Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 4. szám · / · Móricz Zsigmond: FANNY HAGYOMÁNYAI
Tegnap nem folytathattam feljegyzéseimet, mert hadnagyom hívatott s kérdi: "Akarsz jönni kártyázni?" "Nem tudok hadnagy úr." "Nem baj majd megtanítlak." Ezzel leültem hozzájuk, sramlit játszottak... Most látom mily kevés figyelmet tanúsíthattam játék alatt, mert íme nem merek vállalkozni rá, hogy leírjam a játék szabályait, így aztán nem csoda, hogy néhány perc, alig egy negyed óra alatt tizenhét forintot veszítettem. Több pénzem nem lévén, azt mondtam, hogy a fejem a hosszú menetelés közben megfájdult s felállottam... Kedves naplóm írásához az után sem volt kedvem, inkább azon elmélkedtem, hogy odahaza mennyire nem szépen jártak el velünk, előbb azt beszélték, hogy a hadapródi kinevezést mindenki azonnal megkapja, aki önként jelentkezik a harctérre s mikor ez megtörtént, senki sem tudott az ígéretekről, amelyekről nem is mondhatom, hogy pozitív formában tétettek volna, ellenben azt mondták, hogy mihelyt kiérünk a harctérre, azonnal megkapjuk nemcsak a hadapródi, hanem a hadnagyi fizetést. S most mikor már a rendkívül hosszúságú utakat játszva meggyőzzük, még mindig nem tekintik-e harctérnek Galícia e legtávolabbi részét, nem tudom, de tény, hogy kinevezésről említés eddig nem lett téve. Ez annál sajnálatosabb, mert így öreg szüleimnek utolsó forintjait kellett a kártya opálos szemű szörnyetegének feláldoznom.
Már itt egyre jobban láthatók az orosz pusztításoknak nyomai. A végtelenségekbe húzódó lövészárkok, a gránátszakította tölcsérek, amelyekben most kis természetes tavacskák vertek tanyát, a leégett falvak, amelyeknek üszkös gerendái élénken szólnak a vad ellenségről, amely a maga abszolutisztikus rendszerű alkotmányából következő igazán embertelen katonai uralmának minden borzalmával nehezedett rá a népnek minden terhet és igát elviselni kénytelen vállaira, visszavonulóban a rettenetességeknek minden förtelmével szennyezte be az utat, amerre vandál lábait visszahúzta, mint azt ékesen, vagy inkább éktelenül hirdetik a félig, vagy egészen leégett házak és falvak s a csaknem teljesen elcipelt lakosság, amely a legkiáltóbb nyomorral küzd. A háború romboló fúriáinak nyomát itt mindenfelé fel lehet ismerni s az embernek szíve összeszorul, ha látja a gyermekek éhező arcát és a nők belső fájdalmaktól, az anyai szeretet szívszaggató kínjaitól feldúlt tekintetét. Valóban itt az orosz szoldateszkának annyi és olyfokú galádságával lehet találkozni, hogy minden érző lélekben kell, hogy felébredjen annak tudata, hogy Európának csak egy ellensége van és az az orosz! Mennyire sajnálatos, hogy Európa kultúrnemzetei testvérek között oly gyakori féltékenységektől elragadtatva egymás ellen fogtak kezet, ahelyett hogy kart-karba öltve, a kultúrának e nagy ellensége, az északi medve ellen indultak volna birokra! Most hozza Keserves (a legényem) a főtt burgonyát, amely jelenlegi bélbajom mellett egyetlen táplálékom.