Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 6. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: A PARASZT

A nép. Így nevezzük, mikor szépen akarunk szólni róla, egy szóba foglalva össze az egész osztályt. A nép - ez azt jelenti, hogy fajtánknak ősi talaja, amelyből a többi mind kinőtt, ma is nemzeti erőnk tartalék medencéje, verejtékétől acélos a búzánk, izmainak ereje veti meg az egész ország feje alját, értelme ereje adja nyelvünk színét és zamatát, műveltségünk sajátos egyéni ízét. Bánatos vagy duhaj nóták, tarka hímzett vásznak, érdekes furcsa bölcs mondások, kaszapengés, ostorpattogás, eredeti, exotikus, de nekünk kedves ételek - ilyen képzetek rajzanak fel bennünk, ha ezt a szót kimondjuk, hogy: a nép. És Petőfi heves ritmusai, Arany méltóságos, komoly szomorúsága, Jókai gyermeteg tréfái is eszünkbe jutnak arra a szóra, hogy: a nép, népünk.

Paraszt. Ez a szó úgy hangzik ajkunkon, mint valami káromkodás. Haragunkban mondjuk s egész más képzeteket fűzünk hozzá, bárdolatlan durvaságot, illedelmi törvények nem tudását, testi tisztátlanságot, korlátolt tudatlanságot. Valakire azt mondani, hogy paraszt, súlyos sértés. A paraszt sem szereti, ha ezen a néven nevezik, jobban szereti magát polgárnak, földművesnek, gazdaembernek, gazdálkodónak nevezni. Pedig mégis a paraszt szó az egyedüli eredeti, régi, a fogalmat pontosan megjelölő szavunk a falusi földművelő kisemberre. Annak a szónak, amely magyarra a paraszt szóval fordítandó, semmiféle más nyelven nincs, csak a magyarban, az a gyűlöletes, sértő mellékértelme, amely szinte elnyomja az eredeti szó értelmét. A német paraszt büszkén nevezi magát Bauernak, egyes vidékeken a neve mellé is mindig odateszi ezt a szót.

Hogy alakult ki a paraszt szónak ez a becsmérlő értelme, - ezt érdemes volna kutatni, az ilyen apró réseken jó szem sokszor pillanthat bele nép- és társadalom-psychológiai igazságokba. Hogy van az, hogy a magyar úri osztály, amely pedig nyilvánosan mindig szereti hangoztatni a nép iránti szeretetét, az összetartozás érzését és felháborodik, ha valaki másképp, mint idealizálva mutatja be a parasztot, megvetésének kifejezésére használja, ha őszintén beszél, azt a szót, amely "a nép" egyes tagjaiknak megjelölésére sarjadt ki a nyelv gyökereiből?

Valamikor sokat jártam vidéki úri házakban, sok kedves órámra emlékszem vissza, sok jó szóért vagyok hálás jó embereknek. De azt meg kell vallanom, nem egyszer hallottam, mikor magyar urak bizalmasan, egymás közt a parasztról beszéltek s a legritkábban hallottam, hogy szeretettel beszéltek volna róla. Az a hang, amely egy vidéki íróasztalról oly visszásan süvöltött ki a magyar világba, mint egy rosszkor elcsattant káromkodás, az a hang, amely a magyar parasztot káromolta abban az időben, amikor csak imádságos hangon volna szabad róla beszélni, amelynek gyűlöletességét fokozza az is, hogy nyilvánosan hangzott el, dühös belerikoltásképp egy általános áhítatba, - ez a hang bizonyára nem általánosítható egy egész osztállyal, nem fejezi ki a magyar urak összességének egyetemes érzését, - de ez a hang nekem ismerős és aligha ismeretlen bárkinek, aki sokat járt olyan helyeken, ahol magyar urak bizalmasan beszélnek az őket legközelebbről érdeklő dolgokról. A paraszt-szidás nem minden kúriában népszerűtlen téma s aligha tévedek, ha azt hiszem, hogy ama bizonyos hangot azért kellett olyan sürgősen leinteni s magának Tisza Istvánnak, aki a magyar úri osztály inkarnációjának érzi magát, mert mindenki érezte, hogy itt nem egy elkülönzött szitkozódásról, egy különc egyén véletlen, mérges kiszólásáról van szó, hanem csoportok elfojtott érzelmének hirtelen, őszinte kirobbanásáról. S tudom, nem egy úri házban mondták Tisza István cikkére, jó, jó, igaza van Tiszának, hanem hát mégis...

