenybe burkoltan, buján, szenvedélyesen, mint egy testőr...
Lassú nyugalommal morzsolta a tehén a szénáját, mikor a menyecske beosont. A vénasszony álmából is felriadtan nem állhatta meg, hogy meg ne csípje.
- Ugye nem estél hasra a koporsótól.
Kiment az istállóba, megtapogatta, hogy meggyőződjön a saját szemével is, nem-e csapta be a menye, hogy az úristen tette volna akárhová. A tehénnek friss, nagy marokkal vetett szénája volt. Be is tapadt a vénasszony szája.
Napról-napra langyosabb, lelket, testet fűtőbb lett a tavasz. Madarak, fák, a kéklőn sugaras levegőben árnyékukat mosolyogták, a faluvégen a földek háta izzadott az ekét várván. Soha még így nem kiáltott semmi az Élet után. Csak az emberek nem tudják, hogy felettük süt és kéreti magát minden szentségek szentsége: az Élet.
A menyecske nem ment többet a táncba, a vénasszonnyal együtt ásta a kertet, reggeltől estig a föld egyhangú jajduló szaggatását hallgatta. Estére kimosakodottan, tisztán, rendbe szedetten várta, míg a vénasszony kiküldi, hogy adjon a tehénnek, és a tehén minden este békés alázattal húzta a fejét a jászolba, hogy alárakja a szénát. Soha, mióta a gazda a háborúban jár, így még nem gondozták.
Csak az öreg hordta szótalanul a lelke igáját. Föld, tehén, tyúk, csibék, minek, ha nem lesz, kire hagyják. Napról-napra ványadtabb lett és vértelenül lógott süvege alól két száradó fülcimpája és mindene, mintha elszáradt bőr volna, a csontjai rozogák, az éjszakái álmatlanok és búsította a lustító várás, mert a posta már négy hete nem hozott rózsaszín kártyát. Őt meg elhagyják, a kutya sem törődik vele, az asszony a menyével civakodik, őt meg emészti a fia utáni várás. Este mikor a térde csontjait összekoccantja a szél, nem érez, csak emészti, roskasztja a tagjaiban bujkáló hideg. A torkán csak gyűrve csuklódik bele az étel. Mikor gyerekek, asszonyok jöttek a szántásból, hirtelen belekapott a hideg, kirázta és a nyeldeklőjébe szorította forróságát. Elszemlélődése mindig csak megakadt magán. Ha ő magának tenne valamit tán mégis figyelnének rá. Beszélnék, hogy a fájdalomtól, attól. Mert igazán megbúsította a háború. Vállalná érte az egész világ sírását, de csak még egyszer látná a fiát. Tőle az unokáját. Hajtanák az ökröt a szántásba. Csend volna, nem mindig a két asszony perpatvarkodása. Magában mormogva csoszogásra indult.
Ballagdálva elérte a padlás tetejének támasztott létrát. Eszébe jutott megnézi a szénát, nem-e fog a két asszony összeszurkálódni rajta. Fent aztán a térdéig süppedő poros szénában megállott, csendesen vizsgálódott. Ott volt a tíz esztendős koporsó is a szögben. A kakasülőről lelógott egy kötőfék. Felvillant újra benne, ha ő most magának valamit tenne, tán megfordulna sarkában az egész világ. Őt bámulnák. Tanakodnának. Kívülről egyetlen hang se figyelmeztette, hogy körülötte minden él. Babonás nyugalommal nyúlt a kötélhez, kemény bütyköt kötött rá, felnézett rá és felágaskodott a himbálódzó kötélhez. Nyakába vetette a hurkot. Lecsusszant. Arról már nem tudott, hogy kettőt, erőset rángott a hosszú teste és a szénára térdelve leroskadt, mint egy mindenkiért imádkozó, letérdelt, éles képű öreg paraszt, gúzsban és nyugalomban. Mai parasztok szenvedő öreg Krisztusa.
Mikor az evésre a sok kiabálásra se jött elő, szaladt a menyecske, a szomszéd, a vénasszony ide oda, az istállóba, onnét ki, fel a létrán a padlásra. Bekukkantott. Meglátta a kötélen lógó térdeplő figurát. Lesikoltott.
