Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 8. szám
Törökország belépése a középeurópai nagyhatalmak szövetségébe kezdete egy új állami csoportosulásnak, mely a Bismarck és Andrássy által ezelőtt negyvenhét évvel megalkotott középeurópai blokkot az ún. keleti kérdés szerencsés és talán végleges megoldásával egészíti ki. Az északi tenger és a perzsa öböl közt fekvő országokat és népeket egy természetes érdekszövetséggé összefoglaló eme hatalmas alkotás hosszú időre a gerincet fogja alkotni a vezető hatalmak elhelyezkedésében. Ennek a gerincnek pedig elég jelentékeny tényezője lesz Törökország és hazánk.
E nevezetes alakulási folyamat határpontján időszerűnek látom rövid visszapillantást vetni a török-magyar vonatkozások múltjára. Ez annál kevésbé mondható feleslegesnek, mivel a magyar közönség tudatában a múlt korszakok török-magyar vonatkozásainak nemcsak nagyon homályos, de merőben torzított képe él.
A történettudomány szakköreiben ugyan kezd már magának utat törni a török-magyar vonatkozásoknak helyesebb felfogása, de a közönség szélesebb rétege még nem bontakozott ki azokból a balhiedelmekből, melyek a XVI. és XVII. századbeli török-magyar viszonyok felfogása körül benne megrögződtek. A merőben elavult s naiv legendákkal telített iskolai oktatás révén fennmaradt visszaemlékezések még mindig a magyar ősellenségéül állítják oda a törököt.
A mohácsi csatától (1526) Buda visszafoglalásáig (1686) terjedő öt emberöltő alatt a török hatalom elsőrendű tényező volt a magyarság sorsának irányításában. A törökség e szerepének kiindulási pontját a régi magyar királyság katasztrófája alkotta. Ezzel a világtörténeti eseménnyel mint befejezett ténnyel kell számolnunk, ha célunk az igazság komoly megismerése és nem üres fantazmagóriák meddő hajszolása. Melyik magyar tudná leküzdeni a meghatottságát annak elgondolásánál, mennyivel örvendetesebb képet nyújtana nemzetünk múltja a Mohács után következett századok alatt, ha Hunyady Mátyás Magyarországa zavartalanul tovább fejlődött volna! De hát Mátyás után Magyarország csakhamar az oligarchia és anarchia áldozata lett s a XVI. század elején hihetetlenül lezüllött. A Dózsa-féle parasztlázadás s az ennek véres letörése után következett oligarchikus terror és népnyomor az állami tehetetlenség hyppokrateszi képét nyomta rá ama sötét kor Magyarországára. S ami ezután következett, azt nekünk, a huszadik század magyarjainak nem elégiai hangulatok s elavult iskolásdi legendák színezett szemüvegén keresztül kell vizsgálnunk, hanem le kell vele számolnunk mint befejezett ténnyel.
S e leszámolás eredménye a következő:
A török behatás korszakában hazánk és nemzetünk a szenvedések hosszú kálváriáját futotta meg és mégis e behatásnak köszönhető, hogy e földön ma még magyar él. Ez első tekintetre megdöbbentő paradoxon és mégis történelmi tény. A XVI. század elején hihetetlenül legyengült magyarság nem lett volna képes megküzdeni azokkal a nyugat felől rázúduló veszedelmekkel, melyek nemcsak állami, de egyenesen nemzeti és társadalmi fennállását támadták meg. A török hatalom sem vallási, sem nemzetiségi tekintetben nem volt agresszív s akkori nagy katonai túlhatalma mellett sem talált nálunk oly körülményeket és feltételeket, melyek lehetővé tették volna, hogy ilyenné válhatott legyen, még ha akarta volna is ezt. De nem is akarta.
Ez a török hatalom, mely másfél századon át mint súlyos teher földre szorított bennünket, egyúttal mint védő pajzs borult rá ennek az országnak legnagyobb részére. Nagy életbevágó válságaink korszakaiban pedig ismételve az életmentő szerepét vette fel. E súlyos és mégis szükséges védő pajzs oltalma alatt a magyarság időt nyert akkora nemzeti és közművelődési megerősödésre, hogy mikor közvetlenül a török hatalom letörése után I. Lipót alatt egész területe Habsburg-hatalom alá került s e korszak vérengző terrorizmusa most már, nem mint előbb történt, az országnak egy kis része ellen, hanem az egész terület s az egész nemzet ellen irányult, a végső halálos csapást akkor már a maga erejéből képes volt elhárítani. I. Lipót nemzetirtó támadása már nem egy halálos ájultságban dermedező Magyarországgal találta magát szemben, hanem egy nemzeti öntudatra ébredt országgal. Ennek az ébredező nemzeti öntudatnak s az európai kultúreszméknek hatása alatt aztán a magyarság - megfogyva bár, de törve nem - a XVIII. század vége felé megérte politikai feltámadását, a XIX. század első felében pedig valódi újjászületését.
