Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · BARTA LAJOS: AZ ÁTDOLGOZOTT VÉN BAKANCSOS
I. A közvélemény kritikájából nemcsak a háború születése körül aktív politikusoknak szól szemrehányás, jut azoknak is, akik - bár volna joguk a fórumon beszélni - hallgatva nézik a legrettenetesebbet. Nem megvédeni akarom a politikusokat, kik hallgatásukkal lettek részeseivé a legnagyobb bűnnek, csak álláspontjukat próbálom megmagyarázni. A tények állanak melléjük, ha a magyarázat egyben védelem is.
II. Így szól a vád, ma X, tegnap Y írt egy gyönyörű cikket (verset, novellát) a háború ellen. Igazán kár, hogy éppen azok nem ülnek bent a parlamentben, akik nem volnának gyávák a világ szeme előtt is harsányan követelni a békekötést. Képviselőink mind militaristák, vagy gyávák a militarizmus ellen szólani.
Tény: a háború ellen szól a művész, a publicista, a tudós, csak a politikusok maradnak némák. De nem véletlenség, hogy éppen ők hallgatnak, az előbbiek a beszéddel, az utóbbiak ma hallgatással töltik be hivatásukat. A mai politikusok tragédiája, hogy míg az előbbiek háború ellen beszélésével találkozik a közhangulat, nekik, éppen nekik - bár ők vannak legjobban rászorulva a népszerűségre - hallgatásukkal szembe kell fordulniuk a néphangulattal, kockáztatva azt is, hogy a közönség leszokik őket tekinteni vágyai előharcosának. Ha volna egy politikai módszertan, mely rendszerbe foglalva ismertetné a politikus szerszámjait - mint művészetét az esztétika - e módszertan tételei összevetve a szociológia szabályaival, a mai körülmények között is megmagyaráznák a politikust. Nem tűnnék fel gyávának vagy rövidlátónak. Tudnák, ebben a pillanatban a gyávaság, vagy éppen a rövidlátás a politika. Megértenék, nem véletlenség, hogy míg a kívülállók mind többet és mind hangosabban írnak a háború őrületei ellen, bár politikáról van szó, éppen a képviselők - kik között pedig bizonyára szintén akad egy-két antimilitarista - nem adják egy jelét sem elkeseredettségüknek. Politikáról és ma a legfőbb politikáról: a háborúról nem gyakorlati politikusok írnak, hanem a politika tudósai és - a művészt is idesorozva - krónikásai, kik legfeljebb programot adnak a politikának, de másra bízzák annak megvalósítását. Feladatuk legszélső határa az, hogy miután célt adtak a gyakorlati politikus elé, igazságaik folytonos ismétlésével és kommentálásával előkészítsék a tömegek lelkét az elkövetkezendő változásokra. Programjuk - a megvalósítás nehézségeire való tekintet nélkül - kiterjedhet egész feladat-komplexumokra és bátran túllépheti az emberöltők határait. Így azután nem törődhetnek azzal, hogy ki fog gyümölcsöt szedni a fáról, amit ők ültetnek. A gyakorlati politikus, ha igazán politikus, racionalista. Ő maga akar gyümölcsöt szedni a fáról még akkor is, ha nem ő ültette el. Nála a célkitűzés határa a megvalósítás és e határt csak akkor lépi túl, ha a távolabbi cél felé való indulással e nélkül el nem érhető közelebbi célokat biztosít magának.
A háború ma nem áll meg a legércesebb hangú tiltakozásra sem. Míg el nem végezte minden feladatát, azok sem tudják megállítani, kik a lendítő keréken tartják kezüket. Ma tehát még csupán a programadók beszélhetnek a háború végéről és nem a cselekvés emberei, kik majd csak akkor követelik a békét, amikor az már minden tiltakozáson át is eljönne. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy ők mindig nyitott kapukat döngetnek hangos fegyvereikkel, hanem azt, hogy nekik tudniuk kell megkülönböztetniük a hangos szóra is felnyíló, vagy a kemény kézzel felnyitható ajtóktól az áttörhetetlen vasfalat. Ha majd tudják, hogy akciójukat siker követi, követelni fogják a békekötést - de előbb egy pillanattal sem.
III. Éppen az a baj - szól az ellenvetés - hogy politikusaink csak akkor állnak majd a háború ellenségei mellé, amikor már nélkülük is itt van a béke. A cirkuszi bohóc mintájára nagy erőfeszítéssel üres súlyokat emelnek.
Erre az ellenvetésre akarok rövid szóval megfelelni. Ha tudjuk, hogy a fejlődés iránya a munkamegosztás felé visz, ha tudjuk, hogy ma már egészen más mesterség a célkitűzés, a propagálás és a megvalósulás körüli asszisztálás, épp oly kevéssé követelhetjük a cselekvésre hivatott politikustól, hogy más fegyvernembe tétesse át magát, mint nem kívánhatjuk a programkészítő tudóstól, hogy álmai megvalósulásának pillanatában éjt nappallá téve ágáljon, szavaljon és szavával és akaratával kényszerítse cselekvésre a százezreket. A tudós becstelenné válik, ha elhallgatja meggyőződését, vagy éppen az ellen ír és beszél - a politikus akkor lesz becstelenné, ha a hozzá nem értők tapsaiért oly ügyhöz csatlakozik, amelytől nem várhat győzelmet. A politikus, aki ma hallgat, nemcsak okos, de becsületes is.
IV. Ezt szeretném megmondani Liebknechtnek és azoknak, akik annyira fájlalják, hogy a reakciós magyar parlamentben ülő egy-két antimilitarista nem játszotta ki magát magyar Liebknechtté.