Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A PÉKNÉ
Eblen Betti, a győri zsidóleány története már eleve is több érdekes kérdést szuggerál az olvasónak. Hogy illeszkedik bele Erdős Renée, a legszubjektívebb, leglíraibb természetek egyike a nagyarányú regény objektivitást követelő kereteibe, holott eddig nemcsak verseiben, hanem novellisztikus írásaiban, sőt egy drámai kísérletében is merőben elárasztott mindent, környezetet, embereket, történéseket a maga lírájával? A regény - s ezt mindjárt első mondatai megmondják - a lelki és szellemi gettóban élő vidéki zsidóság milieujét részletezi, amelytől az Arany-veder szerzője a legteljesebb mértékben elszakadt - hogy nyilvánul az az elszakadás a regényben? Egy kis leány története a regény, mi új, érdekes adalékokat fogunk belőle kapni ennek az irodalom által meglehetősen elhanyagolt ember-bimbónak a lelki alkatáról? Ehhez járul még a kíváncsiság: milyen az élete, gondolkodása annak az első generációbeli zsidó fajtának, amelynek mai, második generációja oly szembetűnő szerepet játszik a mi magyar életünkben? Sokaknak különösen érdekes kérdés ez, akiknek az életébe minduntalan és nyomatékosan játszanak bele zsidók, barátaink és ellenségeink, fegyveres társaink és antagonistáink, sokat szeretünk közülük, sokra haragszunk, de minduntalan megérezzük, hogy bizonyos dolgokban másfélék mint mi, testi-lelki alkatuk vegyi elemeinek összetevése módja más s ezt nem tudjuk magunknak kellően megmagyarázni, mert nem ismerjük anteaktáikat, gyökereiket és azt a talajt, amelyből ezek a gyökerek felcseperedtek. Minden dokumentum, amelyet erről kapunk, becses és érdekes.
Erdős Renée bőven szolgál ilyen dokumentumokkal. Pontosan, igen nagy megfigyelési és emlékanyagot részletezve rajzolja meg a magyar faluból a kisvárosba menekülő régimódi zsidók életének képét, az alakok egész sorában viszi szemünk elé típusait és egyéneit. Egy kivételével minden alakja jellegzetesen ebből a fajtából való. Ez az ósdi zsidó világ olyasformán tűnik fel, mint valami elhatárolt, külön életet élő emberi kategória, egy sziget a nagy, többi világban, amelyből alig hallatszik bele valami, amelytől a szokások, a vallásos meggyőződések és babonák, az erkölcsi elvek, az életmód különbözősége vastag falakkal zárja el. Többé-kevésbé minden család ennyire külön életet él, de még sincsenek annyira elválasztva a többi világtól, az életük színe nem annyira különböző. Ennek a családi életnek legfőbb jellemvonását Erdős Renée bizonyos merev, mozdulatlan konzervatizmusban látja. A világ minden változása között az Eblen József családja makacsul és hajthatatlanul azt az életet éli, amelyet apái évszázadok óta éltek, nemcsak vallási szertartásaiban, hanem az élet minden más apró és nagy dolgában, az erkölcsi formákban, a kenyérkeresetben, a kultúrához való viszonyban, a családtagok egymással szemben elfoglalt helyzetében, a házasság és halál dolgaiban - szóval mindenben. Középkori gettó-alakok mai félig parasztos, félig városi ruhában. De ez a szigorú ragaszkodás a hagyományhoz felbomlása pillanatában van rajzolva, az új generáció már kikívánkozik belőle, a fiatalokban már feltámadt a kritika s utat keresnek a merev elzárkózásból a széles világba. Egy család képében általában a zsidó családok képét kapjuk a 25-30 év előtti időkből. Ezt a témát már megírta Kóbor Tamás is Ki a ghettóból című regényében, sok hasonló vonással, de Erdős Renée utána is sok újat és érdekeset tud adni róla, az etnográfiai adatok és megfigyelések nagy mennyiségét s főleg az új alakok egész galériáját. Eblen József, a családapa, hajthatatlan, merev, kemény és rideg falusi korcsmáros, aki úgy tesz-vesz, jár-kel családjában, mint egy félelmetes idegen, akit lelkileg megközelíteni lehetetlen, de aki nehéz percekben