Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A PÉKNÉ

BÁLINT ALADÁR: KOSZTOLÁNYI-KANN GYULA ÉS MATTYASOVSZKY-ZSOLNAY LÁSZLÓ KÉPEI

Kosztolányi-Kann Gyula hosszú esztendők óta állandó kiállítója a tárlatoknak. Munkásságát új látószögbe helyezni alig lehet. Tájképeit a kiállításokat látogató közönség eléggé ismeri, más irányú működést (noha építőművész is egyúttal) már jó ideje nem fejt ki. Az Ernst múzeumban rendezett kiállítása mégis kedvező alkalom arra, hogy a művészt, a törekvéseit a több mint másfél évtizedes munka fejlődést demonstráló termése szerint értékelhessük.

Átértékelésről az ő zökkenés nélküli, eruptív kilobbanásokat egyáltalában nem tartalmazó pályája mellett szó sem lehet, de a régebbi és újabb képei láttára a fejlődését mindenesetre folyamatosabbnak, művészi egységét teljesebbnek, zártabbnak érezzük. Még egyet! Régebbi képei ma nyilván mást jelentenek, a művész képességeit más világításba helyezik, mint keletkezésük idején. A művésznek ha talán nem méltányolták annak idején eléggé e képeit, nagy elégtétele lehet, hogy a piktúrában bekövetkezett forrongás közbeeső hosszú periódusa inkább használt, mintsem ártott e vásznaknak, frissességük, aktualitásuk nem változott. (Hogy az újabb képei is kiállják-e a következő tizenöt-húsz esztendő próbáját, arra választ most hiába keresünk.)

Kosztolányi-Kann Gyula úgyszólván kizárólag tájképeket fest. Régebbi figurális képei, csendéletei egészen kikapcsolhatók piktúrájából. Újabb csendéletei érdekes és markáns alkotások, azonban csak a jövő igazolhatja a művészhez való tartozásukat. Szóval a tájképet tekinthetjük Kosztolányi-Kann Gyula legsajátabb kifejezési formulájának. A művész nagy hibájául róható fel az a körülmény, hogy e képeket utazás közben félig-meddig futtában festette, (nem mentség, hanem hiba) noha mindegyik képén rajta lelhető a művész egyéni bélyege, elmélyedésre, a táj lelkének arra a megismerésére, ami már több mint megismerés, gyötrődés, ami teszem fel Van-Gogh munkáinak kophatatlan értéket ad, arra ideje nem lehetett. És így képeinek jórészében legfeljebb színproblémákat érintett, azonban a táj belső struktúrája elsikkadt bennük. Ezzel szemben meg kell állapítani, hogy a művész csalhatatlan ízléssel kereste ki motívumait és mindig artisztikus maradt. Ez olyan erény, amelyet különösképpen ki kell ma emelnünk. Festői ösztöne új területek felé sodorta őt. Újabb csendéleteire utalok, amelyek szerencsés formában vetítik ki a művész megbecsülendő képességeit. Ezek és néhány (nem külföldi) tájképe bizonyságot tesznek mellette. Minden őszinte barátja joggal kívánhatja, hogy kevesebbet utazzék, elégedjék meg az univerzum valamelyik parányi foltjával, mert egy szobasarok, egy árokszéle, erdőzug talán többet tud vele elmondatni, bensőbb harmóniába tudja őt kapcsolni mindazzal, amit meglát, mint a sok turistafészek. Pihenjen ott, ahol eddig dolgozott és ahol eddig pihent, vegye ott kezébe az ecsetet.

*

Mattyasovszky-Zsolnay László új név, új ember, állítólag Párizsban tanult. Képei csak a felületes szemlélő számára mutatnak francia hatásokat. Távolról szinte megfoghatatlanul, mintha Munkácsy lelke rezdülne az ecsetvonásai mögött.

Tudása, ízlése szerint sokra hivatott művész, aki némelyik képében mint befejezett kész egyéniség mutatkozik, aki fölényesen fölébe kerekedik az adott problémáknak, némelyikben pedig a megriadt kereső ember tétova révedezése érzik. Úgyhiszem az utóbbi képek mutatják őt az igazi mivoltában.

A technika készsége alig számít. A "Csendélet madarakkal" című képében fejeződik ki a legtisztábban látásának frissessége. Minden tárgyban, minden motívumban új és eddig meg nem oldott feladatot lát, amelyhez szűz érintetlenséggel közeledik.

Egy-egy megoldás tanulságait nem hasznosítja az újabb problémák felvetődése alkalmával; erejét bőséggel ontja, tanul, dolgozik viaskodik.

Fanyar színharmóniái messzire sugárzó múlt ízét, zamatát árasztják magukból, kompozícióinak felépítésében komoly erő, hivatottság, férfias önmérséklés biztató jeleit látjuk.

Ízléséről, ötletességéről kerámiái tanúskodnak. Remélhetőleg sikerül neki visszaszerezni a Zsolnai-cserepek régi (és az utóbbi időben sajnos nagyon leromlott) jó hírét.