Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 6. szám

Sándor Imre: AZ INTÉZŐ

Késő este volt már, mikor az intéző hazaérkezett. Halálfáradtan dűlt le a lóról, nehéz, bicegő lépésekkel ment fel a veranda falépcsőjén és leült a terített asztal mellé. Nagyon kimerült volt, meg sem nézte az istállókat, csak a kocsist kérdezte meg, aki elvezette a lovat.

- Rendben van minden, Miska?

- Igenis, rendben van, tekintetes úr.

- Nincsen semmi újság, Miska?

- Nincsen semmise, tekintetes úr.

A házban nem vették észre, hogy hazajött az intéző. Ott ült a nyitott verandán, a nádkarosszékben sokáig, kábultan és összetörődötten, aztán levetette a kabátját és a zsebkendőjével törölte a homlokát. Megivott egy pohár vizet, leszelt egy karéj kenyeret és azt falatozta. Azután megint a kendőre került a sor, a nyakába nyúlt, azt törölgette.

Tikkadt júliusi este volt. Az intéző az égre nézett, az volt az egyetlen hűsítő: a tiszta, szinte fehérlő csillagos égbolt, a tejút vakító fényességével, a Göncöl szekere. Meleg esti pára lengett, a tanyaházak felől csendes, megnyugodott világosságok pislogtak ide, néha egy kutya vakkantotta el magát, máskor a kerekes kút nyikordult meg. Balkézről, az akácos felől zeneszó hallatszott, egy béreslegény játszott cifrázva, de igen ütemesen - klarinéton:

"Kökényesi temetőben kinyílott egy rózsa..."

Lépések kopogtak a folyosó végéről. Egy cselédlány jött, a facipői sebesen kopogtak, ő pedig halkan dúdolta a nótát, amit a béreslegény játszott odakint az akácfák alatt. Mikor a verandához ért, meglepetten hallgatott el a nótával.

- Szerencsés jóestét kívánok.

Az intéző fel sem nézett. A lépések még gyorsabban kopogtak tovább a konyha felé.

Siető, apró, halk lépések. Az intézőné jött, fekete, sovány, nagyszemű asszonyka, aki itt a pusztán is csak a bőrének a színét változtatta még barnábbra - de meg nem hízott, hiába heverészett egész hosszú délutánokon át a kötélhálóban.

- Jesszusom, maga már itthon van?

- Igen.

- És be se jön hozzám, szívem?

- Nagyon fáradt vagyok, édesem.

- És... és meg sem csókol?

- Édes Etelkám, rettenetesen fáradt vagyok. Van még vacsora?

- Igen... azaz mindjárt készen lesz.

Az intéző elcsodálkozott.

- Még nincs készen a vacsora?

- Nincs, fiam, egy kicsit elkéstem. Bent voltam délután Gyöngyösön és nagyon eltellett az idő.

- Gyöngyösön volt? Délben nem is említette, fiam.

Az asszony méltatlankodott.

- Hiszen délben még nem tudtam.

- Hát akkor minek foglalta le a kocsit délutánra?

- Csak kocsikázni akartam egy kicsit. Útközben aztán eszembe jutott, hogy jó volna egy kis cukrászsüteményt enni. Meg aztán próbálni is kellett a varrónőnél.

- Áh, úgy, a varrónőnél. Engem bizony nagyon feltört a ló. Ne felejtse el, fiam, hogy most van a legerősebb munkaidő...

- Ha el is felejteném, maga mindig eszembe juttatja, szívem. Persze, az nem fontos, hogy megőrülök itt az unalomtól.

Az intéző fáradtan legyintett a kezével.

- Ne kezdjük, fiacskám. Legyen szíves és nézzen a vacsora után.

Az asszony elment. Az intéző tovább falatozta a kenyeret, megevett egy nagy karéjt, arra megivott egy pohár vizet és cigarettára gyújtott. A házaséletére gondolt eközben és az elromlott étvágyára. Nagyokat sóhajtozott.

