Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 7. szám

Tóth Wanda: TORSO

Az áprilisi nap beragyogott az ablakon, éles fénnyel, csodálatos kékséggel öntve el az eget, kitakartatón világos volt idelenn minden s egyben vigasztalóan tiszta; nem volt lármás a fény, még enyhe, elgondolkodtatóan édes... tavasz volt.

Az ápolónőknek felírású kis szobában, mely nem is volt egyéb, mint egy mosdó és egy fogas, Felicie letette főkötőjét és kötényét, s a tükörbe nézett, hogy a kis kalap alá simíthassa rendetlenkedő haját. Milyen fáradt is volt ismét, kék karikák és mégis, máris apró ráncok a szeme alatt, a nézése is nagyon megváltozott az utóbbi időben. Még milyen nagy darab út is van a villamosig idekint a sárban, pedig hiába; azt már sohasem fogja megszokni, hogy nehéz cipőket viseljen. Majd még a városba is be kell menni, tavaszi ruháért, hiába, milyen szépen süt a nap...

Remélem, nem látszik meg rajtam a vörös kereszt, gondolta, míg sima kék ruhájában, egy sor gyönggyel a nyakán, egyszerűen és korrekten, mint mindig, nekivágott a külváros úttalan útainak. Ah, olyan szép idő van ma, gyalog fog menni. Sorra vette a napot. Az ebéddel már elkésett, na mindegy, azért aludni fog egy kicsit, átöltözik, addigra jön valaki. Ki is kellene jönni ide még egyszer, de ma olyan szép az idő... nem is tudja avval az odaadással csinálni az ember, ahogy kellene, hiába. Hiszen olyan idegenek ezek a szavak is: a munka, a munkám... ez az egész élet és berendezkedés a mások, az egész, a kint állók kedvéért.

Lassan járt a napsütötte úton. Talán ez a szokatlan, tavaszias illat hozta elébe megint az egészet onnan, ahogy elkezdődött, tavaly nyár óta. Amióta már szinte beleszokott, átformálódott az ember, ahogy lassan-lassan egyre jobban elmosódik apró részleteiben, mindennapjaiban, milyen is volt az az élet, amit azelőtt élt. Csak egy éve is most! Hogyan is készülődött! Milyen fontos volt akkor egy utazás, és mi mindent vártak tőle, terveztek, ezek voltak az események akkor! pedig nem is akartak soká elmaradni, alig tovább egy rendes nyaralásnál, mely egy jónevelésű társaskört a szélrózsa minden irányába röpít. Pedig még akkor is, úgy ősszel, sohasem tért senki egészen úgy vissza, ahogy elindult Szépen együtt akartak menni a testvérek... legigazibb és legrégibb összekötöttség, mely örök és kezdettől való s mégis kényszernélküli, legszabadabb, mert annyit talál meg benne ami az övé s amellett egészen szabad marad az egész élet számára.

A barátság ehhez képest absztrakt és vértelen valami volna, férfi kitalálás, - nem is lehet igazán szeretni valami testi, s így örök összekötöttség nélkül. De hát aztán másképp lett és Anti eljegyezte magát nagyhirtelen, s még itt kellett maradni az eljegyzésre, piros pünkösdkor, sok-sok virág között, mely azonban nem volt már az övé. Idegen név, egyszer se írta le, alig is hallotta; tizennyolc éves, fekete, kócos, most elfáradt de friss, fiatal, fiatal arc, még éretlen, kemény és kelletlenül határozott hang, csak a szája, az... El is feledte már, mi egy igazán fiatal teremtés, eltelve a maga dolgaival, meggyőződve a maga igazáról s vak ösztönöknek engedelmeskedve! Négyszer látták egymást, kell, hogy valami igaz legyen abban, ha ily botorul egymásnak megy két fiatal teremtés... Már kezdte volt félteni Antit, fékevesztetten élt egy idő óta, vagy csak ő, olyan távol az élettől, képzelte azt annak? De e botor s tisztátalan ösztönök közül mégis volt visszatérés, mert nem voltak természetellenesek - de az ő tiszta életéből, mely messze eltávozott már onnan, nincsen, úgylátszik azt érezte akkor, midőn látta mily szépen beáll a fiú, mint mindenki, az üdvös banalitások közé. Most már majd jön a munka, a takarékosság, a polgári érvényesülni akarás, úgylátszik a szociális ösztönök biztos ébresztője még mindig a házasság marad, s szép csendesen, maga se akarva megfogja a kormányrudat a nő. Így okoskodott akkor, nem is álmodva, milyen tragédiáknak fognak elébe menni. Kelengyét vásároltak, elrendezkedtek szépen egy életre - elmúlik ez is - gondolta hűvös önzéssel, elmúlik a nyár s egy évvel ismét öregebbek lettünk.

Emlékezett, igen megfontolt, szorgalmas kedvben volt akkor, ahogy elnézte őket, s dolgaikban eljárt. Feladni a másért, az együttesért, a magáét? Nem vágyott akkor rá, dédelgetni az ént kinövéseivel, határtalanságával, örömöket keresni a maga kedvéért, valami szükségtelen, de nem nemtelen önösséggel maradva egyedül, erősen, szerencsével? Igen, de hát a gyengék, gyávák s be nem vallott egoisták?

Jó volna mai öregnek lenni, gondolta az úti előkészületek közt, hogy senkise kényszerítsen már ő általa lenni, oly kipihentető lesz az. Szerelem, tökéletlen lények egyesülése, fantasztikus játék, melyből kinőttem talán.

De aztán végre mégis megérkeztek Párizsba. Vajon lesz e rám új, felrázó, másító hatása ennek a rekreációnak, vagy kimenve négy falam közül, én is csak azt fogom-e látni, mint mindenki, fogom-e tudni üvegbe fogni a finom illatot, melyet felszívtam, az erős és finom életből így nagyon messziről, nagyon halványan meglesve mi marad meg nekem? érezte. A régi házak tompa színe, mindig is fáradtan nézve egy siető autóból, a zöld Luxembourg vékony kútja, amint magasra szökell a tavaszi nap arányában, a fehér Concorde, fekete lámpásaival a tündöklő téren, melyen végig cikáztak az autók, kis vékonylábú üde nők festett csókos ajka a Bullierben. Apró tanagra figurák a Louvreben s a megmagyarázhatatlan meghatottság a láttukon, mint Maggie Teyte hangjára az operában, amikor már olyan nagyon fáradtak voltak. A Louvre mégis... mesebeli kincsekkel zsúfolt aranyos termeiben ő, egyes egyedül, elkábult kicsi kék alak, elveszett, meghatott csodálkozásban valami egészen ostoba, gyerekkézzel gyúrt kis figurák előtt, a szörnyű chaldeai óriások alatt, innen jöttek, ilyen messziről jöttek, s mindennek a végén, furcsa szükségtelenségben, képtelen véletlenként éppen ő állott itt. Olyan hihetetlenül senki és semmi e terem rengetegben, e tárgy myriádok, e házsor végtelenségek közt; már nem is érezte, hogy van, mindent elfelejtett, oly csodálatosan megszűnt az én tudata. Látott, mit látott hát? Egy szó, egy gesztus elárulta a legprimitívebb helyeken, olcsó látnivalók közt is hol állott és mi minden van e fátyolok mögött, a képtelen sokféleségben minden el se jutott ugye hozzá. De mégis, a dolgok magaslatain, mintha valami elakadást érzett volna - mintha valami nem mehetne már így tovább soká - tán nem vette volna észre ha magán nem ismerte volna ezt az érzést - nem tudta, nem értette ami olyan hamar bekövetkezett aztán.