Az a védelem, melyet a magyarságnak a török hótakaró majdnem két századon át nyújtott, nem volt ingyenes, sokszor vérrel és vagyonnal elég drágán fizettük meg, de végeredményben mégis megérte azt az árt, melyet érte adtunk.
A bécsi politika által Magyarország politikai és nemzeti letörésére irányzott kísérletek már I. Ferdinánd uralkodása alatt megkezdődtek, s később időnként fokozott erővel, - Rudolf és I. Lipót alatt őrületesen tombolva - újultak meg. Ezek a támadások, ha a Jagellók alatt lezüllött Magyarországnak egész területe kezdettől fogva ki lett volna nekik téve, alighanem elérték volna céljukat. De a Bécsből kormányzott magyar országrész a magyar korona területének csak kis részét tette ki, egyes rövid időszakokat leszámítva, Magyarország területének egy negyedrészét sem foglalta magában. I. Ferdinánd - nem számítva az 1528-i rövid időszakot - csak az országnak nyugati határszélét bírta, egy keskeny sávot, mely - ha a horvátországi részektől eltekintünk - a magyar korona területének egy negyedrészét sem tette ki. Az 1538-i Ferdinánd-párti "országgyűlésen" csak öt vármegye volt képviselve. S még ezen a kicsi területen is Ferdinánd uralma csupán a nagybirtokos dinasztiákra s néhány német lakosságú városra támaszkodott. E városok ugyanis oly okokból, melyekről alább szólunk, csak később csatlakoztak a magyar szabadság ügyéhez, de a XVI. század elején még mint ellenfelek állottak szemben a megyei gentryvel. A megyei gentry zöme és a lakosság alsóbb rétegei azonban a Ferdinánd alatti országrészben sem voltak mellette már az uralma kezdetét követő időszakban sem. Hatalma tényleg addig terjedt, ameddig karja ért.
A Bécsből kiinduló politikai kísérletek és támadások legfőképp azért nem válhattak a magyarságra életveszélyesekké, mivel, mint már említettük, az országnak csak kis részében játszódtak le. S az idők folyamán még ez a kis terület is szűkebbre szorult. 1543-ban Szolimán szultán újból jelentékeny területeket foglalt el. Bevette Pécset, Esztergomot, Tatát. 1566-ban ismét egész sora a váraknak jutott török kézre. Az 1568-ban kötött drinápolyi béke még tovább megnyirbálta a királyi országrész területét. 1570-ben már csak 19 vármegye, 1576-ban csak 16 vármegye volt a király kizárólagos uralma alatt. Gömör, Pest, Heves, Borsod, Csongrád, Külső-Szolnok, Nógrád, Veszprém, Esztergom egészen Szabolcs és Torna legnagyobb részben behódolt a töröknek, 1576-ban még a határszéli Vasvármegye is. S ez a területi állapot nagyban és egészben így maradt egész 1686-ig.
Magyarország területének mintegy háromnegyed része 1526-tól 1540-ig Zapolyai János király uralma alatt állott. Ő volt az igazi magyar király, az ő területén lakott az ország lakosságának jó háromnegyed része, a magyarságnak mintegy öt hatodrésze. Vele tartott a nép. Ő székelt Budán Mátyás király palotájában. Főkancellárjával, a nagy jogtudós Verbőczy Istvánnal ő kormányozta az országot.
Érdemes megemlíteni, hogy akkor maga Buda főváros nem volt annyira német, amilyenné később lett, a körülötte fekvő, manapság sváb lakosságú községeknek pedig akkor nem, mint most, csupán a neve volt magyar, hanem lakosságuk is az volt. A magyar szent korona, mellyel János királyt 1526 novemberében Székesfehérváron megkoronázták s melyet Perényi Péter koronaőr decemberben a Pozsonyban ülésező Ferdinánd párti rendeknek szolgáltatott ki, akik azzal Ferdinándot ugyancsak decemberben megkoronázták, Szolimán török szultán közvetítésével visszajutott János király birtokába. Mikor Szolimán serege élén 1529-ben Magyarországba jött, hogy János királyt az ellenkirály támadása ellen megvédje, Perényi Péter koronaőr török fogságba s vele együtt a magyar korona Szolimán birtokába került. A törökök ismerték e kincsnek nagy politikai jelentőségét. Ibrahim nagyvezér a Tas közelében levő török táborban maga köré gyűjtötte a főbb vezéreket, megmutatta nekik Szent István koronáját. Így olvasható ez Szolimán 1529-i naplójában. Valószínű, hogy a szultán akkor adta át János királynak a koronát, mikor Buda birtokába visszahelyezte s ott látogatását fogadta.
