Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 4. szám

Kaffka Margit: KÉT NYÁR

Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszeg februári tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az embereket bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a nyár? Kinek van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában, mely Budán van bár, de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó időben? Mikor Vitoriszék beköltöztek most négy esztendeje a huszonegybe, az utcai pincébe, - még füves zöld telek volt szemközt, és az olyan vékony jószág, mint Vitoriszné átbújhatott a kerítésléceken vadvirágot szedni egy csorba tejesbögrébe. Most már sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit csináljon az ember? Nagy helyiség, száraz és nem stájgeroltak!

Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget. Igen muszáj valami vidítót gondolni ilyenkor; a házbérről, amely már fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, mely megbukott hála istennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy most megint munkába áll. - Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember néha úgy elszomorodik, csak idegességtől kész volna lúgot inni. Ha tavasz kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! - Tavaly azt mondta ilyentájt az urának: "Te, meglátod, hogy egyszer én csak megindulok menni és megyek és mind futok, amíg látok!" De tavaly rosszabb volt, mert betegeskedett, klinikára járt, meg Károly kezdett a sörivásra szokni, sok vitába voltak egymással ezen. Most már egyre tisztul az életük, az adósság levan, új házaktól is mindig hoznak ruhát. "Vivát Gáribáldi!" - szerette volna kiáltani, mint apja, a néhai falusi asztalos szokta, ha jól ment a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura odabenn az alkovban!

- Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a huszonhétből!

- Melyik? - hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjéből, a zilált ágyról, egy ásításba nyúlt hang. - Az, aki a doktornénál szobaúr?

- Az! A doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szíves nő!

- Az a bukjel-frizurás?

- Bukjel... na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? - és mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tűzött üveggyémánt csattokat, fülenfüggőt.

- De olyan csuszpájzostál képe van hozzá!

- Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! - nevetett az asszony és kis szemei, e fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak. Tetszett neki, hogy a teltarcú nőket nem kedveli az embere! Ő maga sovány volt, sötét bőrű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnak mondták, de a doktorné, akinek mosott, sokszor dicsérgette: "Milyen cárt maga Vitoriszné! Milyen csepp keze-lába van! Mint egy hercegnőnek!" És Vitoriszné ilyenkor mindég elmondta, hogy az apja taníttatni akarta őt, képezdébe járatni, (mint legkisebbet, mert jó feje volt), de meghalt, mielőtt tehette volna.

Vitorisz úr, a női kalapos, az ágyon hevert, ki akarta még urizálni magát utoljára, mielőtt egy új Király-utcai gyárban, holnap munkába lép. Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát tisztán és alig gyűrve tudta viselni, barna haját oldalt kefélte, másodnaponként maga borotválkozott és kis angol bajuszt nyírt az orra alatt. Ha így, mikor nem volt munkában, együtt hívták őket valahová padlót kefélni, - (Vitorisz korcsolyázva lejtett a kefén s az asszonyra csak a könnyebb munkát, törülgetést hagyta), olyankor mindig pénzben alkudták az ebédet s egy kis korcsmába mentek együtt. Károly udvariasan lesegítette a feleségéről az ócskán vett kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte, "Mit parancsolsz kérlek?" De nemcsak mások előtt, maguk közt is így szólt hozzá: "Kérlek szépen!" és nagyon szerette ezt a szót használni, "korrekt", de egy r-rel ejtve, így: "korekt". A népszálló könyvtárából sokszor hozott haza könyveket, gondosan újságpapirosba fedte őket és felolvasott Veronnak esténkint. Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak együtt a világ minden dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért tűri el urának némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása sokáig egy-egy helyen, gyárban; elunja. "Kell az embernek egy kis szünet, egy kis változás!" - mondta ilyenkor.