Néha még eszébe jutott a gyorsan túlélt és elfeledett, ah, oly nem fontos óra, mikor finom és feltűnőtlen útiruháikban, nem is nagyon várakozva, nem is nagyon kíváncsian már elindultak a nagy ismeretlen város elé. Párizs... ő a szobája csendjéhez volt szokva eddig, Párizs... tavaszi, nagy, forró és éhes város, szájon csókolják egymást az emberek az utcán s a hirtelen forduló autókban nyílt öleléssel borulnak egymásra. Ház ház mellett tornyosul az ég felé, telve roskadásig asszonyrongyokkal, festékekkel, illatokkal, s bennük reggeltől estig vásárol, ékesíti magát az asszony, a színházban, a terített asztaloknál fölényesen mosolygó nőket mulattatnak buzgón előrehajló férfiak: vous plais-je? Talán mégis itt élni lett volna jobb neki...

És most, vajon mi történik ott? A szörnyű események közt mi lett a drága autókból ragyogószemű asszonyaikkal s az édes játékra szokott férfiakból? Milyen más világ elől rántották el ott is a függönyt, melyről alig-alig tolakodott elébe addig valami bántó sejtelem.

És azután hazajöttek. Egy alvajáró biztonságával hagyták el a nyár díszruhájában ragyogó országot, a nagy testvériesség biztos érzésével néztek vissza még egyszer a határon és fáradtan és megnyugodva aludtak a vasúti kocsiban, amíg csak haza nem értek, haza, a falusi várba, úgy mint máskor.

Az ő egyes, elszakadt, bevégezetlen kis életében ugyan mi mutatta ezt előre, ugyan honnan tudhatta volna! Egyszerre, értelmetlenül, összefüggéstelenül vágtak bele a dolgos falu nyári csöndjébe a vérvörös mozgósítási plakátok a békés tanyai falon, komor parasztarcok, ahogy gyülekeznek az urasági ablak előtt csendesen, mint mindig a magyar... Huszonhatodika. Aznap este, hangos búcsú a faluban, szétverik a zsandárok és riadtan, jajgatva jön vissza a tanyai nép, a kastélyt pedig a telefon veri fel a késő esti órán, igen, behívták a fiatal urat.

Másnap azután, igen, átmentek még Antival a házához, amit a menyasszonyának épített, kedves kezdetek, maga sem tudta miért, sokat várt ebből a maga részére is valahogy. Most úgy érezte, a szíve közepe van itt, végre is a más házában melyben tegnapelőtt jártak csak, s máris örök idők óta elhagyott rom, kőhalmaznak látszott. A munkások eltűntek, a piros tető alól üres ablakok néztek rájuk s a törmelék közt egy asszony sírdogált. Anti körülnézett, ahol fészkét rakta volna, és azután hazamentek.

A hosszú kocsiút délután az állomásig, ősziesen borult volt, néma csend az üres utakon, csak egy fekete magas parasztasszony ment egy maga, hangos jajgatással az út mentén, hová, nem is tudta talán. Az állomás: parasztok szájon csókolták a feleségüket és az oláh asszonyok éneklő jajgatása belevágott a magyar csoport komor csendjébe. Egy negyvenkét éves ragyás cigányra emlékezett még most is, isten tudja miért, ahogy ment, egészen hajlottan és húzta maga után az asszonyt, egészen vén asszony volt már s akkor felkiáltott ő hangosan: "mit akarnak még ezekkel?"

A hangos, zsúfolt, rémült vonat, végre Pest, podgyásztorlaszok, agyonhajszolt, kétségbeesett emberek, tíznapi őrült kín, míg a szegény, bolond kis menyasszony, aki lemaradt valahol, végre megérkezik s addig mindennek vége itt és Anti elment elsején, meleg délben, fényes arany ruhájában a déli harctérre.

És azután mit volt mit tenni, leutazott megint haza. A cséplőgépek, édes magyar nyár e szimbóluma, végig álltak ahogy elindult, emlékezett rá, hogy az út mentén, egy paraszt tanyában, szép rendesen hét villa volt sorjába az asztagba szúrva, hová mentek, de most jár, zakatol minden a holdvilágos éjben és tarka ruhákkal megrakott szekerekkel találkoznak, paraszt asszonyok járnak be a városba az uruk után. Még a lovaikat is meghagyták, a Mátyás kocsis is visszajött és sebesen hajt a poros úton, nagy nagy fehér holdfényben, mintha tél volna... éjfél is elmúlt már és száz esztendő a múltkor óta.

És áll még a régi ház is, pedig úgy érezte soha semmit sem fog már megtalálni, minden a régibe maradt és némán ődöngtek benne. Az első napok szörnyű feszültsége után nagy csöndesség jött rá, mély alvások s mintha valami hiba esett volna benne, hogy gondolkodni se bírt.

Vége talán, a csodálatos nyárban olyan értelmetlen s mégis befejeztetőn. Hány ilyen gyönyörű napot vesztegetett már el meddő keserűségében, úgy hogy ezek az első napok nem is voltak még olyan szokatlanok s csak az a csoda, hogy ma este mindenki olyan mázsás teherrel alszik el a szívén. Csendes, holdtalan estén most ők is úgy nézték a csillagokat, s egyszer, végre mindenkivel együtt, összekapcsolódva az események szörnyű forgatagában, ők szegények...

És peregtek azután a napok, időtlen idők, mérni se lehet már a szörnyű külső csendben, mozdulatlanságban, tán a nagy városban mégis könnyebb volt, kinn az utcán, ahol utolsó estéjükön, új csukaszürke ruháikban korzóztak fiaink. A régről ismerős boltokban, ahol Anti holmiját vette, kisírt szemű asszonyokkal s összeharapott fogú férfiakkal járt együtt, akik ugyanazokat a listákat vásárolták végig. Pincéjükben népfelkelők voltak beszállásolva s a városi kert drága pázsitján csomóba rakták a borjúkat, fegyvereket, s a pultok mellől ideparancsolt rezerv tisztek zavart udvariassággal igazgatták őket, nézték felülről a kis fiúval s reggel kimerült álmukból dobpergésre riadtak fel. Mégis érzékelhető volt, látták özönleni az embereket, olyanokat, kik már egészen elfelejthették egykori katonáskodásukat, automatikusan a sorba állni valami szinte természetfölötti erőtől igazítva. Valami egyszerűséggel, ami nőknél mégis képzelhetetlen volna, indult el a férfiak világa, minden iszonyat mellett mégis bizonyos bámulattal töltötte el. Több volt ez mint az elkerülhetetlenség, a muszáj, a becsület és a hazafiság, valami hihetetlen, soha még nem érzett, s mégis ősidőktől fogva megindult sorsáradat. Szavak talán nincsenek is elmondani, fehér lap az egész...

Csak valahogy a párjával volt egyszerre mindenki, s nyíltan sírtak az emberek az utcán.

Még a szörnyű, vég nélküli vasutazás alatt haza is alig eszmélt magára. Igen, hiszen nincsenek vonatok, nem érkezett meg az Ostende express, az útban levő óceáni paloták visszatértek kikötőikbe, az örökös forgás, mely megszokottabb volt a nap kelésénél, mintegy vérkeringése az öreg földnek, megállt. Le-leszállott az állomásokon, a békés nagy alföldi falu-városok körül, a szikes mezőkön a puszta földön ülve, tízezrével látta - étlen-szomjan, napok óta már - tanyázni az embert. Várnak. De éneklő emberekkel, groteszk rajzokkal teli vonatokkal is találkozott, rémült asszonynéppel mindenfelé, őrültségeket beszélnek, még mindenki iszonyodik a vértől s ő az első két halott nevére gondol, amit kiplakátozva látott utolsó este még a pesti utcán, két semmitmondó németes tiszti név... a két első halott baka, a Zimonyi hídnál, magyarok voltak...