A János király uralma alatt álló területen, tehát az ország legnagyobb részében, 1526 után a magyarság örvendetes fellendülése indult meg, a magyar nemzeti öntudat felébredt fásultságából s a nyugatról való behatásoktól is támogatva, kapcsolatban a könyvnyomtatás meghonosodásával, ekkor mutatkoztak a magyar irodalmi élet első kezdetei.
Ellenben a Ferdinánd birtokában levő országrészben már ugyanekkor megindult a germanizáció. Nem mintha maga Ferdinánd valami germán hivatást érzett volna magában, hisz ő maga inkább spanyol volt, mint német, a spanyol udvarban nevelkedett s mikor mint húsz éves ifjú Ausztriába került, németül is rosszul tudott. De helyette osztrák tanácsosai kormányoztak, az ő szavukra hallgatott a magyar ügyekben is. Ezek a tanácsosok pedig legyőzhetetlen bizalmatlansággal viseltettek a magyarok iránt, - ez a bizalmatlanság maradt Magyarországnak szomorú végzete három századon át. Hasonlóképpen éreztek és gondolkoztak - nagy kárára nemcsak hazánknak, de magának az uralkodóháznak is - a tábornokok. Nemcsak az átkos emlékű Basta, Belgiojoso, Caraffa, hanem a jelesebb császári hadvezérek is, mint Montecuecoli, Savoyai Jenő és mások, ellenségei voltak a magyaroknak, mivel megrögzött bennük az a hiedelem, hogy ezek mind javíthatatlan lázadók. Midőn egy alkalommal Gyürky Menyhért Barsmegye megbízásából Bécsben járt, a német urak lakomára hívták meg. Lakoma közben egy úr, kinek a bor megoldotta a nyelvét, Gyürkynek és a többi jelenlevőknek elképedésére ezt mondotta: "amennyi magyar csak van, mind kiirtjuk őket!" A borban az igazság. A többiek nem beszéltek így, de alighanem körülbelül így gondolkoztak ők is.
A magyar önállóság némi foszlányai a Ferdinánd alatti országrészben alakilag még fennállottak, de csak a papíron. Ha volt is nádor, ennek s a többi magyar főméltóságoknak hatalma gyakorlatilag nem sokkal volt több a semminél. Szerencse, hogy némi magyar erő megmaradt a megyében. De az állami kormányzatban a bécsi tanácsosoké volt a döntő szó. A kormányzatban megtestesült idegen uralomhoz járultak s annak veszedelmeit nagy mértékben fokozták az idegen katonaság durva kicsapongásai és szakadatlan zsarolásai. "Zsoldosoknak" nevezték őket, de az örökös pénzhiány mellett zsoldot nem kaptak, hanem zsarolásból éltek. Még rosszabbak, többnyire hazátlan kalandorok voltak tisztjeik, akik abban az időben vagyonszerzési vállalkozásnak tekintették a katonai pályát s nem egy közülük rablásból, zsarolásból jól megszedte magát. E hadvezérek közül egyesek, mint pl. Basta és Belgiojoso, óriási vagyonokat zsaroltak össze.
Nagy tévedés tehát azt képzelni, hogy a Ferdinánd alatti nyugati országfoszlány a nyugati polgárosodást képviselte szemben a keleti nagyobb országrész kezdetlegesebb állapotával. A kormányzat a nyugati országrészben épp oly rossz, kezdetleges volt, mint a keletiben, de amott súlyosbítva idegen uralommal és germanizációval. Ennek folytán joggal el lehet mondani, hogy az ország szörnyű szerencsétlensége közepett szerencse volt, hogy ez az idegen uralom csak az országnak kis részére terjedt ki.