És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor. Károly szívesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát, néha új kuncsaftot is szerzett, a megjelenése imponált mindenütt. És a kis asszony oly életrevaló, - a jég hátán is megélt volna! Szimatolt a zálogházak körül, megvette pár hatosért a hiénák otthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket, - majd galandot, cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis üzletekből; Vitorisz kis táskába rakta a holmit és házalt vele varrónőknél, ismerős úrinőknél. A szövetfélét a szomszédos házak finomabb cselédsége kapkodta szét blúznak, kötőnek, mindig nyertek jó pár koronát. És ha egy-két hónapig így elvolt, rendesen lelt egy új gyárat, új munkát Vitorisz, finoman dolgozott, de mire megismerték, megszerették, ő unta meg újra. "Igen, igen, de ha gyerek volna!" sóhajtott az asszony néha, de ilyenkor mindig esett néhány éles szó köztük, hát inkább ő hallgatott el. Mert Vitorisz, legalább is egész életén át úgy mutatta, - nagyon vágyott volna arra a gyerekre. Mikor összeköltöztek is a pár évvel idősebb asszonnyal, mindig azt hajtogatta: "Ha úgy leszel kedves, rögtön megesküszünk!" Nem lett úgy, de Vera tudta, hogy az ember szereti. Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős korában kiátkozta, mikor egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig küszködött avval, halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy hivatalnoknál volt gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor megismerte, okos asszony-ítélettel magához valónak találta és ügyesen magához kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De meghalt az asztalos, osztoztak, s a csaknem kétezer koronácska örökségből elsőnek az anyakönyvvezetőt fizették, meg egy kis lagzit. Csak a világ kedvéért! - mondta a kalapos. A pénzből saját mosodát nyitottak s egy év alatt elúszott rajta majd mindenük, a maradékot felette az asszony betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott egy kis bajt, amiatt nem lett több gyerek. De Vitorisz-szal jóba-rosszba megvoltak mostanig. Veron sok úri asszonyt ismert, nagy intimitásán, a szennyes ruháján keresztül, s ahová bejáratos volt elbizalmaskodtak vele, elmondták minden bajukat. De fürdőszoba, cseléd, harminckoronás blúzok gondolata sohasem zavarta, oly távol volt becsvágyától és körétől, mint azoknak az úri nőknek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy udvarmesterük legyen. Veron sokszor főzött finomabbat az urának, mint azok mindenesei kotyvasztanak s ha nyáron, - mert az énekes színész úrra is mosott, - két erkélyszéket kaptak a színkörbe, Veron háromkoronás csipke-sálat dobott frizurás fejére és Károly húszért csokoládét hozott felvonás közben, majd előadás után egy kis kávéházba mentek, piccolót ittak és vicclapokat néztek... ó igen, ilyenkor a környezetüknél, a valónál finomabb, magasabb élet illúzióiba ringatták magukat, csak egy fokkal, igaz, de ez rendszerint elég! Együtt nézték le a buta házmestert, a durva pucerájost, meg az iszákos péket, de vigyáztak, hogy a szomszédsággal külszínre nyájas viszonyban maradjanak. Önkénytelenül tisztelték őket, urazta, asszonyozta még a fűszeres is, de villamoson, ligetben néha így szóltak idegenek: "Nagysád kérem, húzza arrébb a ruháját! Pardon Nagysád!" És a kalapos megszoktatta Veront, hogy ne is érezze különösen megtisztelve magát ettől...

- Veron kérlek, még nem vagy készen? Gyere már, pihenj meg egy kicsit!

Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét, mely zöld zsinóron lógott a helyiség közepén. A világítás megszokott enyhesége kizárta a változó színű alkonyborulatot, az oktalan levertséget, meleg vidámság reppent az asszonyka szívébe és odaadó nagy hála egyszerre. Lám, az ura így szól hozzá!... Goromba nem volt soha életében, csak néha furcsán csúfondáros és olyankor az asszony mindig zavarba jött, elveszett, elidegenült, mintha egyszerre elszakította volna a másik az összetartozás, szolidaritás szálait. "Húzd fel kérlek azokat a mágnás-cipőket!" "Jaj de bűbájos vagy!" "Grófnő töröld meg az orrod!" Ilyenekkel mindig könnyen fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt Károly, ilyenkor szép estéik szoktak lenni.

