Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 8. szám
Natum quod gelidum vides ad Istrum
Romana tegeri viator urna
Non mirabere si extimabis illud
Quod Roma est patria omnium fuitque.
Egy megremegés, egy csöpp nedvesség a szemben. Az ember semmire sem gondol, az ember könyve fölé hajlik a lámpafényben és azt hiszi, mindenről megfeledkezett ami mögötte maradt, hiszen oly régen él egymagában, messze idegenben, s élő emberrel sohasincsen dolga, csak ember alakú fehér kövekkel, mozdulatlan és szótlan istenekkel. S azokban meg nem remeg soha semmi, azoknak kemény a lelke és könnytelen a szíve. (Milyen jó volna olyannak lenni mint ők, olyan álomtalannak, olyan pihegéstelennek!) S most, lám, egy remegés, egy csöpp nedvesség véget vet minden boldog csalódásnak. Rajtad, ember, szél, nap, istenek mosolya és haragja sem segít. S ami elől messze földre menekültél, azt láthatatlan batyuban cipeled válladon.
- De miért? Miért kavarod föl békémet? Mit akarsz tőlem, ki tőled már semmit sem akarok? Tavasz van megint. Meddig érzem még meg jöttödet, átkozott tavasz! Mikor apad már el a vér, mely fúvásodra fölbugyborékol!
Tavasz van. Nem röpködnek fényes gyémántcsöppek a levegőben mint messze valahol, nem dagadoznak fuldokító levegőáramok, a mezőkön nincsen hó, alatta csillámló jég s a jég alatt tündérpaloták. De ez is tavasz. Langyosat lehellő, ölelgető, fojtogató, részvételen, könyörtelen, szívtelen átkos tavasz!
Az ablak kitárul, ki az éjszakára.
- Óh éjszaka, lelkemnek társa! Akiből lettem és akiben benne maradtam. Éjszaka, hallod? Magam vagyok, olyan árva mint te. Minden aluszik köröttünk, senki nem érzi, semmi nem sejti, hogy vagyunk. Én érzem, nem úgy mint te. Lelkemnek velejéig érzem, hogy hiába voltam és hiába vagyok!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az éjszaka közepéből kél föl a hajnal. Nem kékesen, rózsásan derengve, hanem fehér fénnyel. Porzik és berreg az égen a tüzes szekér és zavaros hangokkal űzi el a sötétség zenélő csöndességét. Jobb így. Jó, ha az ember nem hallja magát.
Már ébren a város. Egy ablakban már dalol valaki. Vékonyan, finoman, orrán keresztül szűri a hangot:
Non so perchč mi tremino i ginocchi,
Non so perchč mi salga il pianto agli occhi...
Fiatal leány hangja. Nem tudja még, mitől remeg a térde és miért száll szemébe a sírás. Fájdalmas a szöveg, érzékeny a dallam, mégis ujjongó a hang, mintha az egészség közepéből buggyanna föl, hogy dalporrá szóródjék szét és illattal permeteztesse meg a levegőt. Így énekelnek a kék egek madarai, szívük mellől röpítik égnek hangjaikat, egyiket a másik után, s utánuk erednek ők maguk is, fölébük szállnak, hogy lenézve rájuk lássák, mint rajzolódnak egymásba a röpke füttyök és a rezegő futamok. Emberek, madarak, kövek és virágok. Mintha csak arra születtek volna, hogy gyönyörűséget szerezzenek egymásnak. Úgy élnek mint a pillék. Mintha egyetlenegy nap volna az életük s az övék az egész világ s rajta se sír, se bölcső, csak a ma s abban a néhány órában senki más csak ők maguk.
Emberek jönnek-mennek a szűk utcákon. Minden titkuk kinn az arcukon. Itt minden kifordítja belsejét a szemnek. De itt a dolgoknak, itt az embereknek nincsen is belseje, a gyepnek nem puha televény a bélése, hanem tűzből lett barna kő és a szép arcé sem lélek, hanem valamennyi keménység, amin megtorlad a vágyódás. Étvágy, falánkság, erő, könyörtelenség, ifjúság ragyog az arcokon. De szépek. Szétnyílnak és sugárzanak az élet fényességében.
Az élet ereje dolgozik a szűkös keskeny utcákban, az ó és dohos házakban. Fölös nedvei megtermékenyítik a falak köveit, folyondárral futtatják be, réseit puha mohával párnázzák ki. Mindenik háznak van kicsiny udvara, melynek meleg árnyékában a századok nyirkából álombeli növények sarjadnak, zöldek és tarka színűek. S tövükben a romok sellői, hűs hasadékokba vágyódó karcsú kis gyíkok futkosnak. Az ő hazájuk nincsen messze.
Néhány utca, egy hegy és alatta a szent völgy. Ez az a hely, ahol a márvány-istenek kortársai éltek. Itt nyüzsögtek békében és harcban és zsinatoltak a szent templomok lépcsőin. Emlékük: faltörmelékek, törött oszlopok, megcsonkult szobrok és füvek, virágok, bokrok, fák, amiknek ősei ugyanitt éltek és ugyanitt illatoztak. Itt született Júdás szomorú fája, melynek késő unokája csöndesen ingatja most veres emberi fürtjeit. Bársonyos kökörcsinek kékellenek a zöld gyepen. A fehér orgonából, mint a nászra készülő leányból árad a szűzi illat. És a kövek közül kihajtott már a szívós szárú, sárga sajkájú sivatag virága, Leopárdi virága, az alkonyban illatozó ginestra. És száma nélkül göndörödik az égnek a sok névtelen folyondár, a kacsaival tapogatódzó sok zöld inda. Alattuk zsongva készülődnek új életre az ezredéves skarabeusok ivadékai.
Egy barna csuhás barát lépdegél a szent völgy szent útján. Sötét színű a szakálla, sötét és fényes a szeme. Az ember, nem tudja miért, feléje húzódik.
- Szent atyám, mutasd meg az utamat.
- A te utadat, fiam, ne erre keresd. Idegenek neked azok, kik ezeken az utakon járnak. Emberek, igen, de mások mint te. Mintha tükör volna, ragyogtatja arcuk az élet szépségét. A te arcod homályos mint a ködbefutotta ablak. Minek kellett neked idejönnöd?
- Atyám, én eltévedt ember vagyok. Sok esztendeje járok keresgélve, és idevetődtem. És most keresem az utat, de nem találom. Hová forduljak? Merre menjek?
- Eredj arra, amerről jöttél. Az ember útja azok között van, akik közt megszületett.
- De én ott is tévedezve jártam. A bolyongásban elfáradtam. Pihenni vágyom, atyám, nem élni, nem lobogni, - csöndesen elmúlni.
- Eredj, eredj akkor. Ezek a romok az élet országa, nem az elmúlásé. Mit zavarod árnyékoddal a füveket és a virágokat? Eredj, idegen, eredj gyásznak madara, szomorú barbár!
A sötét barát messze járt a szent kövekkel kirakott úton. Meg-megállt, lehajlott a virágokhoz, ránevetett a fickándozó gyíkokra.
S az ember még sohasem érezte úgy, hogy minden elhagyta. El az emlékei, el minden vigasztaló gondolata, örökre el a reménység és elhagyta az utolsó ember, akihez közelített.
- De hát nem testvérem minden ember? - kérdezte magától - akár fakó, akár ragyogó szemű, akár szomorú vagy boldog? Nem testvéreim-e a füvek és virágok és a fák s a bogarak, a madarak s ez a kék ég és szívében a nap? Miért vagyok közöttük olyan nagyon egyedül? Miért fújnak hideget reám, ki annyira vágyódom a meleg után?
Valami keményben botlott meg lába. Lehajolt hozzá és fölvette. Egy fehér kődarab volt. Kopott márványtörmelék, fele egy emberi fejnek, tört orrú és csorba ajkú leányarc. Valamikor az istenek oltárain a szent tüzet élesztette és bűbájos dallal cirógatta az Olimpus hatalmasait. Valamikor ez az arc mosolygós volt, gyengéd és szűzies. S mozdulatlanságában, márvány mivoltában is maga a megnemesedett és átszellemült élet. A századok megcsúfolták, csonkává tették szépségét, vicsorivá arcának édességét. Mégis milyen szép. Hogyan alszik benne az élő ember! Honnan került ide az ásó ügyébe? Valamikor talán oltár volt a helye, vagy napsütötte kert a Caesarok hegyén. És oszlopos palota foglalta körül elenyészett gyenge testét. És zsongva locsogó víz dudorászott körülötte éjjel-nappal. Letöredezve, ki-bedőlve még állnak talán a falak, melyek valamikor árnyékkal óvták. S az a tépett ciprus, mely mint egy rengeteg kopott holló, mint az éjszakának nappalba kövült darabja gubbaszt ott a hegyen, talán tanúja volt rövid életének és szomorú halálának.
