Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 5. szám · / · Barta Lajos: HERVADT KATONA
Talán azonnal vissza is fordult volna. Végtelenül le volt sújtva. Fáradt volt és siváran kiábrándult. Abban az arányban verte le a csalódás, amilyen arányban túlzott volt várakozása. Megérezte az emberi erők határait és hiába akarta újra egyenesre feszíteni hátgerincét, öreg csontjai nem engedelmeskedtek már az elhalványodott akaratnak. De a feleségére gondolt, aki majd kisiet otthon eléje és be sem várva, amíg leszáll a kocsiról, sürgetve fogja tudakolni tőle, hogy milyen eredménnyel járt? Még töretlen szemével magához köti tekintetét és kövéres arcán kivirít az izgalom fürge, asszonyi mosolya. Mit feleljen akkor neki? Hogyan fejtse ki egy pillanat alatt az élményeknek azt a kuszált szövevényét, melyek kiforgatták valóját abból a formájából, melyben hazulról elvitte, mély fájdalmakat okoztak neki, amitől öregsége meg lett volna kímélve, ha nem ragadja magával ez a játék.
Kocsiba ült és mégis csak fölhajtatott Budára, fölkereste egyik régi barátját, akitől nehéz kérdésekben régebben is tanácsot szokott kérni. Talán mégis csalódik? Talán csak a pillanatnyi megrendültség vette így le a lábáról? Talán barátja - anélkül, hogy elárulná válságos lelki állapotát - mentődeszkát nyújt neki? Talán mégis megerősíti abban a meggyőződésben, amellyel elindult hazulról?
- Á szervusz! - kiáltotta feléje az ezredes - Grüss Dich Gott! - és megölelték egymást.
Az őrnagy egy pillanat alatt megvizsgálta barátját, egészen ősz már, de milyen ruganyos! Feje kopaszodó, de halántékai még fiatalok, szemöldöke fehér, de a tekintete még erős, nyírott fehér bajusza alatt húsos, friss ajak és mikor jár, peng a sarkantyúja.
- Hogy vagytok itt a minisztériumban?
- Megesz bennünket a sok munka. Nem szeretem az irodát, szeretnék megint a frontra menni! - küszködő napfény világított be az ablakon és az ezredes teste virult és feszült ebben a világosságban.
- Melyik fronton voltál?
- Voltam én délen is, északon is!
Az őrnagy arca sárgásan bágyadozott és a csüggedtség hosszú ráncokban függött vonásain. De megerőltette magát, továbbszőtte a beszélgetést és alkalmat adott arra, hogy az ezredes valamely pont, vagy kérdőjel után azt mondhassa: - Hát te miért nem aktiváltatod magad? Tudakozódott X. százados, Y. ezredes után, akik penzióból léptek ismét szolgálatba. Hol vannak? Irodában, vagy a fronton? Elmondta, hogy olvasott Z. tábornok nagyszerű tetteiről, pedig Z. már egészen öreg! Megjegyzéseket fűzött a német hadseregek élén álló tábornokok korához, több közülük egészen öreg és mégis milyen nagyszerűen beválnak! De az ezredes mindig másra terelte a beszélgetést. Megkérdezte mennyi gabonája termett? Elza asszony hogy és mint van, kezdődő szívelzsírosodásából nem lett-e baj? Az öreg katonát ezek a pillanatok teljesen leverték, búcsúzott.
- Szervusz Jánosom! Csókoltatom Elza asszony kezét! - az ezredes kikisérte az ajtóig, összeverte sarkantyúját, az őrnagy hallotta, milyen frissen muzsikálnak ezek a sarkantyúk.
Visszafelé repült az őrnaggyal a vonat, keresztül a fagyos alföldi tájon, melyet a hó egyhangú fehér lepedője takart. Mikor reggel errefelé jött, hatalmas győzelmi érzések feszültek önérzetében, kitágították, felfokozták és ideges tűzzel töltötték tele öreg csontjait. Akkor kiérezte a hó alól a nép örök életének melegét, végtelen hadseregeket látott akkor az egyenletessé takart barázdák alól kikelni, melyek a biztos győzelem felé száguldanak és legyűrik magát a sorsot is. Most hidegség terpeszkedett a lelkében és élményeinek íze úgy ült csontjaiban, mintha csakugyan hadvezér lett volna, már túl lenne a döntő vereségen és most a bukás kietlenségébe vonulna vissza.
Felesége kijött eléje a folyosóra és várakozó tekintetét belefúrta szemébe. Elfordította fejét, kitért a kutató tekintet elől. Bár egész úton erre készülődött, nem tudott elkészülni avval, amit mondhatna, hogy abban benne legyen a vele történteknek kusza sokoldalúsága és a maga szomorúságának nagysága, de úgy, hogy önérzete ne szenvedjen csorbát. Bent a meleg szobában nem lehetett eltolni a dolgot, bent már szóval is megkérdezte a felesége:
- Mit végeztél apuska?
Nem tudott egyenesen, határozottan felelni. A maga tragikumából most, ahogyan szemben állt a kényszerűséggel, hogy feleségének valamit mondjon, olyan felelet pattant ki, melyet nem is sejtett, de amely alkalmas volt arra, hogy a választ egy időre elüsse. Ahogyan hazafelé jött a vonaton, a hó alól most is látott seregeket kinőni, de most hogy a zordságot és a bukást hordozta magában, az az érzése volt, hogy ezek a seregek is egészen hiábavalóan győztek, vagy véreztek el. A maga vereségét és bukásának hangulatát kiterjesztette lelke a havas országra, mely a sínek mellett visszafelé szaladt, a népre, mely ezekről a mezőkről ment el a csatákba.
- Ah! Diese arme Ungarn! - mondta egyenes felelet helyett a feleségének. - Ezek a szegény magyarok! - Evvel a kijelentéssel csak a maga bánatának mélységére akart leszállni, de ez nem történhetett meg anélkül, hogy forró és fájdalmas magábamélyedéséből csakugyan ne szóljon valami ennek a népnek is. Az öreg ember eljátszotta felesége előtt ezt a tragikus gondolat-játékot és evvel pillanatokra megkönnyebbült, mert mintha magamagán csakugyan nem is lett volna semmi sajnálni való. Kedélye egészen ellágyult ebben a hangulatban, melyet a gondolatok szövevénye egészen más céllal idézett fel. Először életében érezte meg és kerülő úton, egész más céllal mélyen szenvedélyesen sajnálni kezdte ezt a népet. Felesége válaszra várt, szerette volna tudni, hogy mit végzett, de az őrnagy anélkül, hogy e mögött komoly összefüggő okok sorát érezte volna, még mindig menedéket keresett és újra csak ezt mondta:
- Ezek a szegény magyarok!...