Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 5. szám · / · Barta Lajos: HERVADT KATONA
Uzsoknál már véres volt a föld és sok volt a magyar sír. Bártfa fölött a hegyek peremén orosz ágyúk álltak, egy gránát elég lett volna, hogy letörje az ősi dóm tornyát... A menekülőkkel zsúfolt északkeletről futó vonatok iszonyú feldúltságukban, mintha egy országrész mellkasának, gyomrának föltépett belsejét cipelték volna magukkal, hogy valahol még egyszer összerakják ezekből a cafatokból a további életet... Sötét képzeletek a jövőt mérlegelték, Ausztria gyarmatának lenni, ebben volt a szabadság valamely illúziója, de lehet-e orosz iga alatt élni? És mit ér az élet, hogyha Magyarország végleg elbukott!...
Az őrnagy lassú, csoszogó lépteivel kibújt a házból. Nem látszott rajta, hogy katona, vagy hogy katona volt, mert polgári ruhát viselt, csizmát, bőrkabátot, gazdászsapkát, már tíz éve nyugalomban volt és felesége kis birtokán gazdálkodott. Csak nagyon ritka alkalommal - esztendők is elmúltak e nélkül - húzta föl egyenruháját és akkor a piros stráf, az arany sávos gallér és a tiszti sapka dísze szokatlanul rikoltott szét az alföldi falu levegőjében. Az őrnagy még mindig nagyon keveset tudott magyarul. Azóta tanulta meg azt a keveset, amióta az alföldi magyar világban gazdálkodott. Amíg tényleges katona volt, nem érezte ennek szükségét. Nyugdíjba vonulása után ő is bizonyosan Grácba költözött volna, ha a felesége nem egy bécsi intézetben nevelt magyar lány. De már ötven éves is elmúlt, amikor a magyar föld, a magyar nép, a magyar vidék közvetlen hatása alá került. Egyénisége akkor már annyira elszikkadóban volt és éveivel arányban sem álló túlzott öregsége már kizárták azt a fogékonyságot, mellyel egy más népet, egy más fajt, egy külön életű országot meg lehessen érteni, melynek alig és rosszul ismerte történelmét. Sem lelke nem nyilallt tágra, sem szeme nem meredt nagyra, amikor föl-fölvillant előtte a nép lelkének egy-egy mély vonása. Nem értett és nem érzett meg ebből semmit. Azokban a vonatkozásokban, melyekbe mint birtokos került a kis gazdákkal, a cselédekkel, a napszámosokkal, különben is inkább rejlett egyenetlenséghez, veszekedésekhez való anyag és alkalom, honnan lobbant volna föl benne sejtelme annak, hogy a porban, melyet nyaranta a mezei virágokkal beszegett utakon totyogós lépteivel tapos, járt egyszer Petőfi és ennek a végtelen égnek a felhőihez dalolt! Minden ami új és különös volt, bántó volt az öreg ember számára és inkább elzárkózott az ilyen benyomások elől, semhogy kitárta volna magát azoknak. Különös lelki munkát nem kellett evvel az elzárkózással kifejtenie, saját petyhüdtsége is megóvta már sok észrevételtől és lelki mozgalmasságtól. De a csendben, a föld termékenységének minden mást elnyomó uralma alatt álló magányban és a teljesen pangó társas életben mivel is éreztette volna magát az idegent megragadó hatással az országnak és a népnek szenvedésteljes múltja és keresztrefeszítettsége?...
Az őrnagy átment az udvaron, melyet kevés hó és az egyszerű virágágyak közt vékony jéggel borított fagyott pocséták tarkítottak. Kinyitotta a kis rácsos kaput a léckerítésen, mely a gazdasági udvart a parkozott résztől elválasztotta, átcsoszogott az istállóba, ahol négy téli bundájú silány ló rágta öreg fogakkal a szénát, bekukkantott a két tehénhez és a sertésólat is megnézte, ahol néhány disznó hízott eladásra. Öreg szeme a ráncos pillák alól, a táskás szemaljak fölött, fátyolos fáradtsággal pislantgatott szerte a lelkiismeret azon parancsának engedelmeskedve, hogy behatóan törődnie kell a kis gazdasággal! A fáradtságnak ez a kifejezése nagyon hasonlított a szomorúsághoz és a megvertséghez. De az őrnagy tovább is ide-oda igazgatta szemét, még nyakát is elforgatta erre-arra, bár sok haszna nem volt annak, hogy a kopár hátsó udvart így végiglegelte a tekintetével. Azon nem élt semmi más, mint a szemétdombon egy pár tyúk, a havas tetőn egy pár galamb és a füst, mely a cselédlakásokból szürkén kavargott fölfelé a hideg, tiszta magasságba. Semmi, ami valahol messze, puszta ugarakon, befagyott vizeken, vasúti síneken, falvakon túl a világot jelentette, nem mozgatta itt ezeket az üres pillanatokat. A fáradt öreg ember, mint magános öreg nyúl a téli erdőn, baktatott előre a ház felé, a friss csípős hidegben párákat fújva orrlyukából és petyhüdt ajkai közül. Az a darab föld, melyet a falusi úriház udvaráról át lehetett tekinteni, mint magányos folt terült az ég havas ködökből kiemelkedő, hidegen kéklő mennyezete alatt, a vastag körvonalakat tépő falusi épületek, a dermedt növények mint Robinson-sziget látszottak heverni valami hideg és üres végtelenség fagyott magányosságában, ott a szemhatáron túl bizonyosan nincs is már világ!
Az öreg ember ledörgölte az ajtó előtt csizmájáról a havat és mocskot, bement a házba, a kis, cementkockákkal kirakott előtérből, a meleg szobába és ott élete az átfűtött levegőn gyorsan fölengedett. Kicsit fürgébb lett, a fogasra akasztotta kis bundáját, sapkáját, pipára gyújtott és beleült a nagy biedermajer-fotelbe, mely télen állandóan a kályha közelében állt. A szobában jó meleg, nagy világosság és szinte tökéletes csend volt. A havas tetők bevetették fehérségüket az ablakon, az egész ház úszni látszott a világosságban és a csendben. A kályhában és a pipában égett a tűz, az öreg embernek a karosszék hátára hanyatlott sápadt fejéből kék füst emelkedett a magasba. Nemsokára bejött egy idős hölgy, az őrnagy felesége, kissé puhult kövérséggel, slafrokban, válla körül meleg nagykendővel, amit gyorsan letett. Fekete bársony szalag volt húsos, hervadt nyakára kötve, azon arany medálion fényeskedett és sárga világítást vetett a csüggedt tokára, a párnás, öreg arcmezőkre, amik a sok púdertől lilás színben fonnyadoztak. Zsíros ágyukban még mindig vizsla, fekete szemek mozogtak és leginkább a fiatalos frufruval látszottak összhangban lenni, mely a homlokot félig betakarta:
- Ezek a tyúkok már megint nem tojnak! - mondta az öreg hölgy az urának.
- Das ist nicht die Seson für das Eierlegen! - felelte az öreg ember németül.
Az öreg hölgy nem folytatta tovább, különben tegnap is ezt mondta és az ura tegnap is ezt felelte. Az ablak közelébe ült, ahol egy kis asztalkán régies kosárban sok harisnya hevert. Kivett egy fekete férfiharisnyát, beletömte a stoppoló fát és elkezdte foltozni az ura harisnyáit. A nagy csendet kis, fázós cselédlányka törte meg, aki benyomta magát a keskenyre nyitott ajtón és az öreg úr kezébe adta az újságot. A néma, havas, eltemetettnek látszó alföldi falun kívül valahol tehát mégis csak élt egy világ és abból mint valami csoda mindennap megérkezett az újság. Csak le kellett a keskeny címszalagot róla tépni, a szemüveget föltenni és az olvasó elmerülhetett a tőle messze eső élet, szinte idegen csillagzat izgalmaiba. Az őrnagy olvasáshoz fogott, és halántékai táján hamarosan remegni kezdtek a ráncok, szeme távolba néző kifejezésre feszült, pipáját hevesebben szívta, majd egészen elfeledkezett a pipáról, agg szája kissé tátva maradt, míg a pipaszár, a fekete csontszopókával mint kihalt kémény meredt reszketeg jobb kezéből fölfelé.
- Elshen! - mondta kis idő múlva - Elshen! - öreg és szűk tekintete mögött most nagyobb távolság volt, mint máskor - sollten nicht auch wir flüchten?
- Hol vannak az oroszok? - kérdezte az idős hölgy.
- Már Csontosnál vannak!
- Á, apus, hol van az még Debrecentől!
- Százötven kilométer!
- Hol van az még Debrecentől! - mondta még egyszer és ebben összefoglalta minden érvét amellett, hogy még ráérnek menekülni.
Az őrnagy földrajzi távolságokkal dolgozott, amikor a veszély fölmérte és átérezte, az öreg hölgy valami egészen más számegységgel, melyet nem tanítanak seholsem. Magyar távolságmérés volt az, amikor azt mondta, hol vannak még Debrecentől! - És ha ehhez hozzáképzelte még a Tisza-Duna közét, ahol fűtött szobájuk, óramívű életük most is úszott a tökéletes csendben, akkor valami igen nagy távolságot fejezett ki, ami azonban még mindig csak igen kis része volt egy nagy és hatalmas haza érzésének. Az öreg ember ilyesmit érezni sehogysem bírt volna. Hiányzott nála minden eleme annak, ami nemzetközi mértékegységeket ilyen külön érzelmi fogalmakkal cserélt volna fel. Ilyen eredendő különbségek máskor is merültek föl a magyar lány és az osztrák-magyar katonatiszt házasságában, de ezeket az ellentéteket mindig kiegyenlítette nemi boldogságuk és ennek a kiegyenlítődöttségét elhozták magukkal abba az öregségükbe is, amikor az emberben már semmisem változik.
- Nach einen Durcbruch zehn Marschtage! - viszonozta az őrnagy kis csend után. A megrázkódás valahonnan egészen mélyről ásta fel benne a hadműveleti mérlegelést. Nem volt harcos, elnyűtt öreg ember volt és a félelemnek az a szele fújta meg, mely nem elemez, elsősorban a lelkéhez nőtt lények sorsáért remeg, izgalmaiban elveszti maga alól a talajt és bizonytalanul lebeg irtózatos sötét szakadékok felett. Ugyanezt érezte volna ugyanilyen körülmények közt, ha nem Magyarországon éri a fenyegető helyzet, hanem Brazíliában, a Tigris mellett, vagy Mandzsúriában. Az öreg hölgy - anélkül, hogy védőseregeket, magukat utolsó csepp vérükig feláldozni kész katonák tömegét látta volna képzeletében, minden különös talizmán nélkül is azt érezte, hogy Magyarország most sem veszhet el. Még egyszer azt mondta hát.
- Szó sincs róla apuska! Hol vannak még Debrecentől!...