- Tudod mit fiam, - lelkendezett felé, - összetakarítok még itt egy kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona-utcába ezt a pár inget, a pénzből meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg húszér teát, húszér rumot, kockacukor van is még! Jó?...

Aggódva, kérdve nézett felé. "Hej, haj!" - tápászkodott fel az ember, de nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, megtudtak egyezni.

- Kis üveget vigyél a rumnak - szólt utána Veron és még abban a pillanatban frissen, repesőn szívós kis teste minden energiájával, feszült ideges életörömével dolgozni kezdett.

Meglepetést akart. Múlt héten költözésben segített valahol, két ócska törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a cselédszobába se fért, handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes se ingyért viszi ki. De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört üvegcserépnek, ócskavasnak örül: "Majd jó lesz valamire!" - s mint egy zsibárus bolt, olyan a lakása. Majd megszakadt, míg elcipelte a két ülőkét és hazárdul kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy fölvegye velük. Az ágy alá dugta Károly elől. Kapott egy rongyos szőnyeget is, azt most elterítette a tisztábbik fülkében, rá a két széket, aztán a díványt vonszolta oda, melyet poloskák miatt dobtak ki a házban, de ő kitisztálta. Új bútora nem igen volt, arra mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket és beterítette asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával. "Na, csitt, csitt!" - vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy kosárban. Két pár csésze került, ahány darab annyiféle, - egy csorba teás-ibrik két bádogfedővel. A villany-körte csomóba kötött zsinórját megoldozta és kihúzta idáig, kampós szeget vert a falba, hogy megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott: "Igazi török szoba!" Lihegve szaladt át a boltba tíz Duna-cigarettáért, odarakta csinosan egy néhai szappantartó üres aljába, gyufák mellé. Végre megmosta a kezét, megnézte pillanatra parányi tükördarabban a haját, az rendben volt a gyémántüveg-csattokkal, - aztán egy mozdulattal levetette a dolgozó rongyait és előkotorta a pongyolát. Igazi pongyola volt ez, japánujjú, sárga, mutatós, olcsó krepp-szövetből, különösen adakozó percében ajándékozta egy nagysága.

Abban a pillanatban, mikor a kiszellőzött lakást be akarta zárni, nagy-soppos, szőke, női fej jelent meg fölötte az ajtóban.

- Hoztam már én is a kutyuskáknak egy kis csontot! - szólt be nyájasan az özvegy doktorné cselédje. - A mi vicink mesélte, hogy milyen jószívű az asszonyság, minden nyomorék kutyust, cicust felszed az utcán, itt ápolgatja! Én is szeretem az állatot!

- Igen szépen köszönöm! - felelt Veron és elpirult. Imponált neki az új nő! Még csak harmadnapja jött a Hiúz-utcába s közbámulatra egyfogatú kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a nyomtatott, idegen nyelvű vámcédula: "American". S a vici mesélte a fűszeresnél, hogy tegnap kalapban, cérnakesztyűben ment a csarnokba, karján nagy viaszos vászontáska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a fehérbőrű, szőke nővel, ki hímzett fehér blúzában, telt mellével, ünnepien frissnek, virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy elég világos van még kinn s a leány jól láthatja az ajtóból az ő hosszú sárga pongyoláját a bársony nyakgallérral.

- Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves?

- Ó kérem akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! - kiáltott Veron mohón.

- Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom színházba megy úgyis, magam leszek!

- Legyen szerencsénk egy kis teára! - felelt Veron és újra belepirult, hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy "az asszonyom" szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette a leány. Ez tetszett neki és valóságos becsvágyat érzett az után, hogy ő is "imponáljon" neki.

A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengő szóval szabadkozva köszönt el. "Milyen barátságos nő!" - gondolta Veron már-már egészen meghódítva.

*

- Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? - kiáltott be Károly előre.

- Nem, nem! - mosolygott a szemébe Veron és legyintett, hogy semmi az, nem krajcároskodik ő! - Gyere csak, ülj le, mindjárt forr a teavíz! Est-et is hoztál?