Szolimán 1526-ban könnyen elfoglalhatta volna akár egész Magyarországot. De ez nem volt szándékában. Kivonult. 1529-ben is főképpen csak azért jött be, hogy János királyt az ország birtokában megvédelmezze. A szultánt ebben az eljárásban természetesen nem holmi magyar rokonszenvek, hanem tisztán politikai megfontolások vezérelték. Két világhatalom állott akkor szemben egymással. Az egyik volt a hatalma tetőpontján álló török birodalom, a másik a Habsburg-hatalom, melyet V. Károly spanyol király képviselt, ki egyúttal a német-római szent birodalom császára volt. Szolimán nem akarta, hogy V. Károly császár öccse, Ferdinánd, legyen úrrá Magyarország fölött. E mellett azonban belátta, hogy Magyarország bekebelezése a török birodalomba nem volna az adott viszonyok közt kívánatos megoldás. Nem akart túl sokat markolni. Megelégedett azzal, hogy a János királlyal kötött szövetséggel - mint manapság mondanák - a maga hatalmi szférájába bekapcsolja Magyarországot. János király csak egy sakkfigura - de elég jelentékeny sakkfigura - volt abban a világhatalmi játszmában, mely Szolimán és V. Károly közt lefolyt. Viszont ugyanily sakkfigura volt V. Károly császár kezében az ő ausztriai exponense, öccse Ferdinánd.
Hogy Magyarországnak egy része Ferdinándot választotta meg királyának, abban legfőbb indító okként szerepelt V. Károly óriási presztizse. Nagy volt Károly hatalma, de még nagyobbnak tartotta a világ. A Ferdinánd-párti magyarok magatartását - eltekintve az özvegy Mária királyné körül csoportosult néhány nagyúr magánérdekétől - az a nagyon érthető számítás irányította, hogy az V. Károly és Szolimán közti világhatalmi játszmában Károly marad győztes. Ezt biztosra vették s ebből azt a következtetést vonták le, hogy Ferdinánd hamar urává lesz Magyarország egész területének s ezzel meg lesz mentve, ha nem is az országnak a régi értelemben vett teljes függetlensége, de legalább területi és politikai egysége. Az államegység megmentése volt az elsőrendű politikai vezető gondolat. E mellett az akkori idők világnézetéhez képest a vallási momentumnak jutott e politikai számításokban együtt-döntő szerep. Mai értelemben vehető nemzetiségi tekintetek e mellett vagy egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben estek a mérlegbe.
Az országnak azt a sokkal nagyobb részét, mely János király mellé állott, szintén első sorban az ország területi egységének ideálja vezette, de a vallási momentum mellett itt már jóval nagyobb szerep jutott a nemzeti érzületnek. A János mellé állott országrészben is élénken érezték ama vallási aggályokat, melyek a mohamedán hatalommal való szövetkezés ellen fennforogtak. De ezeket az aggályokat elég erős volt ellensúlyozni az ezekben a körökben élénkebben lüktető nemzeti érzés. Megnyugtatólag hathatott az is, hogy a szövetség, melyet János király 1528-ban követe Laszky Jeromos útján Szolimánnal megkötött s mely 1529-ben augusztus 18-án történt személyes találkozásukkal ünnepélyes szentesítést nyert, alakilag tekintve a teljes egyenjogúság alapján állott. A fizetés sem volt kikötve e szerződésben János király terhére. De alig tehető fel, hogy akár János maga, akár hívei illúzióban ringatták volna magukat arra nézve, hogy a szövetség tetszetős neve alatt gyakorlatilag a hatalmas szultán protektorátusa rejlik. E mellett a török protektorátus alól való majdani felszabadulás reményét szívök mélyében a János-párti magyarok sem adták fel. E titkon táplált remények, illúziók és vágyakozások magyarázzák meg a magyar politikának a következő évtizedekben mutatkozott örökös ide-oda ingadozását a török-szövetségi és törökellenes irányzatok között. S ennek az ide-oda ingadozásnak, ennek - mondjuk ki - a kétszínűségnek volt a következménye, hogy a török szövetség nem hozta meg az országnak azokat a gyümölcsöket, melyeket korrekt és következetes magatartás mellett meghozhatott volna.
János király 1529-ben május 1-én kiáltványban adta tudtára ország-világnak, hogy Szolimán szultánnal szövetséget kötött. Nagy volt az elképedés itthon, kivált azokban a körökben, melyek naiv vallásos világnézetük hatása alatt, a törökben nem láttak mást, mint hitetlen pogányt, de még nagyobb volt a hatás Európában. VII. Kelemen pápa, ki pedig előbb maga is jó lábon állott a törökkel, de ki ekkor már V. Károllyal kibékült, a császár kívánságára egyházi átokkal sújtotta János királyt a törökkel kötött szerződése miatt. Ez az egyházi átok nagyon fájt Jánosnak, ki vallásos kedélyű ember volt.
V. Károly napjának lehanyatlásával nem nagyon sokára egészen megszűnt annak az optimista reménynek az alapja, hogy segítségével, vagy általában a Habsburgok segítségével belátható időben lehetséges lesz megtörni a török hatalmat s helyreállítani Magyarországnak hőn óhajtott területi egységét. Pedig erre az egységi ideálra, erre a reményre volt alapítva a Ferdinánd-párti magyarság egész politikája. De ragaszkodtak e reményhez még akkor is, mikor reális alapja megszűnt. Kergettek tovább egy illúziót, mely a megvalósulás lehetőségét beláthatatlan időre nélkülözte.