Nem tartozom azok közé, akik kedvüket lelik a magyar úri osztály, az úgynevezett gentry becsmérlésében. Tapasztalatból tudom, sok érvényesülő és sok rejtett érték van ebben a társadalmi osztályban, a közélet, a hivatali élet, a magántársaság sok kitűnő férfia áll előttem, mint ez osztály jó értelemben vett tipikus megtestesítője. Egynek a képét csak a nemrég próbáltam e folyóirat hasábjain megértetni és az olvasó elé vetíteni. De az a gondolat ifjúkorom óta folyton él bennem, meggyőződésemmé ért s most hirtelen ellenállhatatlan erővel kényszerít, hogy kimondjam: a magyar úri osztálynak égbekiáltó bűnei vannak a magyar paraszttal szemben. Elsősorban ő maga az oka, ha a viszony közte és a paraszt nép közt rég megromlott (ha ugyan volt valaha jobb!) és egyre romlik. A magyar úr - itt általánosságban beszélek s jogom van nem venni figyelembe nemcsak a kivételeket, hanem a kisebbséget sem - nem törődik a paraszttal, nem érti, nem szereti, nincs meg benne az errevaló jó szándék. Úgy állnak szemben egymással, mint két külön világ, amelyeknek csak akkor van egymással érintkezésük, ha ellentétes érdekeik súrlódnak össze. Választásokon megrontják a nép politikai erkölcsét, gazdasági érdekei iránt érzéktelenek, ha nem esnek össze saját gazdasági érdekeikkel, kultúrájáért csak akkor tesznek ímmel-ámmal valamit, ha muszáj. Azt hiszem, abban van a főhiba, hogy a magyar úr az utolsó évtizedekben jobban mint valaha begubózódott a maga osztály-világnézetébe, ami perspektívájának megszűkülését eredményezte, de eredményezett mást, rosszabbat is, a faji összetartozás eleven érzésének elhalványodását. Az ilyen önmagába bezárkózó osztálytudat hamar kész önmagát azonosítani az egésszel, az önmaga érdekét az egész fajta érdekének minősíteni, önmagán túl nem látni meg azt sem, amit meglátni kötelesség. A dolgok természetéből folyik, hogy minden társadalmi osztály a többivel szemben bizonyos mértékig zárt egység, a különböző osztályok, sőt azokon belül is egyes csoportok egymással parallel életet élnek. De ahol ez az elzárkózás oly mértékű, mint a magyar úr és a magyar paraszt között s két oly osztályban, melyek tulajdonképpen egymás kiegészítői kellene hogy legyenek - ott nagy bajnak kell lenni. Ha a magyar paraszt tipikus magatartása az úrral szemben, a társadalmi különbséget gondosan respektáló tradicionális tiszteletadás által leplezett, résen álló dacos bizalmatlanság, - akkor a parasztnak ebben alighanem igaza van, mert magatartása nemzedékek tapasztalataiból szívódott bele. S ha még a tradicionális tiszteletadás leple is kezd lefoszlani, - akkor az érzés megkeseredésére kell gondolnunk, arra, hogy a tiszteletet megtagadó fél önérzetében és jogaiban sértve érzi magát. Irodalmunk, meg anekdotakincsünk is váltig szereti hangsúlyozni a magyar paraszt önérzetességét, - vajon uraink gondolnak-e arra, hogy ez az önérzet kíméletet követel, hogy megsérteni bűn?

