Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A PÉKNÉ

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A PÉKNÉ
(Szomory Dezső elbeszélései)
III.

Itt az emberekről nem biztos és fölényes - egyáltalán nem fölényes - jellemzéseket olvashatunk. Munkában látjuk az írót, aki görcsösen keresi az igazságot, alakjai leglelkét. Túl a lélektan 2×2-jén mélyebbre akar jutni. "A pékné" című elbeszélése hőséről, a gyilkosról például legalább ötször halljuk azt, hogy az orra egy banánhoz hasonlított. Ezen a ponton akarja megközelíteni a testisége idegen voltát. "A megrándult ajkat látta, a gyér bajuszt a száj fölött, melyet felperzselt a vágy, a nagy sárga orrát, oh főleg ezt, eleven banán, kinyúlva és vonaglón egy egész nagy világ fölött, hallatlan íveléssel, lehetetlen örömök után." Micsoda fuldokló pátosz. A kép már majdnem torzképpé feszül, valamint sokhelyütt az erotikája is humorrá válik, a túlsága folytán. Már-már szavalással kénytelen hűteni szenvedélyét, mint egy magánbeszédet mondó drámai hős. Nem egyszer olvasunk egy szófüzér, egy hasonlatbokor után ilyesmiket: "A két karom mint márvány s a szám mint piros téboly és minden". Ilyenkor az író mintegy követ tesz maga elé. Állj meg képzelet fájó munkája és haladjunk tovább. Aztán még kergetik egymást a képek, míg egy kalandos vadászat során az író lihegő vadászvággyal leteríti az igazi prédát. Mi olvasók részt veszünk a túlzásaiban, elfogadjuk különcségeit mert tudjuk, hogy valami túlvilági erő rázza. Dehogy is keresi a hatást. Őt ostromolják és gyötrik rendkívüli hatalmak, szegényt. Részvétet és bámulatot érzünk iránta. A költő nincs ébren, a költészet delejes álmában cselekszik.