A szultán szilárdan állott János mellett s tudatta Ferdinánddal, hogy aki János ellen hadakozik, az ő ellene is hadakozik. A szultán álláspontja az volt, hogy János király halála után a magyarok szabadon választhatnak maguknak királyt, - csak Ferdinándot nem. Még a János bizalmával galádul visszaélő Grittinek, János Konstantinápolyba küldött, de küldőjét eláruló követének cselszövényei sem bírták tartósabban megingatni Szolimán magatartását. Gritti Ibrahim nagyvezérrel szövetkezve - valószínűleg nem ingyen - titokban átpárolt Ferdinándhoz s Konstantinápolyban Ferdinánd érdekében működött a szultánnál. Mikor Ferdinánd és János közt Szolimán auspiciumai alatt 1534-ben megegyezés jött létre Magyarország területének az uti possidites (a tényleges birtoklás) alapján való kettéosztására, a szultán Grittit küldötte Magyarországba azzal a megbízással, hogy ezt a szétosztást végrehajtsa. Gritti csapatokkal jött be Erdély felől azzal az elhatározással, hogy Ferdinánd kezére juttatja az ország legnagyobb részét. De utolérte végzete. A magyarok Medgyes ostrománál elfogták és lenyakazták. Halálát a szultán nemcsak meg nem torolta a magyarokon, miként Ferdinánd és hívei kárörvendve remélték, hanem időközben felvilágosíttatván Gritti gazságairól, azt mondta róla, hogy csak azt találta meg, amit keresett s ha visszatért volna Konstantinápolyba, ott még rútabb halál várt volna rá. Cinkostársát Ibrahim nagyvezért pedig kivégeztette.
Szolimán nem vette le kezét János királyról, de elvégre belenyugodott abba, hogy az ország nyugati része Ferdinánd kezén maradjon. Maga János király azonban utolsó éveiben szakított törökszövetségi politikájával. A szultán tudta nélkül megkötötte Ferdinánddal 1538-ban a nagyváradi szerződést, melynek értelmében János halála után az uralma alatti országrész Ferdinándra szállott volna. János akkor, kissé későn, házassági tervekkel foglalkozott s az ingatag jellemű ember elhatározására valószínűleg befolyással volt az, hogy Zsigmond lengyel király a szép Izabella hercegnőt csak oly feltétel alatt volt hajlandó hozzá adni, ha kibékül Ferdinánddal. Ezt a halva született nagyváradi szerződést, melyet mindegyik fél azzal a hátsó gondolattal kötött meg, hogy annak idején ki fogja játszani, már János új tanácsadója, a nagyeszű Martinuzzi hozta létre. Martinuzzit az a gondolat vezette, hogy a magyar államterület egyesítése, legalább János halála után legyen megvalósítva. A váradi szerződés politikai hiba volt, mert a Martinuzzi előtt lebegő politikai cél, mint a következés megmutatta, akkor még nélkülözte a kivihetőség feltételeit, ha pedig az ország egyesítése már I. Ferdinánd életében keresztülvihető lett volna is, az adott viszonyok közt veszélyeztette volna a magyarságot, mely akkor még távolról sem volt oly erőben, hogy nélkülözhesse azt a hátvédet, melyet neki Erdély és keleti Magyarország különállása a következő egész századon át nyújtandó vala. A nyugat felől a magyarságra zúduló ellenséges behatások, ha egyelőre nem öltötték is fel azt a brutális rémuralmi jelleget, mely Rudolf és utóbb I. Lipót alatt a kétségbeesés szélére juttatta a magyarságot, - mint fentebb már említve volt - már I. Ferdinánd idejében is eléggé mutatkoztak. Utódja Miksa alatt pedig még tovább romlott a helyzet. Ekkor már fölmerült az a terv, hogy a kanizsai végekben letelepítik a német lovagrendet, Tokaj és Szatmár közt pedig katonai gyarmatokat terveztek a német uralom erősítése céljából. Ezek a dolgok csak azon múltak, hogy a lovag uraknak nem volt kedvük a nem éppen veszélytelen magyarországi vállalkozásra, a katonai gyarmatok létesítéséhez pedig hiányzott a pénz.