Feltálalták a vacsorát. Az asszony maga hozta a tálat buzgó sietséggel, mikor letette az asztalra, ki is löttyent egy kis mártás a kezére. Sebesen lenyalta az ujjait - ez gyerekkori szokása volt - aztán ő is leült és durcás hangon mondta.

- Tessék, már készen is van. Ugye kibírta a várakozást?

- Igen.

Az intéző lassan és kelletlenül evett, az asszony pedig hozzá sem nyúlt az ételhez. Meg volt sértve. Azt akarta, hogy az ura megbékítse, tréfásan avagy pedig ünnepélyes bocsánatkéréssel, könyörögjön, - igen, könyörögjön neki és a végén csókot kapjon. A férfi azonban, úgy látszott, nem vett észre mindebből semmit sem. Hallgattak sokáig. Végre is az asszony szólalt meg először.

- Hol volt ma oly sokáig?

Az intéző kis gondolkodás után nyugodtan felelt.

- Kigyulladt egy kazal az alsó tanyán. Ott kellett lennem, amíg eloltják, mert azok a barmok semmit sem tudnak csinálni magukban.

Ekkor aztán felengedett a jég. Az intéző elbeszélte a napi eseményeket. Elmondta a tűzesetet, megint a lokomotív gyújtogatott, mennyi kellemetlenség lesz ebből megint, valószínűleg perre fog kerülni a dolog a vicinálissal. Aztán hogy áll a rozs, mekkora a szárazság és hogy mennyi esső kellene a répának. Ha két hétig folyton esne, az sem volna elég. Viszont a szőlőre igen jó ez az időjárás. Délután agyonlőtte egy arató kutyáját, mert benn volt a kukoricásban, az aratók kaszával akartak neki menni. Szerencsére ott volt nála a töltött duplapuskája.

Az asszony egy ideig figyelmesen hallgatta, később már csak erőszakolt figyelő arcot vágott, mert a gondolatai egészen másfelé jártak. Ásított.

- Nagyon fáradt vagyok, mondta.

Az intéző menten abbahagyta az elbeszélést.

- Feküdjék le, fiacskám.

- Maga még nem jön?

- Nem, én még az ispánt várom. Iderendeltem estére.

Az asszony felállt.

- Siessen, fiam. Pá, jóéjszakát.

Odanyújtotta a homlokát az intézőnek, az megcsókolta, aztán udvariasan a kezét is.

Újra magára maradt. Cigarettára gyújtott, az ég alját figyelte és gondolkozott.

- Minden asszonynak kötelessége volna meggyóntatni az urát esténkint, mondta magában. Mereven nézte az ég alját, a keserű gondolataiba egyszerre csak egy kellemetlen, vékony hang csapott bele. Az ispán hangja volt.

- Jó estét kívánok, intéző úr.

- Jó estét, Tolnay úr. Fáradjon feljebb.

Az ispán hanyag mozdulattal dobta a lócára a pörge kalapját meg a monogramos lovaglópálcáját és leült.

- Ez is nehéz nap volt, kezdte.

- Elég nehéz. Még tart egy kicsit. Rendben ment a részelés.

- Hát... elég rendben ment volna. Csak válogatni próbáltak a gazemberek. Alkudozni kezdtek minden keresztnél.

- Miért nem hagyta ott őket?

- Dehogyisnem. Már indultam is. Akkor aztán elcsendesedtek egy kicsinyt. Csak az a bitang Nagy András, a negyedik banda vezetője, heccelte őket folyton.

- Annak a gazembernek kicsavarom egyszer a nyakát, mormogta dühösen az intéző. Hányadik keresztnél kezdték?

- A harmadiknál. Az volt a legnagyobb.

- Biztosan elszámították magukat a bitangok.

- Sok baj van, tódította az ispán.

- Sok. Az alsó tanyán megint kigyúlt egy kazal.

- Igen, hallottam.

Elhallgattak. Az intéző cigarettával kínálta meg Tolnayt.

