Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 6. szám · / · Földi Mihály: EGYSÉG
Sokan hangoztatják egy egységes világfelfogás szükségességét s ennek hiányával és világnézeteink zavarával, ebből fakadt kételyeinkkel és ernyedtségünkkel magyarázzák többé-kevésbé a háború meg nem akadályozott, sőt helyenként fájó jótéteményként fogadott kitörését. Hosszan megokolt cikkeket és széles tárgyalású könyveket olvashatunk ily irányú felfogásról, a közel múlt hónapokban egy ily magyar könyv is jelent meg a piacon. [*] Ez a könyv kutatja a bölcseleti tévedések okait s azzal magyarázza eredetüket, először, hogy a bölcselők a világot minden úton-módon egy elvre, még pedig az anyagra iparkodtak visszavezetni, másodszor, hogy az egységes emberi természetet erőszakosan kettéhasítják értelemre és akaratra. Lehet. A természettudomány ellenfelei ügyesen érvelnek a leszármazástan teóriája ellen azzal, hogy a fajok és egyének közös tulajdonságai a hasonló geológiai, éghajlati és egyéb viszonyok kényszerítő közösségének eredményei s éppen különbözőségükre vetik a súlyt, mert ez bizonyítja az egyes fajok ősi különbözőségét, - quod demonstrandum erat! Lehet, Lehet azt is mondani, hogy "a bölcseleti szellem, az egységesítő gondolkodás az emberi lélek kiirthatatlan igényei". De korszerűbbnek, igazabbnak, némelyek előtt talán fájdalmasabbnak tetszik az a felfogás, mely minden világnézetet, még oly általánosat is, mint a vallás, bármelyik is az, érzések jelképes szavainak, öntudatlan vágyak és sötét ösztönök igazolásának tart s az emberiség cselekvésében ezek életrekelését s nem a bölcselet irányítását látja. Azt mondják, a bölcselet további szerepe, hogy a tudós részletező munkájával szemben egy összefoglaló képet adjon a világról. Ez az összefoglaló kép, egy precizírozott tétel lehetőleg egyenlet alakjában, ez az elvont kép, mely oly közel áll a látszathoz, a hallucinációhoz és szuggesztióhoz, a Semmihez, az örök-halálhoz, ez az európai gondolkodás évszázados betegsége, romantikus hangulata. Eszembe jut, hogy mi például a Nirvana eszméjét átvettük és elvonttá tettük, ahogy Schopenhauer az ő kétségbeejtőn illogikus és fantasztikus bölcseletében az európai gondolkodásra hagyta. Az igaz indus bölcs az egyéniségből és az egoizmusból indul ki. Ő átszakítja az egyéniség korlátait, érdekközösséget keres a világ valamennyi tárgyával, élőjével és mozdulatlanjával, mert mint Szent Gergely mondá: "Minden teremtmény bizonyos értelemben ember. Egyénisége tartalmává teszi a földet, az eget, a búzát. A csillagot, a cirpelő tücsköt és a felénk zengő holdat, az egész mindenség egyéniségének egy részévé válik s miután így megteremtette közösségét a világgal, egyéni kívánságai kialszanak, megszűnik maga az egyéni öntudat, hisz ő már nem áll ellentétben a világgal. Ám ez a legteljesebb emberi tökéletesség, ez nyilván nem a Halál, hanem a Minden, nem az életvágy és élettudat pusztulása, hanem a legintenzívebb tudat, nem mozdulatlanság, hanem a világélet szakadatlan, fénylő rohanása, nem a közön, hanem a folytonos résztvevés minden történésben, nem egyéni élet, hanem világélet. A félrevezetett indus legalább fakírmaszkot ölt, mert azt hiszi, a test megakadályozza e tökéletesülésben, de az európaiak tömjénezett egységesítő bölcse a halál értéktelen szócsövévé szegődött e gondolattal s ápolta vele a hagyományos európai képkultuszt, halálkultuszt... A világról nem képet akarunk, a világot élni kell, hagyjuk a képet a művészre, aki érti módját, mint kell véle az életet növelni. A világot élni kell. Csak egy törekvésünk van, ezt lehetővé tenni s az lesz a bölcsünk, aki ehhez a célhoz a legegyszerűbb úton elvezet.