- Na nézd el! - állt meg a férfi a fülke bejárójánál. - De milyen jó ízlésed van neked!

Veron lihegve nevetett örömében.

- Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, tea, - és ez a te érdekes slafrokod!

- Dívány, szőnyeg, csészék! - folytatta Veron és sorba végigsimított mindenen a tenyerével.

- De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz te néha seprűn éjszaka?

Veron megrettent, hogy megint csúfolódni akar, de Károly szíves örömmel ült mellé. Leforrázták a kis aszúfüvet, lassan kitöltötték, lassan kavargatták, szürcsölték nagy pihenőkkel, nézdegélvén közben magukat, egymást s a kis illúziókat. A sárga kimonó szép ráncokban folyta körül a Veron keskeny csípőit, apró, gyerekes mellét. "Na lám, hogy illik mindez hozzájuk! Hát ezt művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!"... Vitorisz kibontotta az újságot. "Feszültség a külpolitikában... A légyott... A szerb pátriárka síremléke... Öngyilkos rikkancsfiú..." olvasta végig a címeket.

A pinceajtón hangosan kopogtak. "Kinn tágasabb!" - súgta Károly. "Légy finom hozzá!" - súgta a nő. "Tessék, - tessék erre fáradni, kisasszony!" A kisasszony arra fáradt tapogatózva a homályos helyiségen át. "Na tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg az ember! - nevetett a leány. - Igazi törökök!" - A "kelet"-ről összekapkodott képzeteik zagyvaságában mindent e néven hívtak. "Hová tegyem a szennyest?"

- Tessen csak ledobni akárhova! És foglaljon helyet nálunk!

- Á nem zavarom, ha jól érzik magukat! - állt meg, mintha habozna a leány. - Vitorisz úr olvasni akart!

- Semmi, úgy is olyan üresek most az újságok! - adta meg magát a férfi is. - Tessék csak leülni! - Veron a maga csészéjét átöblítette a vendégnek, ő egy pléhcsuprot vett elő, mert több findzsa nem volt. "Tegyél még hozzá, hogy erős legyen!" - biztatta az ura, mikor újra forrázott, - a zsírfoltos, sárga pongyola kis uszályát maga után húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is örült, hogy idegen tanúja van az ő kényelmes, szőnyeges, teás, otthoni életüknek.

A nagyfrizurás leány mosolygott, szép, fehér fogsora látszott, telt állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerű, nagy arca volt, tömött galamb-hegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt blúzból, fújt-arany lóherelevelet viselt ezüst láncon. Károly rápillantott jól felfűzött keblére, de a bőre szagát, ahogy a közelében leült, - kissé erősnek érezte és nem kellemesnek. A leány kiitta a teát, egy galuskává gyúrt zsebkendőben megtörülte a száját és bőrféle ridikülből csipke-horgolást vett elő.

- Jaj de szép! Mire lesz?

- Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt nem igen ér rá az ember a szolgálatban.

- Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? - érdeklődött Vitorisz udvariasan.

- Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnőnek, de szobalány is, - én az voltam, - megkap tizenkét-tizennégyet. És szép szoba, szombattól hétfőig kimenő, fogadó délután. A liften felhoznak mindent, fűszeres, mészáros, zöldséges, pék, minden van a házban, csak le kell telefonálni. Persze, ott nem tart cselédet minden rongyos hivatalnok meg doktor, csak a nagyon pénzes népek. Az ember ott nem kutya, elvégzi a kialkudott dolgát, aztán kézimunkázhat. Végszámra horgoltam keskeny ingrevalót két dollárjával, szélesebbnek végje három és féldollár, kéz alatt szétkapkodták.

- Igen, - magyarázta Károly, - ott becses a kézimunka, mert ott minden gyári, az asszonyok is gyárba járnak.

- Szép kis mellékkeresete volt! - élénkült fel Veron e gondolatra. - Sok pénzt félrerakhatott Erzsike kisasszony!

- Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó? Hát azt ne higgye, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás, és az már úgy divat vasárnap, ott erősen dolgozik mindenki, de mulat is! Mozi, ringli, luftballon, csónak a tón, nagy hattyú az orrán fából, - mindenféle kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt, nyerésbe-fogadás,... és aki nem gavalléros, azt megvetik. Négy-öt dollár elment sokszor hétfő hajnalig. És sok kell ruhára, ott egy négerdada öltözik úgy, mint nálunk akármelyik nagysága! Meg hát hazajövet drága a hajójegy.

- Négereket is látott? - hajolt előre az asszony felcsillant szemmel.

- Az ugyan nem nagy vicc ottan, minden ligetben nyüzsögnek, mint a bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik, csakis mint dadusnak fehér gyerekkel.

- Igaz, hogy olyan szagosak?

- Az se egyforma! Tőlünk a szakácsnét elvette egy, az munkavezető volt egy bőrgyárban, tizenhat dollárt keresett minden héten. Az olyan finom egy férfi volt, bárcsak akadna olyan fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon tisztán tartotta, nem érzett azon semmi! A gyereküket én kereszteltem.

- Hát nem pogányok?

- De kérlek, - türelmetlenkedett Károly, - ne blamáld magadat! Ma már nem emberevők a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton láttad. Azt csak a gyerekeknek tanítják úgy, ijesztésül.

- Ó, kérem, - mosolygott a leány, - én még ennyit se tudtam az egész Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte, ilyen, olyan ott, de azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, míg nem próbálja.

Veron kedvtelve és elgondolkodva nézte a leány mozgó, tömpe ujjait, áttört blúzát, kongré-kötőjét s nyakában az arany lóherét. "Mégis, miért adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike?" - kérdezte habozva.

- Hogy visszajöjjek? Haza? - ismételte kissé gyorsan Erzsi. - Hát a honvágy, lelkem!... Az, az!... Egyszer csak nem kell az embernek enni, nem alszik, úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza... haza! Míg a hajón nem ül, nincs nyugta,... úgy rajta van a happáré!

Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet íme, tudva, csak színezésül mondott ki a leány. Egy kis csend múlva hozzátette.

- Csupa betegség az ilyen honvágy, - az amerikai csak kacagja már! Mert bizony nincs miért olyan nagyon sietni!

- Ha csak nincs itt egy-két domíniuma! - csúfolódott Károly, mint minden munkás, elméletben legalább szocialista.

- Ó, mindjár' megmondom, hogy mi van! - nevetett a vendég, megértve, hogy csakis valami a földi javak közül lehet: "domínium". - Szegény papám tanító volt, felekezeti, három éves se voltam, mikor elhalt, egy évre rá a mamám. A néném nevelt, - ahogy az árvát szokták, több pofonnal, mint kenyérrel. A két idősebb testvérem iparosné mindegyik, hallani se akarták, hogy szolgáljak. Amerikából azt írtam, üzletbe járok. Most hívtak haza, de kérem, minek egyek én panaszosat náluk? Nem igaz? Miért nem taníttattak ki legalább varrónénak? Amilyen kezem van, horgolni, slingelni csak magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De nincs rosszabb, kérem, mint a rokon, segíteni, azt nem, csak parancsolgatni tud...

- Igazsága van! - vélte Károly. - Legjobb is, ha független az ember!

- Érdekes, - vetette közbe Veron egy kis pirulással ura előtt, - hogy én is majdnem tanítónő lettem, képezdébe akart adni a papám, (most ő is így mondta), mert iparos volt ő is, én voltam a legkisebb, hát nagyon szeretett. Ki tudja, hol lennék most, ha el nem hal ő is hamarosan!

- Na, - csitította a férje, - valami nagy rakás akkor se lennél! Mi az, egy tanítóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga előtt mondom, - de csak úri nyomorúság! Talán nem?

De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésről bizalmasan, jóleső tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány is meghívta Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok tengerentúli holmit, levelezőlapot. