Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · BARTA LAJOS: AZ ÁTDOLGOZOTT VÉN BAKANCSOS
Már a szaporaság is, mellyel Szigeti ebben az évben dolgozott, kizárja azt, hogy darabjaiban mélyebb elgondolás mutatkozzék és hogy azokon megérezzék a műgond. Az akkori szerzők ezt még fölöslegesnek tartották és hogy joggal tették ezt, mutatja az eredmény. Mert, amíg sok mai színpadi alkotás még abban a szezonban örökre meg is hal, ért legyen bár egymásután száz előadást, ezek közül a régi darabok közül akárhány sohasem tűnik le a színpadról, mert a rafinéria helyett megvan bennük az örök emberi.
Ezek a régi szerzők igen egyszerűen jártak el és hogy így tehessenek: ehhez nem kisebb mester adott nekik jogot, mint Shakespeare. Egy párral több vagy kevesebb változást a felvonásokon belül, ők nem igen bántak. Amikor alakjaikat beszéltetik, nagyon egyszerű módját találják annak is, hogy a néző megtudja, mit gondolnak ugyanakkor belül: a színész egyszerűen "félre mondja" azt, amit ugyanakkor gondol. Az pedig, hogy egyes alakok hosszabb-rövidebb monológban mondják el, ami a lelküket nyomja, vagy, amit tenni készülnek, a legtermészetesebb dolog. Ez a naiv módszer azonban lehetségessé tett számukra bizonyos kikristályosítást, melyen nem érzik semmi a gondból és írói verejtékből, sikerült nekik a jóságot és a rosszaságot, a hűséget és a csalfaságot, a bőkezűt és a fösvényt, a jámbor ártatlant és a csalafinta gonoszt olyan frissen és olyan természetesen beállítaniuk, hogy azokon érzik az élet örök lehelete. Érthető, ha Móricz Zsigmondot vonzotta a föladat, hogy ezt a szép régi darabot, melynek nem egy primitívségében a klasszicitás érezteti magát, megszabadítsa fölösleges és terhes kezdetlegességeitől, melyek itt-ott annyira szerteburjánzanak, hogy elnyomással fenyegetik nemesebb értékeit.
Régi daraboknak olyan módon való megjavítása, mely semmit sem vesz el azoknak a lényegéből, semmi olyat sem ad hozzá a restaurátor egyéniségéből, mely az eredetit kifoldozgatná, megfoltozgatná, meghamisítaná, állandóan napirenden van. Shakespearet sem úgy adják, ahogyan az eredeti szöveg szól. A shakespearei színpad szabadosságát ma nem lehet követni és a rendezés kénytelen akárhányszor összevonásokat végezni. Reinhardt a cirkuszba vitte Shakespearet, pedig kétségtelen, hogy Shakespeare amikor darabjait írta, három fal által határolt, a nézőtér felé nyitott deszkákra látta rá a maga történeteit és alakjait. Föltehető az, hogy egyik-másik darabja, jelenete, igazi életét sokkal jobban és igazabban élhetné ki egy cirkuszban, mint egy szűk színpadon, de bizonyos, hogy itt önkényűség történik az íróval szemben. Mert még az sem igaz, hogy ez a bemutatási mód azt adja, amit az író adhatott volna, ha ilyen arányokban lett volna alkalma a mozgásokat elképzelni, mert ha Shakespeare egy cirkuszba láthatta volna bele elképzeléseit, akkor azok egy cirkuszban eljátszva egészen mást adtak volna, mint amit a szűk színpadra írt cselekmény az arénára kitágítva ad. De ez csak példa akar lenni arra a szabadságra, mellyel a mai zsenialitás a régi zsenialitáshoz hozzányúlhat, mert hiszen avval a régit nem öli meg, csak új szikrát csillogtat ki belőle. Shakespearet azért másképp is adják. A most szóban forgó régi magyar darabot is megőrizheti a Nemzeti Színház abban a formában, melyben eddig adta, az író megmaradna nekünk úgy, ahogyan a hagyomány átszállította ránk, még abban az esetben is, ha Móricz az átdolgozással megrontotta, meghamisította volna. De ennek épp az ellenkezője történt, az átdolgozó nem hamisította meg az írót, ellenben megjavította a darabot.
A Nemzeti Színház sem adja az eredeti szöveg szerint a Vén bakancsost. Szigeti eredeti kéziratának legalább is egy harmadát rég kihúzta a rendező ügyes ceruzája. Kihúzta a fölösleges részeket, melyek sem az alakokhoz, sem a cselekményhez nem adnak semmit, csak az író fölösleges bőbeszédűségéről tesznek tanúságot. Kihagytak azonkívül több éneket is, mert a régi szerző iparkodott minél több népdallal teletűzdelni művét. Szigetit tehát már a Nemzetinél is átdolgozták ilyen értelemben egyszer. Móricz Zsigmond munkája is ilyen természetű. Nem akarta sem széttörni, sem átgyúrni a darabot, amint maga is mondja: - nagyon vigyázott az eredetire. Nem is lehet ez másként, igazi író nem közeledik prepotenciával elmúlt és a kegyeletben megnemesedett elődje munkájához. Móricz először is azt tette, hogy változtatott a darab azon eredeti tagozottságán, amit semmi más nem indokol, minthogy az eredeti szerzőnek ez így jutott eszébe. Az eredeti darab így tagozódik. I. szakasz. Változás. II. szakasz. Változás. III. szakasz. Az első szakasz a korcsma udvarán játszódik, a második az ivóban. Semmi szükség sem volt arra, hogy két színre osszák föl és fölöslegesen tagolják, szünettel kitoldják az úgyis lassú menetű darabot. Móricz mind a két első részt az udvaron játszatja, anélkül, hogy legkevésbé erőszakolná a dolgot. Úgyszólván alig kellett sokkal többet csinálni, mint kihúzni a darabból a szín leírását és az utasítást, hogy most vörös kocsmáros ivójában vagyunk és megy minden ott az udvaron simán tovább. Ez az összevonás nagyon használt a darabnak. Ezenkívül Móricz még rövidebbre fogta a szöveget az egész darabon végig és még a Nemzetibeli alaposan meghúzott szövegen is maradt mit rövidíteni.