*

...A halálos csönd, itt és azok közt, akik így itt maradtak, kiesve egészen a sors kerekéből, félrehajítva, fölöslegesen az útszélen, míg mindent magával ragad az ár. Minek élni így, minek élni most. Az első halálos izgatottság után szörnyű fásultságban, igen, emlékezett hogy arra gondolt, hogyha ez így van, legyen áldva a sors, hogy gyereket sose hordtam a szívem alatt, nem várnám be most a szörnyűségeket, melyek őt, engem érhetnének, meg is kímélnének talán, de bevárni nem akarom. Újságok, 670 millió ember áll majd harcban egymással, nem az én, a mi bajaink, jövőnk, családunk, szerelmeink, mindenki, 670 millió ember, oh mily iszonyú lesz minden így, képtelen, tűrhetetlen azáltal, hogy fájdalmam már nem is az enyém, mindenkié, túl az elképzelhetőn. Valami undor volt már ez a végén, mindig is olyan nagyon közel volt már hozzá, mikor még régen, tegnap, elmúlt világokban ugye, olyan nagyon boldog és szép ifjúsága lehetett volna. Nem félelem volt ez - csodálatos bár, de nem volt gyáva és különben is még mindig elég jól gondoskodtak egyelőre rongyos biztonságukról - ki tudott akkor még egyáltalán elképzelni veszélyeket, melyek hányszor bekövetkeztek azóta. Nem - borzadás értetlensége felett annak, ahogy eddig élt, ahogy mindenki élt. Évtizedek óta éppen ilyenkor élvezték ő és mindenki az idegen nemzetek "vendégszeretetét", vidáman és gond nélkül ült egymás terített asztalánál mindenki és egymás kenyerét ette, sétapálcával és írások nélkül a kofferekben idén is elindultak gyanútlanul; mi történt hát? Mi tépett fel egyszerre iszonyú örvényeket az emberek között, mi vetett véget annak, ami befejezettnek, csaknem tökéletesnek tűnt? Lehet-e, hogy mindez valaha is visszatérjen?

Még ma olvasta, mikor a sebesülteknek kiosztott régi füzeteket, és egyszerre összeszorította a torkát a sírás, pedig most már csak ritkán esett meg vele.

"...Hogy éltem csak akkor lesz élet
Mikor már régen megettem,
Mikor már régen semmivé lett
Életté válik a halálban..."

Most szerette végre az életet, az övét, a többiét, a szegényekét, gazdagokét, szelíd és jó életet könyvekkel, tudománnyal, tiszta szépségekkel, az életet, ahogy ő próbálta élni, ahogy élték jó és tiszta emberek és szegény és ostoba emberek is élték, végre szerette, szerette, hogy itt hagyná talán, itt tudná hagyni, mikor

életté válik a halálban...

Kívánattalan, hányszor, milyen balgán, milyen kis dolgokra vonatkoztatva írta le ezt a szót, de az ő dolgai voltak és most megszűnt lenni, megszűnt mindenki, senki sem fontos, hiszen mindenki élete az övéhez hasonlóan, kívánattalan lett most...

Igen, lehet, hogy akkor gondolt rá először, hogy vannak új, határozott feladatok, iszonyú nyomor, kétségbeesés szakadt a világra, nem lehet többé a tétlen oldalon publikumnak lenni, íme tessék, fölényesek, gazdagok, különbek, hozzáállni, nekifogni, megtisztulni evvel. Bírni most az egyszerű munkát, a töprengés nélküli engedelmességet valami iránt, mely ellen minden érzékünk fel kellene hogy lázadjon, kicsire húzódni össze, nem gondolkozni, de a legközelebbit, legsürgősebbet elvégezni, die Forderung des Tages, ahogy Goethe mondta.

Kivonni magát az egyszerű szükségletek teljesítése alól, ah a legkönnyebb volna! De nem is lehet, nem is szabad, de ugye azért még nem változtat ez egyszerre tetterőssé, gyakorlativá valakit, aki sohasem volt az? És először is ő, azok mind, akik előtt az élet nem mint a mindennapi szükség kielégítése állott eddig, állottak kifosztva, lettek kisebbek, elveszettebbek, visszavetettebbek.

Mennyi vidámság is rejlik még abban, mikor így megküzdeni lehet még valamivel.

És akkor írt neki az az ember, igen, gyöngéden, aggódón, sürgetve; akkor eszmélt rá, hogy hiszen nem ürült ki az egész világ és vannak még itthon! És ő nem katona, semmi körülmények közt nem fog elmenni, milyen szerencse! Pedig ha félteni kellene, óráról órára ismeretlen iszonyatokban elképzelnie, vagy csak karcsún és magascsizmásan, vidáman és ügyesen elmenni látni, ki tudja mi lett volna velük akkor.

És azután írt is Antinak. Oly szörnyűnek tűnt mindig a saját hangja, mikor az ismeretlen sötétségbe kiáltott így, mit mondhatott volna neki! Írt, mert kérte rá, írt minden nap, remények nélkül, hátha egy levél egyszer mégis odatéved gyerekkora igaz pajtásához, aki várja, hiszen régi bajtársak voltak ők már. De hová lett Anti régi élete, mit szeretne, milyen szót kívánna hallani? Mivé válik mire hozzá ér és hol találja? Olyan szörnyű, szörnyű szívfájdalom volt ez így írni, válogatott és szokatlan keserűségekkel teli életében sohasem érzett ehhez foghatót, ólomsúllyal nyomta minden szó, nemcsak mert ki tudja, megtalálja-e még, de mert nem tudhatta melyiket érti, és milyennek kívánná hogy legyen. Mint él? Olyan képzelhetetlen, ismeretlenné lett, amilyen sohasem volt semmi. Igen, ezekben az első napokban semmi képzet, semmi fogalom nem volt; iszonyú, teljes üresség az eltávozottak után, kiknek frissen tépték le az itthoniakról eleven testét, még semmi sem volt, csak iszonyat. Fehér lap volt előtte minden, s nem voltak szavak arra még, kimondani, mit érez, épp úgy, mint még sokáig, talán most sem, azoknak akik odakint élnek. Nem gondolt rá akkor, hogy lesz még idő, mikor beszélni fognak a "háborúról", és új kifejezéseket és gondolatokat szoknak meg, új életformát, de akkor még semmisem volt. Ha egy-egy szava eljutott hozzá mégis Antinak, bizonyosan próbálta az is, kímélet nélkül és őszintén éreztetni mint él, hiszen sohasem szoktak ők komédiázni egymással. De nem bírta, érezhetően alig mondott el valamit abból, aminek lennie kellett, vagy nem is látta? Nem érezte, hiszen a könyörületes élet nem enged meg több benyomást, mint amit elviselni lehet, és annyira új, megrázkódtató és megszokott emberi mértéken felül volt minden, hogy felében sem jutott tudomására.

Még eleinte el tudta képzelni valahogyan, égszínkék és arany ruhájában, csillogva a sárga parancsőrtiszti övvel és forsriftos felszerelésekkel megrakottan, úgy ahogy elmenni látta, parádésan, ahogy illett, Ave Caesar, a finom kis pejkón, mit még otthonról vitt magával s mindnyájan úgy szerettek volt, mint valami gyereket - nekilovagolni a világnak a meleg nyárban, vagy pajtásaival beszélgetve világos éjszakán. Első napok... még ismerték a bajtársak egymást, még kevesen voltak, szinte személyes bátor tülekedésben, oda lenn, mintha nem is menne komolyra az egész, fedetlen mellel indultak a fényes sorok. Így mindjárt eleinte, a háború-tanulatlan tömegben, talán a szokatlanabb készsége, gyorsabb tájékozódása tűnt fel Antinak, észrevették... A természettel meghitten élő ember arratermettségével, szinte passzióval, valami ős vadászösztönnel is csinálta talán. S akkor egyszerre rémes hallgatások után, melyek iszonyatát fokozta a teljes tájékozatlanság, hír nélkül hagyottság itthon, egy piszkos, gyűrött lapon néhány szó, újra átkeltünk a Száván, először éreztetve micsoda veszedelemben lehetett, midőn így ösztönszerűen sietett tudatni odahaza, hogy még él.