- Nem tudom semmi egyébbel megkínálni. A feleségem lefeküdt.

- Óh, a világért sem... Ilyen korán lefekszik a nagyságos asszony?

- Igen, ma lefeküdt. Bent volt délután Gyöngyösön és nagyon elfáradt.

- Gyöngyösön?... csodálkozott az ispán. - Gyöngyösön... dörmögte magában.

- Tessék?

- Én a dabasi országúton láttam a nagyságos asszonyt.

- Mikor látta, ispán úr?

- Úgy... fél nyolc lehetett. A kökényesi mesgyénél jött a kocsi. A dabasi szolgabíró lovagolt a kocsi mellett.

Az intéző egész nyugodt maradt.

- Hát igen, mondta kis gondolkodás után, lehet, hogy Dabason volt a feleségem. Nem biztos, hogy Gyöngyösön volt, mert este nem szólt róla. Nem is igen beszélgettünk, mert fáradt volt. Csak tegnap említette, hogy Gyöngyösre akar menni, onnan gondoltam.

- Igen, bizonyára, sietett az ispán a szóval.

- Na, nem tartóztatom, Tolnay úr. Reggel megint korán kelünk.

Az ispán elköszönt. Az intéző ott maradt még ülve egy jó órahosszat. Több cigarettát szívott el egymás után.

*

- Reggel takarodni fog... mondta végső következésképpen a feleségének. Az asszony most már hallgatott, az ágyban feküdt állig betakarózva, nekivadult, kisírt szemekkel nézett bele az éjjeli lámpa széthúzódó kis fényességébe, a fényes fekete haja kócosan csapzódott bele az arcába. Fáradt volt és elfásult. Az előbb még ott térdelt az ura előtt, a legváltozatosabb kétségbeesett hazugságokat mondta összefüggés nélkül, sírt, kiáltozott, a kezét tördelte - az intéző pedig szilárdan és meghatottság nélkül állt ott egy helyben és ismételgette: - Az igazságot akarom.

Mind keményebben, mindinkább csökönyösödő keserűséggel mondta. Pedig el volt rá határozva, hogy megbocsát a feleségének. Csak azt akarta, hogy az asszony valljon be mindent és javulást fogadjon. Jó akart lenni és kegyelmes, látta magát, amint felemeli magához a megtört, kisírt szemű., szepegő asszonykát, újra erős karjaiba veszi az eltévelyedett, gyengelelkű cicáját. Nagyon felemelő gondolat volt ez. Hálás és félénk tekintetekre számított. - És minden újabb hazugságnál facsarodott egyet a szíve, keményebbre húzódott a szája és minden erejét megfeszítette, hogy megőrizze férfiúi méltóságát.

- Hazudik, gondolta, szemérmetlenül és folytonosan. És én ehhez a nőhöz kötöttem le az életemet, az emlékeimet, a szokásaimat. Takarodni fog. Takarodni! mormogta és a fogait úgy összeszorította, hogy majdnem kitörtek.

- Ha bevall mindent, akkor megbocsájtok és elfelejtek mindent, mondta fennhangon. Ez a maga érdeke is, tette hozzá bizonytalanul.

- Nincsen semmi vallani valóm.

Az intéző megrándította a vállát.

- Nyolc ötvenkor megy a vonatja. A cselédeknek azt fogja mondani, hogy az anyja beteg lett. Vagy akármit. Én hajnalban kimegyek a gazdaságba. A holmiját, mihelyt egy kis időm lesz, össze fogom pakolni. Próbáljon aludni addig is.

Az asszony nem felelt. Az intéző nem szólt többet. Levetkőzött, lefeküdt. Nem tudott elaludni. Nemsokára hallotta a felesége nyugodt lélegzetvételét.

- Alszik, gondolta. Nevetséges, hogy én nem tudok aludni.

Mindenféle buta, régi dolgok jártak a fejében. Csodálkozott rajta, mert sohasem szokott éjszaka gondolkodni. Eszébe jutott, mikor még a menyasszonya volt és éjjeli zenét adott neki. A lány gyufát gyújtott, de ez nem volt neki elég, tovább húzatta a cigánnyal egészen hajnalig. Akkor kinyitotta az ablakot Etelka és ő egy csokor ibolyát hajított fel neki ügyesen.

- Ostobaság, gondolta és a másik oldalára fordult. De nem tudott aludni. Eszébe jutott, hogy egyszer rajtakapta még lány korában. Egy huszárhadnagy levelét találta meg nála. Akkor kivágta magát.

- És én hittem neki akkor, hogy ő nem tehet róla, ha valaki szerelmes beléje. Haha... nem tehet róla.

Hajnalban felkelt anélkül, hogy egy szemernyit aludt volna. Csöndben felöltözött, megnézte utoljára az asszonyt. Az nyugodtan aludt. Az intéző a fogát csikorgatta.

- Tud aludni!

Meghagyta a cselédeknek, hogy hat órakor költsék fel a feleségét, mert elutazik. És vigyázzanak mindenre.

- Hát a tekintetes úr nem megy ki az állomásra? - kérdezte az öreg szakácsné.

- Nem.

Kilovagolt. Fokozott figyelemmel és nyugalommal nézegetett meg mindent. Minden jelentést háromszor mondatott el magának. Nyolc órakor eszébe jutott, hogy rettenetesen éhes.

- Hazamegyek enni valamit, gondolta és megsarkantyúzta a lovát.

A ló erősen megizzadt, de a feleségét már nem találta otthon.

- Mikor ment el a feleségem? - kérdezte.

- Hát annak már egy órája lesz idestova, felelte a szakácsné. Merthogy a tekintetes asszony folyton azt hajtogatta, hogy az Istenért, le ne maradjon a vonatról. És hogy azt üzeni a tekintetes úrnak, hogy a megbeszélt dolgokat küldje mihamarabb.

Az intéző nem hallotta az utolsó szavakat. Újra sarkantyúba kapott, egy félóra alatt tette meg az egyórás kocsiutat az állomásig. A vonat már elment.

- Szerencse, hogy elment, mondta lihegve. Milyen szégyen lett volna. Visszafordította a lovát és lassú ügetésben ment az uradalom felé. Aztán majdnem egészen eleresztette a kantárszárat. A ló lépésben ment.

- Hamar megizzad ez a dög, mondta magában és ő is törölte a nyakáról az izzadtságot. Halálos fáradtságot érzett. Nagyot nyújtózkodott a nyeregben, ez jól esett, de utána nem érezte magát jobban.

- Most a rozstáblákat fogom megnézni.

Elindult a rozsföldek felé. Kifeszítette magát, erőszakosan fogta meg a kantárszárat és elhatározta, hogy ma sokat fog dolgozni. Bejárja az egész uradalmat, mindent megvizsgál apróra és mindenkit összeszid. Az elhatározása annyira felvillanyozta, hogy galoppozni kezdett. Mindig jobban hajszolta bele magát a vágtatásba. Talán egy óra hosszat vágtatott vele a ló, akkor aztán egyszerre elejtette a kantárszárat. A ló megállt.

- Igen, dolgozni fogok. Hova is akartam menni. Nocsak. Igen.

Elgondolkodott, vagy csak azt hitte, hogy gondolkodik. A ló egy helyben állt. Körülnézett, hogy merre van. Az intézői lak volt előtte.

- Álmos vagyok - gondolta. - Nem lehet így!

Valami kellemetlen nyomást érzett az agyában és a szívében, ami kényszerítette rá, hogy egy helyben maradjon. Ha felocsúdott egy pillanatra és erőszakos mozdulatot tett, akkor nyilallást érzett az egész testében és sóhajtania kellett.

- ...Leszámoltam vele végleg... Végleg, erősítette magában. Összeszorította a fogát, aztán mosolygott.

