Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 7. szám · / · Kádár Endre: PACSIRTA
Egy délután, úgy hat óra tájban, hosszú kóválygás után, fáradtan s finomultan láttam egy asszonyalakot, amelyik Németinére emlékeztetett s erre hirtelen elhatározással nekiindultam a Ferencvárosnak. Úgy gondoltam, Pacsirta este nyolcig oda van, egy-két órát egyedül lehetünk. Rosszul számítottam. Pacsirtának este találkozója volt a barátaival, korábban hazajött, vacsorát akart s rögtön ment volna. Nagyon megörültünk egymásnak, a lapalapításról beszélgettünk s közben Ilonkával bolondozgattunk. Az asszony, mint rendesen későn jött haza. Sokat, hosszút járhatott, izgult szemében a júniusi este fénye.
Pacsirta elébe megy.
- Kedves vendégünk van. - Hogy sajnálom, hogy nekem el kell menni.
- Nem baj - tréfál az asszony - legalább egyedül maradunk. - Hogy van? - fordul felém.
Pacsirta kicsit ideges, látom, valamit szeretne mondani a feleségének, de restelli félrehívni. Szórakozottan leül. Az asszony gyorsan vacsorát parancsol s nincs mit tenni, maradnom kell. Felterítik a szennyes fehér abroszt s a lány már itt is van a borjúpörkölttel. Mellé sör s minthogy egyéb pohár nincs a háznál, karcsú Törley-féle pezsgős poharakból isszuk a sört.
- Hát hova is akarsz menni Pacsirta? - kérdi az asszony a vacsora vége felé.
- A... klubba kedvesem, éppen a szaklapról fogok tárgyalni egy-két kollégával.
Most itt az alkalom tovább fűzni a témát, bátorságot kap s így szól:
- Apropó, kedvesem - mondja márki hangon, nem akarva kiadni nekem az asszonyt - nem tudná megmondani hol vannak a tiszta gallérok?
- A tiszta gallérok, kedvesem, ott vannak a szekrényben.
- A szekrényben - mondja lehangoltan Pacsirta - ott nincsenek. A tisztát még nem hozták haza?
- Bizony még nem - feleli az asszony. - Maga a hibás, minek van olyan sok gallérja. Az ember nem tudja, mikor kell odaadni.
- Nem baj - mondja Pacsirta jóságos szomorúsággal.
Veszi a kefét és simítani kezdi néhány szál haját. A kislány boldog, sört önt magának s cuppogtatva kortyolva issza. Álmos lesz. Pacsirta ölébe veszi, megcsókolja és a díványra teszi. A kislány nekidűl a támlának, töltött, fehérharisnyás babalábát előre tolja, mosolyog, kacérkodik, aztán egyszerre eldől s alszik is már. Pacsirta lábujjhegyen jár. Feláll, leül, menni szeretne. Szeretne mondani valamit, szeretne a gallérok után tudakozódni, hátha a mosoda még nyitva van, küzd a szemérmével, szóljon-e előttem. - Nézem a kislányt, a gyűrött asztalterítőt, a hideg kőfigurácskákat, a bútorokat, a sört a pezsgős pohárban s Pacsirtát, karcsú testét, atléta mellét amint, a szekrényben gallér után kutatva, kimerülten feláll.
Megy:
- Jó éjszakát Uram!
Megszorítom a kezét.
- Jó éjszakát. Isten megáldja.
Pacsirta mosolyogni kezd:
- Igaz, használt a teám? Megkapta?
- Köszönöm, meg. Nagyon köszönöm.
- S az eredmény?
- Igazán mondom, azóta sokkal jobban alszom.
- Valaha én is vettem. - Ma már nem kell, tea nélkül is jól alszom. - Jó éjszakát.
- Jó éjszakát.
Ő el, én maradok. Az asszony a másik szobába megy. A kislányt karjába veszi és ágyba fekteti. Ó, édes szunnyadó szentem! - Ő aztán toalettet cserél. Úgy áll valahol, hogy a tükörből láthatom minden mozdulatát, felemelt karját, fehérneműjét s fekete harisnyás lábát. Kijön a másik szobából és leül szemközt velem. Csönd. Künn a víz csörög. Én az ajtót nézem, amelyen Pacsirta kilépett. - Pacsirta elvitte a szívemet.