Egy levél, végre, először hozta eléje az ellenséges éjszakát, az égő falvakat, a lóhullák, embergombolyagok közti tülekedést, a csattanást, srapneleket, a reszkető öreg parancsolókat és a fejét vesztett fiatalságot, a háborút, a halált, milyen idegen volt akkor, és mégis borzalmaiban előre érzett. Azt a halálra hajszoltságot, mikor a lovasok cserepes ajkán kiütközik már a véres hab, mikor három nap, három éjjel egy percnyi pihenés nem jut senkinek, véresen lángol a tájék, elárulva, elveszve senki sem tudja már, senki se tudja még, mivel mentheti magát. A földön csúszva, vér és halottak közt, eldobált fegyverektől felhasított kézzel menti ki Anti az éjszakán át öreg tábornokát, míg sokan, tisztek, írta, eszüket vesztették, a kertben állva olvasta ezt, az ablakban nem volt már elég világos s ő úgy maradt sokáig és nézett a betűkre, az ő szavaira, ahogy elmondta azon a hangon, mellyel jövő terveiről s az ifjúság bohóságairól beszéltek egymással.

Később azután... az idegen, nyomorú északi vidék, a jeges őszi eső, melyben, mint szegény állatok vergődtek, menekültek embereink, hosszú szakállal, azon vizesen, sárosan bolyongva a világban, mikor már nem válthat tisztát, nem eszik és undok betegségekkel van körülvéve, valami elváltozott, új szentimentalitással gondol haza és százszor elolvassa a szegény leveleket. Egy ütközetben elpusztul a kis sárga is, három napig vezetteti még maga után és sírva áll meg a szegény pára fölött s avval azután egészen elszakad a régi világától, idegen emberek között, a lövészárkok anonimitásában, a halál talán, óh istenem...

És így múlnak a nappalok és az éjek anélkül, hogy úgyszólván érezné, hogy él, s hogy mit fog csinálni, hiszen ha világok dőlnek fel, az ő szűk szobájának falai is ketté kell hogy szakadjanak, egypárszor csak foroghat a kerék a régi nyomban, de azután? Terveket? Új ént fejleszteni magában, mely megbirkózik, hozzá idomul a lényének oly idegen benyomásokhoz, követelésekhez, mikor a régit vonszolni se látja értelmét így? Pedig a többiek szinte már mind kinn vannak a munkában, de könnyű annak, aki arra termett! Az igaz, hogy ők eddig is kinn voltak valahogy, a társaságban, szereplésekben így vagy úgy, a szerelemben legalább, az életben...

Úgy tűnt, hogy felfogó, érzelmi képességeit messze túlhaladja, amit most átélni kell, az a hitetlenség az életben amit régen ismert, mielőtt valaki is ilyesmiről álmodott, hogy semmiben se bízzék, ami még következhetik. Lesújtotta egészen most, midőn elképzelni sem bírta, hogy hát mi történjék? Hiszen csak nem maradhatott minden úgy, amint van, kis köreit csak nem húzhatja ő, se más, tovább, mint eddig...

Most nem tudott semmit. Ami még benne élt, egy csodálatos szeretet volt már csak Anti iránt, ami fantasztikussá, mindent eltöltővé, de óh, mit sem elhárítóvá növekedett közöttük. Egy képtelen és meddő szeretet az egyetlen ember iránt, aki élő testével összekötötte evvel a felnyíló új világgal. Mert hiszen talán az volt az ő sorsa mindig, sohasem a többivel, örömben és bánatban elszigetelve külön és sajátos dolgaival, s most végre együtt egy érzésben, mely mindennél hatalmasabb kellett hogy legyen, de melynek csak borzalmait érezte most.

Megállott, mert valahogyan egészen kifárasztották a feltoluló emlékek.

Milyen nagy darabot is járt így. Olyan sebes izgatottan, hogy már a háta mögött maradt a külváros, és illatos villakertek bólogattak feléje.

Belefogózott egy rácsba és a szemei megteltek könnyekkel. Mégis hamar jöttek most, igazán szégyen.

Igen, igen, örömben, bánatban elszigetelve. Mert mégis mindez elmúlt egyszer, betegnek érezte magát egy este, izgatottan hánykolódott az ágyban és mondogatta, érzem, tudom, most történik Antival valami! A legrettenetesebb napok voltak azok, betegek és halottak feküdtek egymáson a kis falvakban, ahol a katonák megbújtak, tudta ott van ő is, egy elhagyott senki, küszködve az undok kórok ellen, az egészséges és úri ember testi irtózatával, mely messze túlhaladja a halálfélelmeket. Éjjel nem aludtak és sokáig beszélgettek, legutolsó leveléről, mely a lovasság nagy katasztrófájáról számolt be és kínosan bizonygatta, hogy még győzhetünk talán - az első menekülőkről, ahogy ismerősök látták őket a vonatokon, nem is emberi arcú, félőrült asszonyokat, agyoncsigázott gyerekeket, a sok kétségbeesett embert, akik az utolsó kis batyut, amit még elhozhattak is ki kellett hogy dobják a vonatablakon és csak a puszta élet... Rosszabb már nem lehetett, úgy rémlett, szinte túl az elviselhetőn.

A kisgyerek többször felsírt éjjel, hajnalban felült hirtelen a kiságyban és azt mondta, isten tudja miért, hazajött kis Anti bácsi.

És azután, soha talán nem fogja elfeledni a telefon sikoltását, a gyors beszédet, lázas csomagolást, az utazást az éjben Budapestre, a sebesültekkel teli szakaszban nyitott szemekkel ülve olyan túlfeszültséggel, hogy szinte nyugodtak voltak már. Reggel a város, siető, komor és rémült, mint talán még soha. De Anti itt, egy sovány, nyírott és piszkos ember, ütközött szakállal, ázott blúzán egy srapnelégette nagy luk, de ő, ő, és egyszerre olyan csodálatosan, olyan természetesen, és olyan régen itt.

Milyen régen is volt már mindez, mikor egymásnak estek a menyasszonyával és ő mellettük állt, valahogyan kimaradva az egészből, ami pedig egyetlen gondolata volt éjjel és nappal.

Hazaért. Különös, miért jut mindig eszembe, gondolta míg lassan felhaladt a lépcsőn, hogy valami mégis hazahozta, nem a tiszta érzés, mely pedig lénye és élete volt akkor neki, és erőtlen akkor és mindig - egy idegen lény féktelen férfiakaró érzése, egy ősi, mértéktelen és önző természetösztön, az egyesülni akarás - még az isten is úgy akarta, ahogy mondani szokás. És most elmúlt, lehiggadt szépen minden. Anti otthon van, megházasodott, s a maguk kis életét kimentették valahogy, vitáznak is már semmiségeken és jelentéktelenségeken fordul meg a világ úgy, mint azelőtt. Itt a pálmadíszes, fehér előszoba, az inas, az otthon, valami borzasztó bourgeois önzés ez így, pedig talán világösszetartó erő ez az ostoba megszokottság, mely nem engedi, hogy széjjelhulljon minden. Hiszen mondta is Anti egyszer szokatlan, vissza nem térő ellágyulással: nem hiszik mi volt az, visszajönni így a mi otthonunkba, a maguk ruháival a régi bútorokon.

"A méltóságos úr már nem akart várni" jelentette az inas. "Külön terítettem a kisasszony számára."

Hogyne, ki is igazítaná a napját a "kórházak" után. Elrendeződik minden, hitványan és siralmasan megszokja az ember, hát igazán csak ennyi jutna ki a nagy időkből, úgy elcsöndesedett, mintha igaz sem volna, hosszú, mély, álmatlan álom, talán majd a halál jön utána.