- Egyenesen, férfiasan. Nem lesz többet elsózott vacsora, késés, hazugság. Újra legényéletet élek. Igyekezett visszagondolni a legénykorára. Amikor még... hiába, mindig csak az az idő járt az eszében, mikor a feleségének kurizált. Intenzíven érezte egy jázminbokor illatát, amelyik alatt egy padon ültek egyszer majdnem hajnalig. A jövőjükről mesélt akkor Etelkának. Gyerekük lesz, szép erős fiú. Mikor erről beszélt, halkan, óvatosan ejtette ki a szavakat és kezet csókolt a menyasszonyának, hogy meg ne sértse vele. Elcsodálkozott rajta, mikor Etelka fesztelen naivitással mondta:

- De nekem lány is kell.

- Hát lány is lesz, kacagott ő hangosan. Isten tudja, talán nem is rajta múlott, hogy egy se lett.

- Nem szabad ilyesmire gondolni, mormogta fennhangon és nagyot szívott a poros, forró levegőből. Minden tagja nyújtózkodni kívánt és a szíve... igen, meg kellene masszírozni egy kicsit a szíve tájékát. Arról meggyőződött, hogy ilyen állapotban nem lehet dolgozni.

- Hazamegyek, kialszom magam és ebéd után azonnal kimegyek kocsin. Kint maradok egészen estig.

Bement a házba, végignyúlt a díványon, egyik oldaláról a másikra fordult, ásítozott, nyújtózott, de aludni nem bírt.

- Ez ideges álmatlanság. Brómot fogok szedni.

Órákhosszat hánykolódott így. Az ablak mellett feküdt, az ablak nyitva volt, forró déli melegség ömlött be rajta. A legyek zúgtak az orra körül és folytonosan az arcát piszkálták. Ráborította a fehér csipkefüggönyt az arcára, annak a porszagát szívta be magába és gondolkodott. Kusza, összevissza gondolatok jártak az agyában, amelyekre néha ökölbe szorította a kezét. A feleségére gondolt, aki most még a vonatban ül - jókedvűen és léhán és arra gondolt talán, hogy ma este színházba megy. És érdekes kalandjai lesznek, nem kell őket félbeszakítani, mikor a legvonzóbbak.

- Milyen feneketlen léhaság ez az asszony. Pfuj... Megpróbált higgadtan gondolkodni az egész dologról. A legnagyobb önuralommal igyekezett maga fölé kerülni. Nem volt értelmetlen ember - téli estéken Schillert olvasta és báró Eötvös Józsefet - olvasmányai között keresgélt hasonló eseteket, amikben valami higgadt igazságot talál. Úgy érezte, hogy az ilyesmi megnyugtatná.

...A nőnek csak vágyai vannak, amiknek okvetlen teljesülniük kell. Ha nem, akkor az boldogtalanság. A nőnek a kötelesség kellemetlen nyűg és nem szükség. A nő csak jogokat akar. Nem is. A nőt csak az érzéseiben lehet megfogni.

- És én ehhez egy kicsit potrohos vagyok, gondolta keserűen. Eh, filozofálással sem lehet elaludni.

A szakácsné jött be jelenteni, hogy kész az ebéd. Kikergette. Aztán utána kiáltott, hogy bort hozzon neki, vörös bort a négyévesből.

Türelmetlenül várta - ez jót fog tenni. Elalszik tőle.

- Két pohár bor többet ér, mint egy akó igazság.

Odatétette az üveget egy kis asztalra maga elé és ivott. Nem ízlett neki, de erőltette, megivott három pohárral egymásután.

Éppen olyan fanyar, akár az élet. Végigfeküdt a díványon, magára húzta a csipkefüggönyt és elhatározta, hogy nem fog gondolkodni.

- Nem gondolok semmire... nem gondolok semmire... nem gondolok semmire, ismételgette magában folyton, míg végre a kimerültség, a fáradtság, az agyának fájdalmas eltespedése és főként a bor elnyomták. Elaludt.

