Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 4. szám
Des Grieux szép Manonja nélkűl
A pusztában szenved,
Nincs istene, nincs egy barátja,
Nincsen kutyája, nincsen sátra,
Vállára puskát nem vett,
Fél a nappaltól, fél a sötétségtűl.
A bal kezével szívét tartja
Hogy meg ne hasadjon,
Jobb kezébe homlokát hajtja,
Minden lélegzetét sohajtja,
Néki vígaszt mi adjon,
Akármit néz, bánatát nézi rajta.
Térdének mérföld minden lépés,
Menekűl semerre,
Csóktól, daltól elhagyott szája
Nyílik némán s a sírást várja.
Aludni volna terve,
Sebei fájnak s nincs azokra tépés.
Meggyűlik két szeme könnyekkel,
S azokban melegszik,
Lejárnak arcára a könnyek
S oly lassan és oly görbén jönnek:
Az ő utjának tetszik.
Nyelve száraz, gégéje nehezet nyel.
Már néki csak kín minden élet,
Reménye meghalni,
S ahogy fut a halál elébe,
Annak is fel-feltűnő képe
Kezdi őtet megcsalni.
Megáll, reszket, vár tündér segítséget.
A földre rogy és néz az égre ottan,
Fönn az égen hajnal,
S gondolja: én ártatlan gyermek,
Még várom a boldog szerelmet.
És elkezd nyögni: jaj, jaj,
De attól egy homokszem el nem moccan.