- Óh, márványleányzó, hóhabból, kék levegőből, sárga napfényből támadt, élettől soha meg nem pirosodott, szép holt szűz! A te sorsod volna az öröklét? Az a halhatatlanság, mellyel az istenek a szépeket, a jókat és az erőseket megajándékozzák? Mivé lettél? Nem jobb lett volna nyomtalanul elmúlnod, mint ilyen öröklétre jutnod? S ti mind, ti halhatatlan kövek, ti csorba fogsorai rég elenyészett koponyáknak. Öröm az élet ilyen csonkán, ilyen bénán és mankósan? És ér-e valamit az olyan élet, amely nem öröm? Nem boldogabbak nálatok a férgek, kik dolguk végeztén porrá oszlanak fel?
Hej, örök kövek, cyklopszok falai, halhatatlan oszlopok. Már látszanak kettétört emeletei a viadalok házának. Azt hihetné az ember, hogy teljes és egész, hogy sárga falai kikezdetlenek és hogy mögötte épen áll az egész elmúlt világ. Az idő csak megmarta, megrágni nem tudta a vérivó falakat. Kétezer esztendő alatt gyökereik egyre lejjebb hatolnak, egyre mélyebbre, és belefogódzkodtak a város szívébe. Azzal élnek, azzal halnak meg most már ők is.
Por és szegénység vonaglik a hatalmas falak tövében. Minden, ami márvány és ami aranyból való volt ott, eltűnt. Ami megmaradt, az egy árva kapu, nehéz kövekből összerakott, oszlopokkal, faragványokkal beborított, szobrokkal megtetézett boltív. Valami dacos caesar építtette, hogy győztes csapatait kapuboltjai alatt vonultassa be az ünneplő városba. A győztesek előtt ballagtak a legyőzöttek. Legszebbjeiket és leghíresebbjeiket mint a ritka állatokat hazahozták a caesarok, hadd bámulja meg őket a nép. Hadd bámulja meg rajtuk azt, hogy ember formájúak bár, mégis annyira idegenek, annyira mások mint ők. Irtatlan erdők közepéből ragadták ki őket legyőzőik, a hó és zúzmara hazájából vitték el őket a napfény és márványpaloták országába. Mekkora mulatság lehetett megroppanva látni az idomtalan óriásokat. Vad hajzat verte fejüket, vad szakáll az arcukat és bús kék szem nézett belőlük a csúfolódókra. Mint ritka és drága állatokét, márványba faragtatták alakjukat a győztes caesarok, nehogy elvesszen emlékük. És szobraikat fölrakatták dísznek diadalkapujuk párkányára.
Ott állnak, pihenő féllábukat előre vetik, kezüket egymásba teszik és néznek el messzire. Bő ruha testükön, lábszáruk is ruhába csavarva, fejükön kicsi hegyes süveg. Ha királyok is, ha hősök is - barbárok, vadak, szakállasak, ruhába csavart tagúak. Gyűlölt, legyőzött, megvetett idegenek. Miről gondolkoznak? Arcukon a szomorúság árkai, szemük, amelyet rég kivájtak a varjak, üresen mered a messzeségbe. Arra az égtájra, amely alatt születtek és amely legkedvesebb emlékeiket őrzi. Annak a ködös országnak irányába, melynek határán emelkedik a magas sziklahegy, melyből a sötét vizű forrás fakad. A szomorúság forrása. Az anyák még életre keltük előtt megfürdetik benne megzataikat, s ez az az örökség, mellyel a gyermek az életnek indul.
Milyen kék az ég, hogy ragyog rajta a nap, hogy lelkendezik alatta kő, fa és virág. És milyen szomorúan álltok örök helyeteken, ti szegény barbárok. Éjszakából lett, éjszakában benne maradt, szomorúság vizében megfürdött testvéreim.