Fáradtan babrált az ételekkel s szeme végigsiklott híres intérieurjük apróságain, két karcsú gyertya aranyos óra mellett jobbról, balról, templomosan, tiszta függönyön át rikoltva, édesen, nevet a tavaszi nap, nevet, mint gyermekek kacagnak, mint asszonyok nem is régen, azelőtt... kit érdekel most mindez? Kit érdekel amit tudtam, értettem, éreztem: gyöngéd muzsika; csodás játékai asszonyemberéleteknek, halk csevegés, melyben de sok bölcsesség, keserű megtudás, enyhe megbocsátások benne vannak simán, kinek számára őriztem meg ezt? Ilyen asszonyok voltunk, mások leszünk, lehet különbek, de hisz ezután is lesznek kiknek friss kenyérre, tiszta ruhára telik, s most már ne jönne más, mint egyszer s mindenkorra a másért élés? Óh, lehet-e ez? Hogy ezentúl is egyletekbe és kórházakba járjunk s idegeneket gyámolítsunk, így fog ez menni mindig már? Mert azok, a többiek, sok százezren, egyszer, egy hideg télben, egy rövid hősies pillanat mámorában meghaltak értünk s minket így, élve hagytak.

Teljesen élni, állandó és élénk érzéssel, a környezet, élet, minden iránt; hevesen utálni, vágyni, kerülni, keresni azt a másikat, ki tudni választani azt, akivel boldog szerelmi s ezáltal jó emberi életet is éljünk, úgy gondolta ő el valamikor az életet. A jövő anyái, a szépek, a fiatalok, az élnivágyók, a párjaik pedig, akik által lehetnek minden, ki tudja hány százezren, soha vissza nem térve alusszák álmukat odakinn. A párjaik, a szépek, a bátrak, a jók, a férfiak éppen - ha visszajönnek, se fognak visszajönni úgy...

Miért volt ma egyszerre ilyen hangulatban, ilyen kijózanodott mindenben, amihez hozzáfogott, ami helyes és megerősítő volt ezekben a napokban. Mert úgylátszik mégis megvan valahol a régi én, a lázadozó, a nyugtalan. Ma már nem is szabad, hogy bármi fájjon vagy örömet okozzon, ha oly mellékes és hibául rovandó is minden individuális cél, öröm, külön élet, s nincsen így itthon más, mint szürkévé, semmivé nyomorított életek, hangtalan gyilkolások - különösen amióta a "háború" valami szörnyűséges megszokás lett, amivel felkél és lefekszik az ember, a levegővel beszí... Milyen valószerűtlen, fantomszerű volt minden, míg erősen és újan élte azokban a csodásan és szörnyűségesen nagy első napokban, amikor mégsem "volt" háború, mert mindenki, aki kivetetten minden megszokott életéből, gondolataiból, minden idegeivel az újat élte, mégis csak a régiek voltak, én, te, szeretetünkkel, elszakadásainkkal, vágyainkkal, csüggedő és lelkesedő indulatainkkal, míg most...

Most már nincsen mindebből semmise, csak a "háború" van, az értelmetlenségig, a kétségbeesésig lecsépelt szó. Ha csak tudná már az ember, ha csak annyit is, eddig, nem tovább - csak ne ez a bizonytalanság, ez a teljes felfüggesztése mindennek. Jó hogy már legalább ilyen öreg vagyok mégis - gondolta sóhajtva, miközben felkelt az asztaltól; hogy sok mindennel végeztem azelőtt is már s nem kell csupán most lemondani mindenről, ami én vagyok - s avval mindarról is, amivel még valamit elérhet, valami lehet az életben az ember. Heroismus... valami szabad dolog az mégis, heros volt Mucius Scaevola talán mikor a karját a tűz fölé tartotta, szabad és személyi akaratából, de mi, akiket egy emberi mértéket meghaladó erő kapott sodrába. Megadni magát az emberfelettinek - kereszténység, ez talán az egyetlen megfelelő attitude most.

Lassan ment át a szobájába és a tükör előtt szórakozottan kezdte lerakni a ruháját. Ilyenkor már szinte remegett a fáradtságtól, s a szája széle is elfehéredett.

Mindegy, meg kell tenni most, gondolta - ki is törődne most egyébbel.

Hirtelen leeresztette a nagy ablakfüggönyt s a félhomályban megbújt a pamlagon.

*

"Többet fogunk tudni, ha vége lesz? amit elfeledtünk már a nyugalom és equilibráltság idején, hogy mennyire ér el az ember, fenn és lenn?"

Egy percig elhallgatott mindenki a meghitt szobában. A fiatal házasok egymás mellett ültek a kis, kerek, kék díványon, olyan kicsi, kicsi lett az asszonyka arca, ahogy igazi kisasszonykásan hallgat, varrogatva s nem is igen figyelve mit beszél Anti, a többieknek és régi barátainak inkább. Így volt, amúgy volt, a borzalmak közül kibontakozódik szépen az emberi élet, rendes valahogy és nevetésből és sírásból összeállódva, apró élmények, anekdoták, persze a mézeshetek színes ködén keresztül eszmélve rájuk csak, egyszerű apró dolgok is máshol is történhettek volna. A nagy történésnek egy kicsike emberi szöge, a barátok, az öreg fellebbvaló-generális, akit sajátságosan megszeret az ember, mint apját talán, arra az időre - a környezet, feladatok, állatok, technikai dolgok... semmi lázongás, s Anti a régi már, egész nyugodtan beszél, szárazon, némi humorral a hangjában, a régi módján, igen, az ember mindenütt egyformán, örök mozgékonyságával és élniakarásával, a gigászi eseményekből is kimenti kis egyéniségét, szokásait, és buzgalmában, hogy ellássa közelfekvő dolgait elveszti az egésznek érzetét. A veszteséglistát, melynek puszta létezése is iszonyattal töltötte el eleinte, most nyugodtan böngészik végig - azóta nem is igen szokták megnézni már.

Lám, ezeket temettem én, én szedtem el tőlük Legitimationskártejukat, - hál Istennek mind ismeretlenek voltak, némelyik a kezében tartotta már, szorongatta, hogy el ne tévesszék, vagy asszony, gyerek képét, levelet... keserves lehetett kihúzni. De hiába, megszoktuk látni a sok halottat, heverni, guggolni, egy tiszt az ágyút igazította be éppen és úgy maradt sokáig. A betegeket is, oly nyugodtan jártunk a kolerások közt az ősszel, aludtam is egyszer, még nevettük aki egyre mosta a kezét, elfásul az ember. Túlságosan hirtelenül jön minden, szokatlanul, nem bírnak ellenállni, odalenn, Szerbiában, ott is úgy volt bizony, hogy semmivel sem maradtunk adósok, perzseltünk, lövöldöztünk mikor nem is kellett, kutya kemény faj a mi embereink is - mondták, hát nem mindegy egy éves-e vagy húsz, ha már meg kell halnia... Én nem láttam szerencsére, de a saját bakáink is megpörköltek három komitácsit és, a kapitányuk ahogy meglátta miért teszik, azt mondta, fiúk, nem tudok semmiről... Akkor még ellenségeknek éreztük őket, igen, eleinte, kölcsönösen, a szerbekkel főleg, de odafenn ez megszűnt. Nem is kívánhattam volna lovagiasabb ellenfélt az orosznál, de hát az még eleinte volt, most másképp beszélnek róluk. Hogy a katonáik életét nem veszik semmibe? istenem milyen frázisnak tűnik az így, hát lehet e másképp? A magam élete is csak mellékes, de a másé is amíg ott vagyunk, hogy úgymondjam kívül áll az ember életen, halálon valahogy. Furcsa volt igazán, ha elgondolom, hogy egyszer, Galíciában, vagy négy kilométernyire vittem gyalog nyílt mezőn, a legnagyobb tűzben egyedül parancsot. Az ezredes, jóképű magyar ember, egy árokban ült némi fedezékben, ott-tartóztatott. Kisült, hogy szegről-végről rokonok vagyunk s mindenkit ismer mifelénk, felemlegetett mindenféle régi dolgot, barátainkat és sokáig elbeszélgettünk mindenféléről, akárcsak most, azután visszamentem a négy kilométert a tűzvonalban és később mindig nagyon örültünk egymásnak. Valahogy az is hozzá tartozik, hogy igazán egészen komolyan mondtam akárhányszor a többieknek, hogy bár vesztenénk el végleg az ordonáncunkat a pakktáskával, és nyugodnánk bele, hogy többet nem lehet mosakodni - mindjárt könnyebb volna. Nem is hittem, mily hamar megfordul, visszatér megint minden, mire hazakerülök."

