Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · BARTA LAJOS: AZ ÁTDOLGOZOTT VÉN BAKANCSOS
A görög tánc az ókor arisztokratikus testkultuszának tagja, része a muzsikus művészetek egészének. A ritmus és táncos eredete ott még gyermeki közösségben élnek. A görög táncnak még csak mozdulata van, mimikája nincs, mert a görög életszemlélet középpontja a test.
A keresztény kor elmélyedése adta a többszólamúságot. Többszólamúság ugyanaz a zenében, mint lélek, elmélyedés, magakeresés, befelé nézés a spirituális életben. A keresztény világ tánca nem a testkultusz szolgálatában áll, hanem a rejtett, visszafojtott érzékiség stilizált mozdulatait adja. Egész európai zenénk lényege a visszafojtott érzékiség energiáinak hangba olvasztott tömörülése. Egész európai zenénk alap-tónusa a vágyakozás, reménység és fájdalom. Az európai idealizált táncnak elsősorban mimikája van.
Görög és keresztény világfölfogást összeolvasztani, legnagyobb nagyjaink fejtörése és a jövő dolga. Ilyen irányban való lépés a modern testkultusz keresztény zenével kapcsolatosan. Egyelőre nagyon nehéz föladat. Nekünk még mindig "pikáns" a test és minden az arc. Stílszerűtlen az olyan tánc, mely nagy keresztény mesterek elmélyedt zenéjébe a meztelen test mozgásait akarja beilleszteni. Viszont az olyan muzsika, mely mezítelen táncnak készült (az ún. tánczene), s mennél inkább készült annak, annál alacsonyabb rendű a mi világunkban. A mi professzionátus tánczenénk, a ritmus egyoldalú istenítése, tisztára szabad érzékiség, vagyis hiányzik belőle az újabb korok nagy jellemzője, a spiritualizmus. A macsics, tango ugyanaz a zenében, mint az örök állati bármely legnagyobb etikusban.
Egyáltalán kérdés, helyes-e a tánc klasszikus zenére. Ha csak ritmikus találkozás (Dalcroze), lehet nagyszerű ritmusfejlesztő, de nem olvadhat át teljesen a spirituális hangulatba. Ha program vagy magyarázat helyett használjuk (ami mindig pleonazmus), bizonyos túltelítettséget adva, lehet a zene lényegének, a belső mozgásnak kitűnő külső árnyéka a tánc. De ez esetben bizonyára erős mimika és fantázia-kosztüm válik szükségessé (Duncan). A keresztény kor zenészei a mezítelenség vágyát adják az intellektus túlcsigázott hajszájában. A mi fantázia-táncunk csak olyan kosztümben helyes, melyen "átsejtődik" a test, de nem látszik. Egész világunk fájdalma és így zenénk magva is az, hogy a ruha lekívánkoznék, de a társadalmi rend mai alakja fönntartja és vasmarokkal őrzi rajtunk. Eszerint demoiselle Villány tánca vagy a jövő előre megsejtett művészete vagy pedig pornókoreográfia.
Ó, ismerjük az "artisztikus" akt elméletét. De ne feledjük, hogy csaknem minden, ami művészeteinkben ruhátalan, teljesen görög. Szolgái vagyunk a görög művészi ideálnak, mialatt szellemünk valami egészen ellentétest képvisel. Nem csak hogy nem belőlünk fakad a művészi mezítelen, hanem e görög mozzanat tökéletesen kilóg az életünkből, idegenül pislantunk rá, mert csak szükségből nyúltunk utána az ezeréves messzeségbe. Egészen a legújabb korok eredménye, hogy a plasztika új elemeket visz a mezítelenségbe. A modern szobrászat a keresztény kor portrait-művészetéből és spirituális mozdulataiból meg fogja csinálni a jövő plasztikáját, az átszellemült mezítelenséget. Az új mozgó plasztika is meg fog születni, majd akkor, amikor a társadalom szelleme az új vallás-erkölcsi ideálokat megteremtette. Klinger "Beethoven"-e még csak az útmutatás korának félgörög terméke. Az új Beethoven talán már a keresztény fájdalmon át megszűrt és fölszabadult érzékiségnek még megsejtve is hátborzongatóan fönséges zenéjét fogja komponálni. A mi Beethovenünk a meg nem lévő öröm vágyának lantosa, jókedve a humor, könnyeken át nevet. Az új mester talán már azt a zenét fogja írni, melynek hangjait az élvező, táncos, megnyílt szívű emberiség fogja rendelni. Ily korban ismét megszülethetne a tánc s lehetne egy összművészetnek természetszerű tagja.
Rita Sacchetto föllépésének alkalmából kellett minderre emlékeztetni az olvasót, hogy kellőképp elénk domborodjék a művésznő jelentéktelensége az idealizált tánc terén. Ó kitűnő mozi-színésznő, kitűnő varieté-táncosnő, de semmi irányban sem közeledik a komoly művészet felé. Megjelenésének szenzációja az érdekes kosztüm, tisztára színpadi, sőt festészetbeli mozzanat, és egy előre meghatározott jellemnek, egyénnek mozdulatok és tánc útján való ügyes beállítása. Közönsége tehát a mozi publikuma, erre mutatott egyébként a reklámozás ízléstelen stílusa is. Rita Sacchetto nem akar közelebb vinni egy-egy értékes zenemű belső ritmusához megértő mozdulatok és mimika segítségével, hanem megkapó figuráinak szolgálatára projektográf-zenét szed össze innen-onnan. A lehetetlen potpourri pedig simuljon őhozzá, már ahogy tud. Még ha tisztára tánc-muzsikát használna, arról lehetne beszélni, hogy e közönséges valamit érdekessé tudja tenni ügyes asszociációival. De Sacchetto kisasszony nem a zeneművészetnek, hanem önmagának és rögeszméinek imádója, válogatni nem tud, közönséges, - s ezáltal van közönsége. Impresszáriójának, nem a "Szép"-nek hasznára táncol.