mégis elárulja az ellágyulását, a szívét, serdülő kisleánya előtt. Sötét alakjában van valami ótestamentumi, valami nagyszabású, és tragikus vonás, az anyja öröksége, a hatalmas, uralkodói természetű, a Juditok fajtájából való öregasszonyé, akin egy sötét tragédia emléke borong s aki más formákban megismétli magát a kis Eblen Bettiben. A Betti nénjei, Szidi, aki leghamarabb szakadt ki a családi levegőből, idegenné válik tőle, nem bír többé beletörődni, a másik kettő, akik benne maradnak s ifjú szépségüket a keserves varrónői munkában, kilátástalanul hervasztják el. Az anya, mindig szorgalmas cselédje urának és gyermekének, jelentéktelen, mindig a háttérben élő asszonyi teremtés, annyira jelentéktelen, hogy az ember csak tudomásul veszi, nem tud iránta semmi határozottat, sem rokon-, sem ellenszenvet érezni, míg egyszer, egy pillanatra az ő lelkéből is fellobban a láng, a szerelem ura iránt s ettől reliefet, érdekességet kap. Az író nagyon jól tudja meglesni alakjait hirtelen megnyilatkozásuk pillanatában, amikor akaratlanul és senki mástól észre nem véve árulják lelkük titkait. S az egyetlen keresztény alak, az öreg bencés pap, a kis gyermekek és madarak barátja, Szent Ferenc késői lelki ivadéka, akinek sejtelme sincs róla, mit művel, mikor a kis zsidó lányban elhinti a keresztény gondolkodás magvait. Az író portrait-rajzoló képessége nagyon figyelemreméltó. Mert portrait-t rajzol, az szemmel látható, minden alak és az egész történet az életből van regénnyé átrajzolva, legfeljebb annyi eltéréssel, amennyit a kompozíció megkíván s egyáltalán nem leplezi, hogy Eblen Bettiben önmagát, a saját gyermekkorát rajzolja.
Ez is a regény témája, egy nagyon intelligens, koraérett, heves és tevékeny fantáziájú gyermekleány lelki képe, akit szűk viszonyokon, családi ellenállásokon, a világ dolgaiban való tudatlanságon, a környezet primitív kultúráján keresztül, öntudatlan, elemi kényszererővel visz a természet a művészet felé, önmagának művészi formákban való kinyilatkoztatása felé. Néha úgy érezzük, a milieu-rajz részletessége elhomályosítja a regény tulajdonképpeni célját, a kis leány lelki fejlődésének ábrázolását, de végeredményben mégis csak ez marad a fontos s a kompozíció egyensúlya nem bomlik meg úgy, hogy helyre ne tudna állani. Az író láthatólag nagy távolságból, sok élményből, roppant lelki átalakulások távlatából nézi önmagának ezt a gyermekkori képét, mintha semmi fontosabb köze nem volna hozzá, mintha idegen volna, akinek véletlenül pontosan tudja minden apró gondolatát. Hogy ennyire líra nélkül, teljes konstatáló tárgyilagossággal írta meg ezt a regényt, ez egyike azoknak a meglepetéseknek, amelyekkel Erdős Renée meglepetésekben gazdag egyénisége az olvasónak szolgál. Még a humorba rejtőzködő líra alkalmait is elutasítja magától, - különben is ki látott asszony-erőt, aki el tudott jutni a humorig?
Hasonló meglepetést szerez stílje is, Erdős Renée lírájának színhatásokat kereső, romantikus, érzékien lágy stílje helyett teljesen nyugodt, tartózkodó, néha csaknem szárazon konstatáló stílt találunk a regényben, amelynek azonban megvan a maga kifejező ereje és erős szemléletessége. Érdekes psychologiai probléma egy író egész valójának ennyire teljes átalakulása - mintha most végképp és teljesen fölébe került volna az életnek, amelynek sodrába olykor olyan vehemenciával vetette bele magát, mintha minden létező ízek megízlelése után rájött volna az átlátszó, tiszta víz ízére.
Csakugyan elvezette a lelki fejlődés a mindennek fölébe kerekedő objektivitásig, vagy csak az adja s csakis ennek a könyvnek ezt az objektív természetét, hogy amit rajzol benne, attól teljesen, véglegesen elszakadt? Erre a feleletet annak a ciklusnak a további tagjai fogják megadni, amelynek Az új sarj első része.