Mikor János király 1540 júl. 18-án meghalt, fiatal özvegye Izabella, egy szeszélyes asszony és egy akkor tizenegy napos csecsemő, ki a keresztségben a János Zsigmond nevet kapta, lépett örökébe. Most már Ferdinánd haddal támadott az országra, hogy érvényesítse a titkos nagyváradi szerződésben gyökerező jogait, - jóllehet e szerződésnek azokat a pontjait, melyek őt magát terhelték, sem nem akarta, sem nem tudta teljesíteni.
Főképpen Martinuzzinak volt köszönhető, hogy Buda hamarosan Ferdinánd kezére nem került s képes volt magát addig tartani, míg Szolimán felmentő serege élén megérkezett. Izabella már alkudozott Ferdinánd vezérével Rogendorffal.
Szolimán tehát megmentette a csecsemő gyermek számára Magyarország egész keleti felét. A legnagyobb politikai képtelenség lett volna, ha Szolimán Budát egy hisztériás asszony és egy csecsemő gyermek kezére bízta volna. Ebben az esetben nemcsak Buda, de a János király által bírt egész ország is a legrövidebb idő alatt Ferdinánd uralma alá jutott volna. Ez oly bizonyos volt, mint a kétszerkettő. Ellenkezett volna a józan ésszel és Szolimánnak tizenöt év óta folytatott politikájával, hogy Budát és megfelelő területet az ő közvetlen uralma alá ne vegye. Természetes, hogy Szolimánt nem magyar nemzeti szempontok vezették, mikor magát Buda megszállására eltökélte. Az ő célja volt gátat vetni a Habsburg-hatalom terjeszkedésének, mellyel nemcsak ezen a ponton, de Afrikában és a Földközi tengeren is harcban állott.
Egyenesen naivnak mondható azoknak a felfogása, kik még ma is, a három évszázad előtt uralkodott s az akkori embereknél érthető vallási világnézetnek hódolva, nemcsak szörnyű szerencsétlenséget, de a szultán személyét tekintve egyenesen perfídiát látnak abban, hogy Szolimán János király halála után rátette a kezét Budára s egyúttal kihasított magának a csecsemő János Zsigmond örökségéből egy akkora darabot, amekkorát stratégiai szempontból szükségesnek tartott arra, hogy a Habsburg-hatalom további terjeszkedésének kelet felé gátat vethessen. Ez az eljárás volt az egyedüli mód arra is, hogy megmentsen János Zsigmond számára egy még mindig tekintélyes terjedelmű országot, mely magában foglalta egész Erdélyt s Magyarország keleti részét majdnem a Tiszáig s mely még mindig kétszer akkora volt, mint a Ferdinánd uralma alatt álló nyugat-magyarországi terület.
Az ország területének a felosztása, most már három részre, fájdalmasan esett minden magyar szívnek. Ez nagyon is érthető. De miután az ország egységesnek és magyarnak megmaradása lehetetlen volt, szemben a kikerülhetetlen szerencsétlenséggel, a Szolimán által eszközölt megoldás volt a magyarságra nézve aránylag a legkedvezőbb. Mi lett volna a magyar nemzet sorsa, ha azokkal a létét fenyegető megpróbáltatásokkal szemben, melyek nemsokára bekövetkeztek, Bocskay, Bethlen Gábor és I. Rákóczy György hatalmas és virágzó országa nem állott volna háta mögött! Pedig ez a keleti Magyarország soha létre nem jöhetett volna, ha 1541-ben Szolimán egyszerűen kivonul az országból s az annak közel négyötödrészét tevő területet a csecsemő János Zsigmond és a szeszélyes Izabella kezén hagyja.
Hogy ma még magyar él ezen a földön, azt köszönhetjük: először annak, hogy - török protektorátus alatt ugyan, de különben kormányzatában, nemzeti és kulturális életében önállóul - létrejött ez a keleti Magyarország, másodszor annak, hogy az ország területének középső része, az, melyet Szolimán magának lefoglalt, bár idegen, de nemzeti szempontból nem agresszív hatalom kezére jutott. Ezen a területen lakott a magyarságnak több mint fele s ez a hatalmas terület idegen beolvasztási kísérletektől egészen bent maradt. E fejtegetésünk folyamán foglalkozni fogunk azzal a kérdéssel, milyen volt a sorsa e területen a lakosságnak általában s a magyarságnak különösen. Most csak annyit, hogy az akkori sanyarú viszonyokhoz képest a magyarság e területen nemcsak életben maradt, de a XVI. század második fele óta irodalmi és közművelődési tekintetben némi fejlődést is mutatott, mely az adott tényezőket számba véve nem is mondható jelentéktelennek. S talán legnevezetesebb vonása a nemzet három részre osztott állapotának, hogy a politika által vont határok ellenére a nemzeti egység tudata soha el nem homályosult, sőt a magyarság, mely a Jagellók alatt nemzeti és társadalmi züllésbe, majd teljes aléltságba süllyedt, képes volt fenntartani összeköttetését az európai műveltség akkori gócpontjaival s fokonként haladva ismét nemzeti öntudatra ébredt s lassanként erőre kapott.