Mikor fölébredt, öreg este volt. Gyertyával állt előtte valaki. A valaki beszélt hozzá, ő válaszolt neki és utána mindjárt befordult a falnak. De nem hagyták aludni, kiabáltak hozzá és hadonásztak a gyertyával. Megfordult és kinyitotta a szemét.

- Ki kell húzni a sárból a szekeret, mondta. Az álmát folytatta fennhangon és az ispán, aki a gyertyát tartotta, mosolygott. Ez a mosoly, mint egy hasító nyilallás, rázta fel egyszerre a keserű ébrenlétre.

- Bocsánatot kérek, intéző úr, a hatos gazdának van sürgős jelentése.

- A hatos gazdának? - kérdezte, de már ekkor talpon volt, megtörölte a szemét és rendelkezett.

- Jöjjön be!

Fehérhajú, meggörnyedt paraszt lépett be. Készülődött a köszönéshez, de az intéző elébe vágott.

- Mi újság, Andris bácsi?

- Alásan jelentem a tekintetes intéző úrnak, merthogy azt mondják az emberek, hogy eddig még soha életükben nem kezdték a harmadik keresztnél a részelést, ők nem akarják behordani a gabonát. Mert azt mondják...

Az intézőnek vérbe borult a szeme.

- Nem akarják behordani? Hát ott hagyják, édes fiam. Ott hagyják a bitangok. És emiatt engem kell felriasztanotok? Hát te nem tudod fejbekólintani a bitang gazembereket. Otthagyják, értetted. Mehetsz!

Ez jól esett. Az intézőnek ökölbe szorult a keze, szeretett volna így puszta ököllel szembeszállni a parasztokkal, véres szemű, dühöngő parasztokkal, akiknek kifent kasza van a kezükben és akik sokan vannak. Nekik menni, a szemükbe vágni az öklét, és ott maradni.

Ott maradni? Az intéző először gondolt a halálra. Nem, ezt nem, ez túlságosan sok egy utolsó nő miatt.

Odafordult az ispánhoz.

- Van még valami?

- A rendes napi jelentések.

- Hát gyerünk ki a verandára.

Az első jelentést figyelmesen hallgatta, a másodikat is. Káromkodott, leszidta őket, minden szavukba belékapaszkodott. Aztán véletlenül az ispán felé fordult a tekintete, ahol máskor a felesége szokott ülni és aggodalmas szemekkel szokott az urára nézni - és ekkor megint elengedte magát. A fejét lehorgasztotta, nem hallott semmit és egymásután kergette el a nyugodalmas jóéjszakát kívánó, kimért, alattomos parasztokat.

Ott marasztalta az ispánt vacsorára. Félt egyedül maradni. Vacsora után megint bort hozatott, erővel öntötte magába és az ispánt is unszolta.

Tolnay szórakoztatni akarta a főnökét és eseteket mesélt el, amik még az iskolában történtek vele. Az intéző mindenre azt mondta: "Igen". Egyszer aztán - úgylátszik - rossz helyen mondta az igent, mert az ispán elhallgatott, ránézett és azontúl nem szólt egy szót sem.

Hallgattak mind a ketten. Az intéző mozdulatlanul nézett maga elé, az ispán félénken fészkelődött a helyén.

- Ha most ő ülne itt... Ha visszahoznám... Holnap este már ő ülne itt megint... Szent Isten!

Meleg vérhullám tódult a szívére, ott bizsergett fájdalmasan és mégis jólesően. De csak fél percig tartott ez. Megrándította a vállát, kiegyenesedett.

- Soha. Hát a férfiasság. Ki fogom bírni. Soha. Egy cudart.

Összeszorította a fogát.

- Igyunk, mondta fennhangon.

Mosolygott. Minden erejét összeszedte ehhez a mosolyhoz. Aztán megint gondolkodni kezdett. A gazdaság. Hiszen nem bír dolgozni. Egy napig nem volt kinn, máris lázongnak a parasztok. Összevissza fog menni minden. Szombaton kijön az uraság. El fogják csapni. El fog zülleni, egy nő miatt. Hát lehetséges ez?