- Szentséges Jézuskám! Emberek jöjjenek! Itt van a padon! Felakasztotta magát.
A szomszédból szaladtak, a menyecske is a kiáltásra kötőjébe kapta az arcát. Senki felmenni nem mert, csak bámészan kukucskáltak fölfelé. Az öregasszony sikoltozva a menyére borult. Rettentő csúfságban érezte magát.
- Jaj Jézuskám. Levenni. Csak levenni. Mert még leszakad a feje a nyakáról.
A sok kiáltásra szaladva, a falubeli gyerekek és asszonynépek között trappolva hivatalos buzgósággal szaladt a csendőr. Rákiáltott az ott ácsorgó legényekre. Rájuk kiáltott, hogy mindenki, aki ott áll hallják, még a pityergők is.
- Mit álltok itt maflák! Előre utánam, majd leveszem én.
Vele együtt két fiatal gyerek is felszaladt és a lehallatszó beszélgetésből kivették a lentiek, hogy kínnal bajjal elszabadították az öreget a kötélből és végigfektették a padláson a szénán. Mikor a csendőr a földre ért, porolta magáról a szénát meg a port, fáradtan szuszogta.
- No, az öreg is okosabbat tehetett volna, minthogy felakassza magát.
Mikor a temetés napja jött, vénasszony, menyecske fáradtan, a "csúf" Halál szégyenkezésével, összekulcsolt karokkal, sok kíváncsi falubeliekkel állta körül a kopott koporsót. Dugták a fejüket a kíváncsi falubeliek elől. Mint ahogy az emberek a szégyent zsebkendőbe takarják. A kántor búcsúztatójában a nyitott ajtón át kihallatszott a frissen kelt csibék sírásos csipogása, a kotlós hívogató krokogása. Mikor a harcon levő fiához ért a halottnak a búcsúzása, felsírt a menyecske, mikor özvegyen hagyott hű hitveséhez, tenyerébe borult a vénasszony kisírt arca, amely kisírtában is kikukucskált, mint egy barna ráncos aszalt alma és bekukkantott a konyhába a csibék után.
Virág nélkül is koszorú volt a szégyent hagyó halott koporsóján. Az elmélázó, deresfejű, kövér esperesnek a paraszt koporsók felett elszálló gondolata. Élt a paraszt, ahogy hagyták élni az életét. Szomorkodott is, tréfálkozott is, imádkozott is, és elszerette is a más feleségét. Hallgatott és káromkodott, lopott is, csalt is, malackodott, és szerette az életét, a kicsinyes, unalmas, városiak lenézésében, de mégis gőgösségben konservált egyenes, emberi, bűnös és édes, magatüzétől párolgó magyar életét. Ó bárcsak békében élnék!
Mikor kiindultak a koporsós szekérrel, a vénasszony, hogy ki ne szaladjanak, a csibék előtt becsapta az ajtót. A menyecske meg kitörő sírással hűtötte belseje lázát és émelygő érzésében sírva ment a szekér után. Tudattalan érezte gyomra kavargását, szájának keserű ízét. Mintha be lett volna rúgva, savanyú uborkát áhított. Nem tudta miért.
Kint a mezőknél a halvány sárga füzek közt, egy villámütött, odvas, fekete fán a határt kémlelte a beláthatatlan zöldellő mezőkön túl, a békák brekegését hallgatva felhúzott beggyel, nem is gőgösen, inkább fáradt melankóliával fészke fölött álldogált egy gólya. Mikor ezt látta, a kendőjébe bújtatta arcát, újra kibuggyantak a könnyei. Azt érezte, hogy a kendő süti az arcát, forró volt és könnyeibe beázottan hirtelen elkapta az arcát.
Valamelyik baktató gazda is megszólalt beszélgetőn a menetben. Nem igen szánták se a halottat se a családját. Szégyen az ilyesmi, dehát majdcsak eltakarítják.
- Nézze már.
- Ejnye csakugyan.
- Korán jöttek idén a gólyák... Már március utóján.