Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 6. szám · / · JÁSZAY-HORVÁTH ELEMÉR: ÉJSZAKÁK
Éj pókja, csend, ki fent s ki lent
Szövöd a selymes égi lent:
A csillagfényt, hold súgarát -
Köszöntelek, komoly barát.
Nappal megűlöd zárt, setét
Boltívü termek szegletét;
Szív nem dobog, nap nem derűl,
Hová homály-hálód terűl.
De lent közel és messzi fent
Ha fény és élet elpihent,
Magányos, békés estelen
Előkuszol nagy nesztelen.
Ezüstös-szürke fonalad
Mérföldre nyúlik perc alatt,
Lehellet-könnyü szöveted'
Fáradt szivek fölé veted.
Amerre útad elvezet,
Megkönnyít minden nehezet;
Mi rút, álomban ékesül,
Keserü száj megédesül.
Fejekben ólmos gond helyett
Száz fürge kép foglal helyet.
Pillák mögé búvó szemek
Nem látnak lévőt, - érzenek.
Viszesz gyereknek szép mesét,
Ifjúnak szűz szerelmesét;
Erővel férfit ékítesz,
Halállal aggot békítesz.
Munkálva ringó szőnyeged'
Függesz a bús költő megett.
Magányt leső lelkünk rokon:
Mi virrasztunk az álmokon.
Mi virrasztunk át éjeken,
Ember-nem-látta mélyeken,
Álomtalan, vigasztalan,
Oly édesen s oly hasztalan.
Csodákért meglopjuk magát
A titkarejtő éjszakát.
Szövünk megejtő szálakat,
Miken pillangó fennakad.
Idézünk szárnyas árny-hadat,
Míg jő a gőgös virradat
S a durva vén cseléd, a Nap,
Fénysöprüvel hálónkba csap.
Szaladj, éj szürke pókja, csend!
Őrült forgását kezdi lent
Unott élet unott zaja,
Uj napnak uj, ezer baja.