Balítélet az, mintha a nyugattal s az európai eszmék fejlődésével való kapcsolatot számunkra csakis a Habsburg-uralom közvetítette volna. Ellenkezőleg ez sokszor letompította, néha tudatosan gátolta ezeket a közművelődési behatásokat. Behozták a cenzúrát, a nyomdákat eltiltották, a könyveknek külföldről való behozatalát megakadályozták. Kínai fallal vették volna körül Magyarországot, ha ez lehetséges lett volna. Az osztrák publicisztika előszeretettel lovagol azon a vesszőparipán, mintha a magyarok a nyugati civilizációt az osztrák befolyásnak köszönnék. Ez a folyton ismételt állítás bizonyos mértékben még a magyar publicisztikát is befolyásolta. Még ifj. gróf Andrássy Gyula is, ki pedig politikai íróink közt legmélyebben pillantott bele a XVI. és XVII. századbeli magyar politika szövevényeibe, megenged annyit, hogy "a pogánnyal való szövetség a keresztény érzületnek folytonos megtagadásával járt". Ez a gondolat tényleg egyik főérve volt azoknak, kik nálunk a törökkel való szövetség ellen dolgoztak. De vajon alapos volt-e ez az érv? Követelte-e tőlünk, illetőleg a keleti Magyarország (Erdély) lakosaitól, hogy megtagadják keresztényi mivoltukat. Nem követelte s ha követelte volna, nem is lett volna képes követelésének érvényt szerezni.
Martinuzzi eljárásához visszatérve, nem hallgathatjuk el, hogy végzetes tévedése volt e nagyeszű férfiúnak s mindazoknak, kik a törökökkel való politikai szövetség ellen dolgoztak, hogy mikor magyar politikát kellett volna csinálniuk, keresztény politikát csináltak. Ez a tévedés tovább egy századnál súlyosan nehezedett a magyarság vezetői közül sokakra. Beteljesült ezeken is, hogy a legtehetségesebb emberek sem képesek magukat kivonni koruk uralkodó világnézetének hatása alól. Így koruk vallási felfogásának befolyása alatt állottak a XVI. század s még inkább a XVII. század legeszesebb magyarjai is. Ez volt az oka, hogy folyton ide-oda ingadoztak azok is, kik különben a török szövetségnek kikerülhetetlenségét belátták.
Martinuzzi is ahelyett, hogy a szultánnal való összeköttetést védence, a gyermek János Zsigmond és ennek keleti Magyarországa számára ápolni s lehetőleg értékesíteni igyekezett volna, már néhány hónappal azután, hogy Szolimán keleti Magyarország birtokát a gyermek János Zsigmond számára megmentette, 1541 decemberben, titokban megkötötte Ferdinánddal a gyalui szerződést, melynek az volt a célja, hogy János Zsigmond országát Ferdinánd kezére játssza. Ez már több volt bűnnél, - ez már politikai hiba volt. Ebben már az a macchiavellisztikus politika nyilatkozott meg, mely annyira jellemzi amaz időknek majdnem valamennyi politikusát. A nagy flórenci híres könyve nem egyéb, mint klasszikus formába öntött foglalata ama kor politikai módszerének, egész politikai gondolkodásának.
Martinuzzi egyik legtehetségesebb képviselője kora divatos machiavellizmusának. Különb volt, nemesebb volt, mint egy Gritti, egy Laszky Jeromos s az ezekhez hasonló politikai kalandorok, de különben minden ízében a Principe szerzőjének tanítványa. Ennek a módszernek köszönte sikereit, de ez lett egyúttal végzetévé. Ferdinánd érdekében a szultánnal szemben oly mesterileg űzte az ámítás politikáját, hogy ugyanazok, akiknek érdekében dolgozott, nem tudták leküzdeni azt a gyanút, hogy amit tesz, az nem is taktika, hanem hogy valóban a törökkel konspirál. Oly művésze volt a kétszínűségnek, hogy azok, kiknek ezzel szolgálni akart, nem voltak képesek megérteni. A Ferdinánd által Erdélybe küldött Castaldo meg volt győződve arról, hogy amit Martinuzzi tesz, az nem diplomáciai mesterkedés, hanem hogy török kézre akarja játszani Castaldót magát és Ferdinánd csapatait. Annak a jutalma, hogy a szultánt áltatta s könnyű szerrel meg akarta szerezni 1551-ben Ferdinándnak Erdélyt és egész keleti Magyarországot, a Castaldó által megölésére küldött gyilkosok tőre lett.
