Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 7. szám · / · Kádár Endre: PACSIRTA
Két vagy három nap múlva telefonált. Jöjjek el ekkor meg ekkor. Délután hat óra tájban csakugyan el is mentem. - Itthon a nagyságos asszony? - A szobalány a fehér-fekete dresszben, de piszkosan, szemérmes bizalmassággal mosolyog, bevezet, leültet s akkor mondja:
- A nagyságos asszony még nincs itthon, de minden percben jöhet, tessék várni.
Kellemetlen, hogy nincs itthon, nyugtalan helyen amúgy is nyugtalanul érzem magam. Mily kínos! Az interieur elmond mindent, amit még nem tudnék. Ez a pici szoba, az ablak az udvarra nyílik. Ez az ebédlő, hol is láttam, a Kossuth Lajos-utcában, ára száznyolcvan forint. A repedések, az ereszkedések rajta, sokat költöztetik. A falon gyékény fényképtartó képes levelező-lapokkal és fényképekkel. Három-négy cigarettatartó. Ezek a kőfigurácskák, amiket a kínaiak hurcolnak kávéházról-kávéházra. Ez a műmárvány-szöllő. Egész kirakat abból, amit a kávéházakban lehet összeszedni.
Nyílik az ajtó s kicsit kiöltöztetve, ájtatoskodva egy kislány jön felém.
- Tamás bácsi.
A szobalány:
- Behoztam a kisleányt, mulattassa a nagyságos urat.
A kisleány leül szemközt velem s olyan kíváncsian, olyan készen, mintha az anyja ülne a helyén, az arcomba néz és vár. Kerek fejét nyírott hajával féloldalt tartja és mosolyog.
Magam kis zavarral mondok valamit.
- Hogy is hívják magát?
- Találja ki.
- Ilonka - Margitka?
- Eltalálta - feleli - Ilonka.
- Aztán hány éves?
- Hat.
- Szép kor.
Nagyot nevet, nevetünk. S míg így mulatgatunk, künn egyszerre lépések, férfihang, krákogás, az ajtó felnyílik.
Kis Ilonka nevet és torkaszakadtából kiabál:
- Pacsirta.
Már repül, nyakába ugrik a barátságos idegennek, az lehajol, megcsókolja, majd hirtelen leteszi. "Hagyj csak kislányom" mondja, felém fordul és becses, szelíd hangon így szól:
- Doktor Németi.
Mielőtt szólhatnék, a kislány rámmutat és nevetve mondja:
- Tamás bácsi.
Doktor Németi odamegy az ebédlőszekrényhez és cigaretta után keres, visszajön, megkínál:
- De üljön le kérem szépen.
- Óh, köszönöm...
Gyufával kínál, mire én visszakínálom. S most megnézem. Én, tízesztendő múlva. Borotvált, magas sovány ember, fekete zakóban, kopaszodó fejjel, a szegény ember rossz, elhanyagolt, öreg arcbőrével. A hangja szelíd, mondhatnám elegáns. - Hogy ő mennyit dohányzik. Én nem, ritkán. Átmenetet keresve, a kezét összedörzsöli.
A kisleány szóhoz jut:
- Hogy jöttél haza?
- Hát kérlek szépen Szegő ma este maga ment rendelésre a munkásbiztosítóba. - Hozzám: Szegő tudniillik a főnököm, egyébként fogtechnikus. Azelőtt magam tartottam rendelést, na azután komplikációk... minek untassam? Jobb így, jobb így. Nincs semmi felelősség, s ami biztos, az biztos. Apropó - szól a kislányhoz - tudnál adni valami vacsorát, mert szeretnék aztán barátaimmal találkozni.
- Mindjárt megnézem - feleli a kislány.
Kimegy, visszajön, mindjárt az abrosszal, tányérral és felterít:
- Pacsirta! Kapsz egy sniclit.
Beszélgetünk.
- Ön persze a feleségem várja? - kérdi Németi egyszer.
- Igen persze, a tisztelemet...
- Bocsánatot kérek a nevében, bizonyosan valami dolga akadt.
Kész a snicli. A kislány gazdasszonykodva behozza és leteszi.
- Sör?
- Kapsz.
Hozza a sört s míg édes apja eszik, ölébe kéredzkedik, hízeleg, nevet, tányérjába nyúl, szeretgetteti magát vele.
De egyszer csak mégis megjött az asszony.
- Milyen kedves - jön felém. - Bocsásson meg, sürgős dolgom volt. Az ura felé barátságosan:
- Mi az Pacsirta, itthon vagy?
- Itthon - feleli - Szegő maga ment a rendelésre. De menni fogok kedvesem.
- Ismerik egymást? - mondja vidáman az asszony, kesztyűjét dobálva. - Pacsirta - mutat az urára. - Miért Pacsirta? Csak úgy! Hát nem Pacsirta?!
És énekel:
Kis pacsirta, kis pacsirta,
Kis pa-a pa-a pa-a csirta.
Pacsirta mosolyog, rágyújt a cigarettára s nézi a füstöt. "Nagyon jól elbeszélgettünk" - feleli feleségének és barátsággal rám néz. Aztán kéjes ujjal felemeli a cigarettáját, nagyot fú és a füstöt nézi. - Gondolkozik? Nem. Él. Most cigarettázik. Azután megfogja ölelni kislányát. Azután közömbösen, szinte barátságosan el fog búcsúzni a feleségétől. Azután nehezen válva el tőlem, el fog búcsúzni. Azután elmegy a kávéházba a barátaihoz és okosan beszélgetni fog velük. Aztán hazajön, lefekszik, felkel, dolgozik, hazajön, elmegy, mindig csendesen. Pacsirta hozzászokott és hozzáalakult az élethez. Pacsirta valaha társasági ember volt, most jó ember. Végigcsinálta az élet különböző figuráit, szerelmes volt, fiatal volt, megházasodott, boldog volt, boldogtalan volt, utazott, kártyázott, szépen élt, szenvedett, férfibüszkeséggel reszketett a felesége megalázó mozdulatainál, váltókat írt alá, hagyta magát árvereztetni, sírt, verte a feleségét, visszavette s míg egyszerre lassú átmenettel minden úgy elrendeződött. Van otthona, asztala, ágya, a gyereke boldog s egy idő óta, mintha az asszony is hozzátörődött volna.
- Tamás itt marad, velem fog vacsorázni - szólal meg jövésmenés közben az asszony.
- Nem - mondom - várnak a barátaim. Majd máskor.
Pacsirta feláll, menni készül, majd visszaül s hogy felesége kiment, beszélgetésbe kezd velem.
- Merre tetszik menni? - kérdi. Hangja oly testvéri, mint egy finom papé.
- A körút felé.
Még kicsit beszélgetünk. Az asszony átöltözött s odaül hozzánk az asztalhoz. Pacsirta és én csendesen duruzsolunk. Az asszony még nem evett, fáradt, valamit hat rá beszélgetésünk tónusa s így csendesebb, enyhültebb lesz, mint az, aki künn ült a fák között naphunytával s egyszerre beállt rá az est, ujja szórakozottan játszik a kenyérmorzsákkal.
Míg így együtt ülünk, lassan beszélgetünk, csendben, mint egy tiszta, nyugodt család lámpafénynél.