Szigeti darabjának az értéke és a maradandósága abban van, hogy egy pár örök emberi motívumot teljes alakokban visz a színpadra. A rossz májú, önző, fösvény, akit aztán megbüntet a gonoszszívűségéért, a kövér pulyaság, melyet korlátoltsága mellett bizonyos bájossággal ruház föl, az egyszerű, jó és becsületes ember, akinek az isten furfangos agyat ad, hogy a fösvény és gonosz gazdag eszén végül túljárjon, a jámbor lelkű, tiszta szívű szerelmesek, akik sokat szenvednek, hogy végül a boldogságban egyesülhessenek. Míg azonban helyes írói ösztöne könnyedén csak belenyúl az életbe és kiragadja onnan az ilyen teljes alakokat - mint ahogyan a régi nagy színészek intuícióval valósággal telelehelték élettel ezeket az alakokat - akárhányszor megtörténik Szigetivel, hogy fölösleges beszéddel megzavarja az alakok tiszta szólamát. Különösen vonatkozik ez Ilonra, és szerelmesére Lacira, akiből később a huszár lesz. Nyilvánvaló volt az író célja, de a gyarlóság, mely itt elérte, fölöslegesen cikcakkossá teszi ezeket az alakokat. Az átdolgozó tehát mit sem vétett, ha közelebbhozta ezeket az író tulajdonképpeni céljaihoz. Épp így törölt másutt is fölösleges kitéréseket, általában rövidebben, egyenesebben segíti a céljaikhoz a történendőket.
Kétségtelen, hogyha az átdolgozó akarta volna, meg tudta volna úgy markolni ezt a régi darabot, hogy ami abban mai szemmel színszerűbbé tehető, a hatás számára kiaknázható, jobban csattanjon. Mesterkedhetett volna a felfokozások körül és megfinomíthatta volna azokat az alkalmakat, amikor a darabból természetesen fakadhat ki a dal. Eltüntethette volna együgyű módszerét, mellyel a szerző itt vagy ott valamit nem cselekményszerűen akar közölni velünk, röviden szólva, modernizálhatta volna a darabot. De akkor le kellett volna törölnie a darab egyszerű hamvasságát, a régi, kezdetleges író tapogatódzó kezének idő befútta nyomát és kicserélni egész írói módszerét. De a történet, mely itt lejátszódik nem bírta volna el a maiságot és ebben az esetben nemcsak a régi foglalat veszett volna el, hanem az ékkő is, mely kicsillog belőle. Móricz meglátta és megértette ezt, úgy fogta hát meg a dolgot, ahogyan kellett és lehetett.
Szöveget alig tett a darabba, csak itt-ott akadni nyomára az új szövésnek. Nem a színpadról való halláskor, hanem a hallottnak az olvasottal való összehasonlításakor. Ott történik ez meg, hol látható az eredeti író szándéka, de a tollban maradt a mondanivalója. Hogy egy példát hozzunk föl: a vén bakancsosnak úgy kell tennie Ilon előtt, mintha maga sem hinne komolyan Laci fia elestében, csakhogy ez jámbor szándék maradt, Szigeti keresztülsiklott a maga elé tűzött célon. Móricz itt igen ügyesen mondatja vele azt, amit Szigeti mondatni akart. Nem sok az egész, alig zavarja az eredeti szöveg érintetlenségét, de igen helyénvaló. Még egy-két ilyen esettel találkozunk. Ami a darabban korszerű, régies, amiben egy elmúlt század íze van, azt az átdolgozó meghagyta és rábízta a rendezésre, annak kellett volna belőle kihozni a külön színt és zamatot. Egy s más elmaradt az átdolgozásban, amit talán helyén kellett volna hagyni. Így, azt az utasítást, hogy a függöny felgördültekor, benn a kocsmában dalolnak, ez kocsmaibbá tette volna a csendes házat. Egy helyütt Mihály bá, kinek egy régi vitéz bakancsos képzeletét kell hogy föltámassza bennünk, az eredetiben megmutatja plezuráit, így kiemelve jobban elhinnénk neki, hogy nagy vitéz volt Mihály bá, mintha csak mondja. Egy helyütt Lidinek gitár mellett kellene énekelnie, ez jellegzetes lett volna. Más ellenvetésre alig is kínálkozik ok.
Az átdolgozás javított anélkül, hogy rontott volna, kiigazított anélkül, hogy meghamisított volna, fürgébb menetűvé tette az el-ellaposuló cselekményt, legfőképp pedig tiszta és biztos szólamúvá tette motívumait és evvel közelebb emelte a darabot a klasszicitás felé.