Elhallgatott. Felicienek eszébe jutott, milyen nyugtalanul aludt első éjjeleken, egyre felriadt és zavarosan beszélt, összefüggéstelen kommandószavakat kiabált álmában. Azután lassan elmaradt minden szépen, a nyugodt élet a biztos állomáshelyen, a boldogság idehaza elhomályosította az úgyis bizonytalanul érzékelt benyomásokat - hiszen nem igaz, hogy az hat legélénkebben, ami új, ami igazán új, teljesen szokatlan, nem rögződik meg. És Anti visszatért idején. De azok, akik azóta mindig kinn vannak, ugyan milyenekké váltak, hogyan fognak visszajönni? Pedig istenem, ott is van valami élet, ott sem az állandó szenvedés, vér és halál testvéri közelsége, hanem apró mindennapiságból is áll ki most már. Igen, az a szörnyű, hogy egészen új élet ez a másik mellett, a régit mögötte hagyva, elfelejtve, kiszakítva onnan, egy hasztalan élet igaz cél és jövő nélkül, a rombolás és semmi elébe menve. Nem is küzdelem talán, oly személytelen és néma most már, mindennapos tevés-vevések, kóborlások... s közbe rátalál a halál véletlenül.

Kérdezett még valamit és Anti nem felelt. Másról beszéltek a feleségével, suttogtak egymással. Mindenki visszatér már a maga dolgaihoz, senkisem tud egy igaz szót, egy összefoglaló gondolatot. És ő, csak ő veszti el úgylátszik saját magát, régi dolgait és mégsem marad együtt az újakkal, már mindenképpen a múlt, a tegnapé marad, míg a többiek átformálódnak, fájdalmasan és nehezen bár, de mégis hamar, a mai életre, melynek a háború iszonyatai megszokott és elmaradhatatlan háttere bár, de épp úgy lehetőségekkel és fejlődésekkel teli.

Mégis a maga megélése kell az embernek, tömegdolgokra képtelennek tudta magát mindig, s talán hogy most Anti meleg vére nem köti már össze... szégyen ez így!

Már nem figyelt többé arra, amit a többiek beszéltek. Hiszen mindennap hihetetlen variációja került szóba az eseményeknek, melyek sokféle monotóniájukkal egymást ölték ki emlékezetéből. Olyan szokatlan, értelmetlen is volt, hogy ne a maga élményei, hanem mindenkié, utcán kifüggesztett plakátok döntsék el jó vagy rossz sorát. Amint tegnap még reszketve súgtak egymásnak, ma már mindenki tudta az utcán anélkül, hogy valami eredményre vezettek volna a jó és rossz hírek, győzelem vagy vereség, úgyhogy végre eltompultak minden iránt. A németek Párizs előtt - micsoda nagy szó volt az "végigvonulni a drága Champs Elyséen, ah, aki azt láthatná" írta egy német leány, akivel akkor Párizsban együtt volt, botorul és mégis irigylendő meggyőződéssel. Micsoda hatalmas, nagy benyomás volt az! Eszeveszett automobilok hagyják el Párizst, a Louvre érckapuit, melyek előtt imádattal, úgy érezte, kellett volna leborulni, bezárták hát, s azt érezte, hogy a világ szépsége és bölcsessége, melyet élően vélt ott megtalálni, megcsalta, hogy tudja, mily eltaposásra érdemes férgek, rothadt gyümölcs, mely lehullik, voltunk mi, a ma... Nem érezte így olyan szépnek, olyan csodálatos gyönyörűnek, olyan soha vissza nem térőnek tűnt minden, ami volt.

Azután más dolgok következtek. Az új háború keleten, a pillanatnyi könnyebbség érzés idehaza azáltal, hogy egy kicsit elhúzódik a vész, talán mégsem mi, még nagyobb érdekek lesznek áldozatai s a visszasüllyedés a jelentéktelenségbe megment talán. Hosszúszakállú, komor törökök, alig is látott egyet is és most mégis sajnálta őket, fellah faluban szép angol lányok tanítják talán a gyerekeket a bibliára, régen, tisztelve és nyugodtan éltek ott eddig s most talán meggyilkolva találják őket egy reggel, fehér húsuk és hosszú szőke hajuk vérbe fagyva.

De ismét más következett, hol van ez már! Minden elveszett a vég nélküli, erőnket felülmúló, fejlődésünkből nem következő, tehát azt elő sem segítő küzdelemben. Ha egy-két hónap alatt végigsöpör fejünk felett a vihar, lehet, purifikáló hatású lett volna, de most minden megváltozott, visszavetődött, legalább úgy rémlett ebben a percben.

Pedig nem volt ez mindig így. A fiú szerencsés hazatértével valami nagy hála fogta el, s akkor olyan természetesen jött, odaállni, velük menni a többiekkel, milyen érthetetlenül nagy elhatározás neki, ami oly könnyen és simán megy másnak! Talán mégse csupán a testi rátermetlenség vagy idegenkedés, hanem egyszerűen az, hogy ő másképp mint egész lelkével, egész lénye beleegyezése és igenléseként nem tud odaállni és végezni annyit sem, amit más ember az ujjából kiráz, félvállról elintéz egy óra alatt. Vétkes nehézkesség, mikor látta, hogy sokszor még jobban is, könnyebben, egyszerűbben csinálták s aztán ment mindenki a maga útján s a munkának egyáltalán nem volt fontos ő, a mélyen járó indokaival. Mindegy; azért szép idők voltak ezek, az elsők; a nagy ismerkedés a kinnlevővel, a részvéttel, a más szenvedéseivel - mily könnyű volt mindez kérdések nélküli egyszerűségében ahhoz mérve, amit saját magával kellett végigküzdeni eddig. De úgylátszik megint úgy van, nem tud vele úszni semmi új hullámaival az életnek, kimarad ebből is, mint ahogy, úgy érezte ma, mindenből kimaradt, csakhogy ez most már végleges lesz, vissza nem vonható.

Talán alaposabban kellett volna csinálni, nem hagyni életét, néhány órán kívül, tovább is a régi taposómalomban keringni, néhány megunt és közepes ember beszédeire és hangulataira utalva, míg odakinn... többet kellett volna tenni egyszerűen, hogy avval elfelejtse egészen magát s azzal eggyé váljék végre a többivel.