Elküldte az ispánt. Lefeküdt. A fejében zúgott a bor, nem szokott bort inni. Melege volt, az egész feje tüzelt, hiába forgatta a párnát a feje alatt, hogy egy kis hűvösséget kapjon. A jövőjére gondolt. Mi lesz, ha elcsapják. Állás nélkül fog kódorogni. Ha kap is állást, még úgy sem fog tudni dolgozni, mint itten.

- Ez mind butaság, mormogta. Nem lesz semmi. Nem fog semmi sem történni. Gyerekes gondolatok. Próbáljunk aludni! Igyekezett másra gondolni, jelentéktelen dolgokra, semmire. Hasztalan helyezte el magát a legkényelmesebben, hiába tett szabályos lélegzetvételeket - még számolni is próbált. Nem tudott elaludni.

- Arra fogok gondolni, hogy visszahívom. Akkor talán el tudok aludni. (Holnap reggel aztán kiverem a fejemből.) Megint elöntötte szívét valami édes fájdalom... Most itt lehetne mellette... Itt mellette... - Milyen szép volt eddig az élet. Boldogság volt dolgozni. Semmi sem volt fáradság, semmi sem volt gond. Az asszony ott ült mellette ebédnél, közömbösen diskurált vele vacsora után, éjszaka, ha felébredt, hallotta a lélegzetvételét és hajnalban megigazította a takaróját, mikor elment. És odabújni hozzá, hozzásimulni a lágy, forró, hajló kis testéhez, érezni a nyaka körül a vékonyka karjainak a szenvedélyes szorítását. És akkor ez unalmas, túlságos sok, fárasztó nyűg volt neki. Óh, ha most itt volna, összetörné a vágyakozásával.

A körmeit belevájta a vánkosba, a lábait felhúzta, összehúzódzkodott, amennyire csak bírt. A szemeit úgy összeszorította, hogy a szemgolyói belefájdultak. Kitátott szájjal, gyorsan szedte a lélegzetet és a torkán félig nyögéshez, félig csukláshoz hasonló mély hangok jöttek ki. Kínosan védekezett a gondolat ellen, amelyik mind közelebb és közelebb jött feléje, lassú, erős nyomással feküdt a mellére, körülvette és behálózta az egész szenvedő, összekuporodott testét és amelytől majdnem megfulladt, pedig nyitott szájjal szívta a levegőt.

- Vissza fogom hívni, kiáltotta el magát fennhangon. Felült az ágyban, összekulcsolta a kezét a homlokán. Aztán visszaesett a vánkosra és elkezdett zokogni.

*

Másnap hajnalban az első vonattal bement Pestre.

Az állomáson megveregette a kocsisnak a vállát.

- A hatórásihoz gyere ki, Miska. A hintót hozd ki. Értetted?

- Értem én, tekintetes úr.

Az intéző nevetett.

- Hát jól van. Miska. Nesze itt van.

Egy forintot adott neki.

- Hiszen tudod, Miska, sohasem voltam rossz hozzád.

- Megkövetem, tudom én azt, tekintetes úr. Aztán csak tessenek iparkodni.

Miska volt az intéző bizalmas titkára a gazdaságban.

Este már ott ült az asszony a megszokott helyén a verandán. A vacsora kitűnő volt, de bort nem ittak hozzá.

Barátságosan, mondhatni udvariasan beszélgettek egymással. Az intéző, aki igen figyelmes volt a feleségéhez, igyekezett közömbös dolgoknál maradni. Későbben az asszony egy ásítást fojtott el. Álmos volt nagyon, a szeme egészen könnybe lábbadt.

- Szabad lefeküdnöm? - kérdezte mosolyogva.

- Óh, tessék, édesem.

Az intéző még ott maradt ülve néhány percig. Aztán felállott ő is, tétovázva ment a hálószoba ajtajáig. Visszafordult. Lassan, fáradtan ült vissza a helyére. Rákönyökölt az asztalra. Ott ült nagyon sokáig.