A XVI. és XVII. századbeli magyar politika, ide-oda hányattatva a két versengő nagyhatalom, a Habsburgok és a török között, egyiket sem volt képes a maga részére kellőképp hasznosítani, viszont egyiknek ártalmas befolyását sem tudta egészen elhárítani. Tekintve ama kor szellemét és uralkodó eszmevilágát, sok mindenféle erkölcsi és anyagi nyomorúságát, meg tudjuk érteni, talán bizonyos pontig menteni is ezt az ingadozó politikát. De a 20-ik század magaslatáról és évszázados történelmi tapasztalat utólagos megvilágításában szemlélve, nemzeti szerencsétlenségek forrásának kell azt felismernünk.
A magyar politika irányítói 1527 után és még soká egy ábrándképet kergettek, egy rögeszme szolgálatában állottak. Elhitették magukkal azt, amit szívük kívánatosnak tartott, felültek a hitegetésnek, hogy V. Károly császár, illetőleg az ő politikájának egykorú és későbbi osztrák exponensei rövid idő alatt fel fogják szabadítani Magyarországot, mint akkor mondani szokták "a pogány török" alól. Pedig ezt a feladatot V. Károly maga soha nem akarta s tekintve azt, hogy hatalmas európai koalíciókkal kellett megküzdenie, ha akarta volna is, aligha lett volna képes végrehajtani. Ferdinánd és utódai pedig több mint egy századon át sem nem tudták, sem nem akarták keresztülvinni Magyarországnak ezt az ún. felszabadítását. Mikor végre 1686-ban a nagy eufemizmussal "felszabadítónak" elnevezett háború bekövetkezett, akkor is I. Lipót császár és király akarata ellenére, csakis a török politikának végzetes hibája, a Bécs ellen intézett sikertelen támadás által provokálva, váratlanul hullott ölükbe ez a szerencse. Hogy miképpen használták ki ezt a szerencsét Magyarországgal szemben, arról majd e fejtegetés további folyamán fogunk szólni. Most még csak az I. Ferdinándtól I. Lipótig terjedő idő habsburgi politikájának vezető eszméit kísérlem meg itt néhány jellegzetes sorban megrögzíteni:
A bécsi politika ebben a korszakban soha sem adta ugyan fel az Erdély és az ehhez tartozó keleti Magyarország megszerzésére irányult aspirációit, de különben a török uralom alatti országrész ún. felszabadítására sem tett komolyabb és csak némileg is sikerrel biztató kísérletet. Ellenkezőleg: a töröktől való lehető békében maradásnak, a XVII. század második felében pedig egyenesen a törökkel való jó egyetértésnek gondos ápolását tekintette egyik fő feladatának. A magyar hősöknek: Szondinak, Zrínyi Miklósnak hőskölteménybe való, de szigorúan politikai értelemben véve merőben eredménytelen önfeláldozását, - mint ifj. gróf Andrássy Gyula nagy munkájában egy helyütt oly találóan mondja - a császár hadvezérei mindig páholyból nézték.
A XVI. és XVII. század eseményeiből az akkori bécsi politika vezető gondolata gyanánt következő megismerés bontakozik ki előttünk.
Soha le nem mondani az egész Magyarország megszerzésének vágyáról, mint valamikor, határozatlan jövőben, megvalósítandó célról. De mivel a bécsi politika intézőit s még inkább annak sugallóit a magyarok ellen határtalan bizalmatlanság, nem egyet közülük feneketlen gyűlölet töltött el, ezt a célt nem tartották sürgősnek, hanem a már birtokukban levő országrészben a magyar szabadságnak s ami még fontosabb, magának a magyar fajnak teljes letörését tekintették az előzetesen megoldandó és befejezendő feladatnak.
Ez lett volna a program első pontja.
Mint ennek végrehajtása után kontemplált feladat következett volna a török hatalom megtörése s ennek sikerülése esetében a "felszabadított" területen is a fentebbi első programpont keresztülvitele.
De szerencséjére nemzetünknek s szerencséjére a fenséges uralkodóháznak is, amaz áldatlan programnak sem első pontja, sem folytatólagosul kontemplált második pontja nem sikerült. Ebben az örvendetes kimenetelben része volt az európai konstellációk alakulásának, még nagyobb része volt az Erdély és keleti Magyarország időnkénti nemzetmentő harcaiban megnyilvánuló életerőnek, de e két tényező mellett és mögött legnagyobb része volt a magyar-török összeköttetéseknek.
(Folytatás következik)