De ő csak "itthonról" rótta a hosszú utat, a vigasztalan ködökben, sárban, esőben, a szívfájdítón tavaszias napsütésben a kizöldülő pázsitok mentén. Ismerte a nagy konyhákat, melyekben kipirult úriasszonyok főztek a betegeknek, jókedvűen és felhangoltan az ősi egészséges ösztön által, hogy milyen jól esik. Az önkéntes ápolónők tarka tömegét - azokat is, akiknek a főkötő csak egy új frizura, vagy végre érvényesülés, vagy az életnek egy új formája, melyet már nem is várhattak és hálával fogadnak, boldogok benne - önfeláldozásukkal, kis hiúságaik, csodálatos élnivágyásuk, s gyors beleszokásuk ezer változataival, tudta kis személyes dolgaikat, szerelmeiket és a nemek elmaradhatatlan és önkéntelen összekerülését mindenütt és ha a halál árán is volna. Ismerte a hosszú, tiszta szürkés termeket, ahol sétálnak vagy kártyáznak félig meztelenül, reménytelen tekintetű kifáradt férfiak, vagy megadással, csendesen fekszenek sorban. Milyen keveset panaszkodnak, mikor először volt kötöző teremben, keservesen sírva jött haza kérdezve, hogy lehet az, hogy az ember kiálljon, csupasz testével a srapnelesőbe, miért nem állanak fel az emberek milliói kiáltva, hogy hiszen ez nem lehet! Miért fekszenek most is hosszú sorban, panaszszó nélkül egymás mellett anélkül, hogy bár egy is kitörne átkozódva, hogy ő ezt nem engedi tenni magával! Könnyű élethez szokott, puhahúsú városi polgár, nyúlszívű kozmopolita népség, szegény piszkos szobafestők, nőszabók, színésznövendékek, egysorban az éptestű, jóösztönű paraszttal s az állati mindegy-élethez szokott legaljával, akinek mégis könnyebb! Mit várhatnak ezek cserébe mindezért?

Oh miket látott ő azóta. Fiatal, pirosképű gyerekek, akiknek le volt fagyva a kezük-lábuk egészen, tehetetlen roncsok maradnak örök időkre. Vagy a bosnyákot, aki szünet nélkül nyöszörög elzárt szobájában, hova nem is szabad bemenni a hölgyeknek, hiszen a homloka, a szemei és az orra hiányoznak a sebesültnek. A rokkantak százféle formáját, akik nem tudtak ülni, vagy nem feküdni, vagy járni soha és mégis éltek és még jókedvűek is voltak néha. Ő mindezt látta és mégis élt.

Hétezer sebesült jött egy nap a városba és éppen a roppant tömegei az egyforma borzalmaknak, melyekkel nem lehet többé együtt érezni, fásítják el lassan az ember szívét, míg végre, nem is olyan hosszú idő után, ott áll ismét a maga kis életével, megkisebbedve, megfélemlítve tán kissé, ahol elindult.

Önzésnek, rútságnak érezni minden önös mozdulatot "addig"? Soká nem is lehetett volna úgy élni, megszűnt lassan mikor az én igazán kimaradt a játékból egy perc után, mely már túl volt minden megszokott örömön, megkönnyebbülésen, nagyobbá nőtt semmint érezni lehetett volna.

De eddig, azelőtt, legalább érezte jogosultságát, megengedettségét annak, ami volt, hiszen nem is volt könnyű kiélni az életét a maga szokatlan módján, megtalálni végre önmagát, s azáltal élni és hatni, ha már kinyújtott ujjai közt leperegtek a napok, elmúlt az első ifjúság vakbiztos, mindent pótló ideje. Újra kezdődjék az útkeresés, valami lélegzetfojtó vigasztalansággal szembenézés az új dolgokkal?

Miért ne volna boldog ha a "háború", mint tisztító tűz, végigsöpör stagnáló életén, szétrobbantja a tán megunt kereteket, hogy egy elánban végre, feláldozza magát s egyszer, végre jöjjön valami más. Talán nagyon is nagy lépést tettek az asszonyok így észrevétlenül előre, hisz eddig minden, ami előre vitt, távolabb is vitte egyben a férfiaktól és egyesülésüktől őket mindig, most nem.

Igen, így, ágyban fekve, éberen a kimerültségtől, elképzelni egy pillanatra azokat, odakinn, az idegen és valószínűtlen tömeget, a férfiakat mind, akik elmentek. Mi lesz? Megváltozott emberek térnek vissza, vagy csak egy szörnyűséges álomból ugyanazok ébrednek?

És mégis, megkomolyodott, megférfiasodott, szenvedésben megszépült arcok, szeretni mégis egyet, talán tudott volna, talán csak ez hiányzott, egy nagy, hatalmas kényszerítés, egy mindenen kívül álló erő.

Még nem térnek haza. De, úgy hallotta, a vidám Semmering, insipide társasággal tele volt a havas ünnepek óta már, s ők s a német vendégek igen "nyugodtan" vették a "háborút". Úgylátszik megalakult máris a "háború" hideg és szentimentalizmus nélküli fogalma, teljesítményként, hogy úgy mondja, mert megérteni könnyebb, hisz mindnyájan értik - mint szavakban közelebb hozni. Hatalmas vállalkozásként, mi máskor is mindig emberéletekbe került, mégis csak része az egésznek, technikai eszközökkel, kiszámításokkal véghezviendő. Hiszen már meg is szűnt az insistálás az emberéleteken, rombolásokon.

Azok, odakinn, meg már nem is voltak individuumok a szemében, csak mindenki, a küzdők. És az ő életük, sorsuk, még mindig fehér lap volt az agyában, még mindig oly kevéssé lehetett megérezni, meghallani mit művelnek igazán, minthogy már ők is megszokták azóta! Milyen ritkán jutott el hozzá egy igazán írott szó, minthogy azok is hozzászoktak azóta.

Vajon ki élte meg mégis ezt a háborút, ki alkotta terveit, ki élte, ki szenvedte végig minden lehetőségét? Mégse a vezérek, a tervek, a papiros és a "cél"... katonáink, parasztjaink, a hősök, ezek élték, csinálták, ők voltak a háború... mérhetetlen szenvedés, rombolás és nélkülözések álltak csak előtte ha el akarta gondolni, hiába, csak ez.

S a világ körülötte, az ő világa, az itthoni, az ügyek, a családok, a békés munka, a nyugodt szórakozások, finom érdekek, régi barátságok világa, mily üres, mily iszonyú kívánattalan mindenképp.

"Talán túlozzák is ezt a háborút" mondta neki az az ember, az a hideg szőke ember, ma este. "Túloznak - miért volna szükség minden ember életére?"

Ő ránézett erre, a hirtelen hidegség és idegenséggel, mely oly gyakran elfogta ő vele szemben. És hogy újra eszébe jutottak a szavak, egyszerre, hirtelen intenzitással mint már régen nem, elébe hozták azt a másikat.

Oh, mennyit szenvedett egyszer érte, távoli, idegen, távoli arcáért! Szinte újra átérzése volt ez az időnek, mikor nem lehettek semmije sem egymásnak és mégis énjük legnagyobb emelkedését, legigazibb megtestesítését élték meg. Mind a ketten mégis, mert az, amit azóta a férfiról hallott, sem folytatta igazán ezt a pillanatot többé. És vigasz és igazolás, hogy mégis csak szépség volt az az ő számára is, s hogy hiába, egyiküket sem lehet a mindennapi értékelés szűk araszával mérni.

Ugyan szerelem volt e egyáltalán az a különös, komplikált érzése iránta? Ő is kellett hogy érezzen, csak nem válhatott belőle semmi ami mindennapi, polgárias összekerüléshez vezethetett volna. Kevésbé valóság volt-e azáltal, hogy értelmetlen volt másoknak?

Keservesen megalázta pedig, hogy nem tudott igazán valaki lenni a számára.

És most ő is odakinn volt, a hideg nedvességben, a halál útjain, a többiekkel.

És ő idehaza, mégis csöndesen most már és kívánságok nélkül, talán közelebb ahhoz, amit akkor kívánt volna a férfi, ma rágondolt ismét. A sima, márványfinomságú, távoli arcra, a különösen kicsi, kecses, szinte örök ifjúságtól övezett alakra, tulajdonképpeni fájdalom és vágyak nélkül, nem azzal a gyilkos remegéssel, melyet mással szemben érezne, talán életéért és jóvoltáért.

Úgy hallotta, hogy valahogyan mindig mosdott és ápolta magát, hogy mindig sima volt az arca, és hogy többször írt is ismerőseinek, - közel rokonai nem is voltak - alig észrevehető, világtól idegen melancholiával a barátságos megszólítás után alig néhány általános szót, semmit magáról vagy arról, amit átélt.

Hónapok múltak el míg hallott ezekről a dolgokról és alig érzett vágyat, hogy többet tudjon meg. Hiszen tudta jól, hogy sohasem tér többé vissza az életébe, soha nem fogja csak egy sorral is éreztetni, hogy a messzi csodálatos átélések közt őrá gondol, aki megtörődik az alatt az idegen új életben itthon. Tulajdonképpen nem vágyott rá, hogy lássa, nem féltette az életét, nem kívánt részleteket hallani. Hiszen tudta úgyis, mint él odakinn, hogy a distancia, ami eddig is mindentől elválasztotta, most is ott van közte s a váratlan események közt. S érdemesnek látta élni az életét, hiszen egyszer mégis találkozott vele.

Hát ő is küzdött most, azaz ott volt a küzdelemben, ha személyesen hozzá nem tett is semmit, nem vonta ki magát, mint ahogy ő sem érezte magát első pillanattól fogva feljogosítva kitérni a nagy történések elől.

De az új életmód elkövetkezett hétköznapjai, apróságai közt, - könnyebb, kényelmesebb volt valahogy így - észrevétlenül mégis megváltozik az ember.

Igen, hiszen érezte ő ezt első percben is. Hogy most valami nagy "Umwertung aller Werte" következik. S hogy most már meg nem maradhat, nagyon is könnyűnek találtatik az, aminek polgári szempontból sohase is lehetett értéke - a feleslegesen fontos énnek teljes kiélése, kiélvezése, szenvedései.

De valami mégis elveszett benne, ha így élt. Valami amit senki se keres, senkinek sincs szüksége rá, de ami nélkül szinte rá sem ismert saját magára, az iskolai erények, kötelességtudás, szerénység, önfeláldozás szép teljesítése közben.

Ilyenkor, mikor a kimerültség ébrentartja, hogy szinte nem is érzi már ezt a derék, hasznos testet, mely oly okosan végzi dolgát, hanem csupán a régi rebellis, mindent átható, nyugtalan elmét - hiszen csak ilyenkor jutottak már egyáltalán eszébe a régi dolgok. Emberei, barátai azelőttről, akikkel úgy egymásra találtak s ismét széjjelkerültek, bármily közel is lehettek egymáshoz pillanatra valami világfájdalmas messzibb látásban, homályos törekvésben - erők nélkül? Amazok... fiatal és sajátságos férfi-fejek, az egyen kívül még egy vagy kettő, ahogy elébe hozta és ismét tovább vitte az élet, akik sohasem voltak semmik a számára és mégis oly rokon érzést hagytak hátra, mint sohasem igazi összekötöttségekben s amit jobban sajnálna ha hiányozna az életéből mint... mint mit? Nincs éppen hasonlat, sok hiányzott, amit idegondolhatna mostan.

És ezek most mind odakinn voltak, mind küzdöttek és megtették fölényes fiatalságuk kötelességét - talán a legkülönbek közé is tartoztak ott. Sohasem fognak visszatérni és mások lesznek akikkel neki kell az útjait járni, itthon maradottak, szőkén és színtelenül, de a mindannapi élet lehetőségeivel. Tehát ennek a szörnyű háborúnak kellett jönnie, hogy megtanítsa eléggé hasonlóvá lenni másokhoz, hogy mindenki útjára léphessen.

Csak most, néhány napi hallatlan feszültség után, mikor a nagy diadalok északon is benn voltak az újságban és mintha kissé jobbra fordult volna minden, el se hiszi az ember, szavakat se talál rá - és délután kialudta a rémes éjszakát, mikor egyik sebesültet a másik után vették át a kórházban, nézte csak át tulajdonképpen annak az embernek legutolsó levelét és tűnt fel egy kissé, hogy az is alig is beszél arról, hogyan lesz minden ővelük azután még. Egy pillanatra mégis nedves lett a szeme valami el nem mondható fájdalomban.

"Magamhoz akarom szoktatni", írta kedvesen és komolyan egyszer azelőtt még. "Szeretném ha bízna benne, hogy semmi út nem hosszú nekem, mely magához vezet s ennek az útnak minden fordulója csak új és drága lehet a számomra".

Ez is mind megváltozott. Szeretné talán a kezét fogni, míg fel és alá járnak a szobában este, az új hírekre várva, mint azokon az első szörnyűséges estéken, városi lakásuk hosszú folyosóján, mikor az új megélés túlfeszültségében nem volt kinek adja a kezét szorítani, vagy futnának a nedvességben együtt az utcán, valami dologra sietve. Az ajka ízét is tudná érezni talán, de az útba, mely hozzá vezet, belefáradt mégis, olyan kelletlen és kicsinyes volt az ő levelező játékuk így.

Nem, csak semmi emlékeztető, semmi fél dolgot, csak férjhez menni hozzá szépen, összebékülni mire megbékül a világ, csak egyszerűen az a fő... sans phrase...

Hogyan kérte pedig a férfi, hogy írjon neki, csak magamagára gondolva közbe, nem őrá, kiben el lesz temetve minden - "un sourdmuet" valami romantikus drámában. Ugyan őneki volt e szüksége reá, vagy csak azt remélte, a számára lesz majd nélkülözhetetlen így! Lehet, hogy többet szeretett volna tudni az asszonyokról, nem veszett ki belőle a férficsodálkozás nemük iránt, pedig a nőknek milyen megszokottak, unalmasak a pózaik már! Emlékezett is rá, hogy mondta neki: ne próbáljuk talán ezt, nem lehet ezt folytatni, átvinni igazán, nem használhatók még az életben ezek a dolgok, régibb, ősibb ösztönök asszimilálódnak s külsőleg általuk él az ember. Ki tudja, ténykedései, élete nem voltak-e úgyis alacsonyabbak, mint értelme, s érzelmeik? Ah nem fognak ők így összekerülni - talán, ha külső életéhez kellene! Hiába mondta: hát a maga forró szája is be fog csukódni, életteli karjai nem fognak gyereket ringatni soha - így lesz? Lemondani, mosolygó szájjal, hősként, miért? Micsoda ideálok ezek, melyeket ennyire magasra tartott önmagában.

És most, mégis más volt. Öregség ez? Találkozni fognak az öregség reménytelenségében.

Ha legalább már azelőtt is ismerte volna, a régi házukban olyannak amilyen volt vagy lehetett volna. A múltkor járt arra s felnézett a régi ablakokra, melyek mögött már meg se találná senki a szobákat, hol egész ifjúsága, mérhetetlen és néma küzdelmeivel eltemetve van. Hogy elmarad minden, a régi barátokkal, rokonokkal, akiket kinő az ember, pedig még a régi képében látják - mint múltkor, a legutolsó nagybátyjának a temetésén, a nagypapa bútorai feketébe takarva s a gyermekkorától feledett arcok sajátságosan megkisebbedve s elfakulva köröskörül. Sokan haltak mostan, mennyi temetésen volt; olyanokén, akik nem a harctéren estek el, elfáradtak? Megszokott volt már a halál, meghitten jártak közte s gyászfátyolaikat sétálni vitték a nők.

Őt nem érte semmi s mégis oly közel érezte gyászukhoz magát - ha az a gyász, a bánat, mely elfojtja a lelket, hogy elmúljanak az öröm, a vágy, a bátorság és a remény; de még a szeretet és a szánalom érzései is, mintha nem is volnának már érzések, lelkiszükségletek, összetartozóságok, hanem semmisem kellene soha többé!

Gyászfátyolos nők, akik nem tartoznak már a sorsnak semmivel.

Rá kell eszmélni, hogy istenem, neki még sokért kell hálásnak lenni és megfizetnie. Anti itthon van, és élnek szerettei körülötte.

Miért nem ragadja meg és értékeli azt, ami van?

És mindenért mivel róhatja le a mindenségnek adóját egy asszony?

Borzalmasan magányos meddőségben soha.

Csak a jövőnek mégis, gyermekkel...

Elaludt...