Nem hiszem, hogy az a patriarchális megoldási mód, amelyet Tisza oly tiszteletreméltó nyomatékkal ajánl osztályos társainak, sikeres orvosság volna az úr és paraszt megromlott viszonyának megjavítására. Mint a legtöbb orvosszer, ez is csak arra hat, akinek beveszi a természete. A Tisza-féle módszer azt kívánja, hogy minden földesúr belátó, lelkiismeretes, okos, jóindulatú legyen, - márpedig sem elképzelni nem lehet, sem kívánni, hogy egy társadalmi osztály minden tagja belátó, lelkiismeretes, okos, jóindulatú legyen. S ez nagy baj ott, ahol egy rossz százszor többet árt, mint amennyit tíz jó használni tud. Ez a patriarchális viszony a jobbágy-kori világfelfogásból származott át a mai időkbe s akkor is alighanem gyakrabban volt a fogalmakban és az irodalomban, mint a valóságban. Jókai és Vas Gereben idealizált táblabíró-képei mellett az igazságot ábrázolja A falu jegyzőjének táblabíró és földesúrképe is. A társadalmi fejlődés mai foka, a parasztnak önérzetesre nevelkedett osztálytudata, az a térveszteség, amelyet nemzeti életünkben a földesúri osztály különösen a kiegyezés-kori s az utána következő nemzedékben szenvedett s nem csekély mértékben a bizalmatlanság meggyökerezése a népben - sok ok teszi problematikus értékűvé, ha a földesúr ma is szép szóval, jó tanáccsal, könyörületes jóindulattal, alkalmi jótékonykodással akar közel férkőzni a nép szívéhez. Le kell vetkőzni, ki kell dobni uraink gondolkodásából a régi rendi gondolkodásnak azokat a maradványait, amelyek - talán ők nem is tudják - még megvannak a parasztról alkotott képükben, vele szemben való magaviseletükben, abban a beszédben és modorban, amelyet a paraszttal szemben használnak. Be kell látni végre, vérükké kell válni, hogy a parasztság egyes személyeiben lehet műveltségre, felfogásra, a világban való tájékozódásra alantasabb rendű az úrnál, mint társadalmi osztály egyenrangú minden más osztállyal. Érdemei többek, mert e nemzet fennmaradásához ő adta ezer éven át a vér és verejték tömegét, fontossága több, mert ő az ősi, tiszta magyarságnak legszámosabb és legmélyebb rétege. Ő a termő búzaföld, melyből az úri osztályok jegenyefái kinőttek. Nem szabad a termőföldet alábbvalónak tekinteni a belőle kinőtt fáknál. Ezt meg kell tanulni az uraknak, a világról alkotott képüknek e szerint kell átalakulni. A maguk érdekében, mert a társadalmi fejlődés magával hozza, hogy az alsóbb néprétegek, elsősorban a parasztság, mind több részt fognak követelni és mind öntudatosabban az ország sorának intézéséből s az úri osztály mind keservesebben fogja érezni, ha a parasztság mint ellenség áll vele szemben.

Ezzel szemben nem sokat jelent, hogy az irodalomban az úri nép csak idealizálva szereti látni a parasztot, - ha egyáltalán szereti látni. Rousseaui visszhangokból, a múlt század első felének nemes demokratizmusából, az elhagyott falura visszaemlékező városi ember idillizáló hajlamából a magyar irodalom konstruált magának egy paraszt típust, amely egyes vonásokat híven rögzít meg, a többit vagy elhanyagolja, vagy elváltoztatja - s ezt a képet éppen azok, akik a magyar úri rend irodalmi képviselőinek tartják magukat, kötelező érvényűnek akarják oktrojálni s elátkoznak minden törekvést, amely ezt a sokszor valóban művészileg konstruált, de mégis csak konstruált képet megpróbálja kibővíteni, a valósággal szorosabb kapcsolatba hagyni, a mai reálisabb, a dolgokat organikusabban felfogó szemléleti mód világításába helyezni. Azt az írónkat, aki először próbált a sok kedves, szeretetreméltó, jól megfigyelt és pompásan megrajzolt paraszt-genrekép fölé egy igazán nagyszabású, a falusi viszonyok kicsiségein túlnövő, tragédiára érett alakot emelni, tendenciózus gáncsolódás és rosszakaratú okvetetlenkedés fogadja becsületes törekvéséért - mintha még az irodalomban is csak alacsony, epizód jellegű szerepre volna jogosítva a nép, a többi osztályok staffageául, ahogy a politikában is inkább önálló akarat nélküli staffagea az urak vetélkedéseinek.

Most éppen aktuális a paraszt. Szemben a primae occupationis földesúr kifakadásával, egyidejűleg a sokszor nemzetietlennek bélyegzett pesti író figyelmeztet rá, hogy a magyar paraszt nemcsak kidönti az úr kerítését s nemcsak kiszedi burgonyáját, hanem ismét megteszi azt, amit már ezer éve cselekszik, vérének hullatásával megmenti az országot. Nem szabad, hogy ezért csupán a szentimentális ellágyulás olcsó könnyeivel fizessünk. Most van az aktualitása annak, hogy összes vonatkozásaiban s a megoldásra való komoly elszántsággal fölvessük a magyar paraszt problémáját, a magyarság gyökeres, alapvető problémáját.