Az egységesítő gondolkodók azzal kezdik, hogy elszakadnak az emberiségtől s fakíréletet folytatnak munkájukban. Függetlenített öntudatukban bíznak s belső szabadságuk tüzeli őket. S legkétségbeejtőbb agyrémük éppen ez a filozófiai alap, ez a "belső szabadság". Mert legbensőbb és legszabadabbnak vélt elhatározásaink is egy más világ földjében gyökereznek, táplálta őket az anyatej, a játszótér homokja, az öregebbek tekintélye, a tanuló és dolgozószoba könyve és doha, s kipattantották kormányozhatatlan idegizgalmak, a kor szüksége, a test pillanatnyi állapota, az élet múló ingere. Ezt a mesterségesen elszakított öntudatot teszik meg vezető erőnek, pedig az maga oly erőknek és hatásoknak eredménye, melyeket a tudatos akarat semmiképpen se tud ellenőrizni. Sötét ösztönökkel vagyunk telítve még. Balladák és ősi tragédiák rothadnak öntudatunk gyökerei körül s megmérgezik nyugalmunkat és elhomályosítják a boldogság vágyát. Kimoshatatlan, véres kendők és az ősök nyughatatlan kísértetei zavarnak ki fészkünkből, ősi bűnök emléke borzaszt és e borongó őskorban élt bűnök vallási hangulata kényszeríti istenkeresésre az egységes rendszerekben, a mindent átfogó vezető-gondolatokban a hitetlent. Ez az ösztön hajtja a máshívők üldözésére s a tévedések kimutatására, hazugságban és szemfényvesztésben marasztalására a másigazságúaknak. Pedig nem lehet boldog az, aki még egyetlen boldogtalant lát maga körül. Pedig minden igaz és méltó képimádás, a művészet arra tanít, hogy nincs jelenség, mit megvessünk s nincs ember, ki joggal becsülhetné többre magát egy más jelenségnél. A művészet tanítja, hogy minden, ami van, méltó arra, hogy résztvegyünk életében és érvek legyünk igazságaiban: hogy bár mindnyájan múló jelenségek vagyunk e világ számára, a képekben, valamennyiben ugyanazok a, számunkra örök, erők működnek, élőjében úgy, mint mozdulatlanjában. Pedig. Fentebb kételkedtünk a szolipszizmusban, de annyi talán az ő sejtelmeiből is igazság, hogy egyéniségünk csak szimbóluma önmagunknak s sokkal kevésbé önálló és végleg lezárt jelenség, hogysem rá kellene építeni egységes és általános világnézetünket. Nem tudunk megnyugodni egy egységben sem, de kételkedni sincs okunk egyikben sem, öntudatlanul kapcsolódunk ezer és ezer szállal a mindenséghez s minden jelenségéhez, melyekben látszólag ellentétes és nálunk méltóbb erők küzdenek az életért, - az élet egységéért.
Úgy látszik, ez lesz a jövő gondolkodásának célja és tárgya, az élet egysége. Most csak azt látjuk, hogy boldogtalanok vagyunk s még soha az ember ily megtépett, kisemmizett, összerugdalt, vérző és mocskos, koldus és lelketlen, múltjából kitépett és jövőtlenebb nem volt, mint ma. Nincs tudatosan és méltón boldog ember e válságos Európában. S ha ez nem rázza fel tévedéseiből és közönyéből, minden egységes világnézet törpemód gyenge ahhoz, hogy megmentse. Eddig minden világnézetünk elfogultságban, magánosságban, levertségben és a tömegek síró fájdalmában, tehát az egyéni elhatározottságon kívül lebilincselő kényszerűségben vajúdott életre. De most egyszer már tabula rasat kell csinálnunk! Most nem lehet más világnézetünk, mint hogy szabadítsuk meg lelkünket minden bölcselettől és előítélettől s fogjunk végül hozzá egy oly állapot teremtéséhez, melyben nyugodtan és tisztán, békében és elfogulatlanul gondolkodhassunk és beszélgethessünk életről és halálról, sorsunkról, melynek ezer színe van s mindegyik lehet bölcs és szép. Nincsenek oly ellentéteink, melyeknek kiegyenlítése egy egységes hölcselőre vár. Csak egy ellentét van, az amely köztünk és az emberi világ menete közt van, ezt az ellentétet pedig a két karunk erejével és agyunk tisztaságával kell megoldanunk, minden egyéniségen, bölcseleten, valláson, tulajdonjogon át. De elhatározottan! Emlékezzetek a Schopenhauer szerelmi objektumára, kit serdülő korotok és az európai gondolkodás ifjúkora oly mély hittel, képzelődéssel és szenvedélyes boldogtalansággal keresett. Emlékezzetek Platon meséjére a szétszakadt, egymást a világűrön át hajszoló s a szerelemben boldog tűzzel egyesülő két emberfélről. Hisztek-e még benne? Ugye, túl vagytok az első szerelmi csalódáson, túl a második és harmadik véletlen ellentéten s boldogan éltek, vagy élnétek szép asszonyotokkal, kinek percnyi vagy végleges hűtlensége miatt sem lövitek már főbe magatokat. Az életet értő vérét ezer szerelmi "objektum" lélegzése pezsdíti, minden országnak van szépsége és varázsa s mért födnénk el szánkat, szemünket, fülünket! Fűzzük össze karjainkat egy erős iramhoz s induljunk meg elhatározottan, kíméletlenül, a boldogság végső reményével a lehetséges béke, a lehetséges nyugalom, a lehetséges szabadság, a lehetséges elfogulatlanság, egy megvalósítható tisztult haza felé, melynek zöld pázsitján, tiszta szalonjában, felszabadult asszonyainak körében a szépség és bölcsesség mindennel és mindnyájunkkal közös élvezetével beszélgethessünk minden világnézetről, egységesről és töredékesről, törökökről és hinduról, egyéniről és szociálisról - az élet egységében.
[*]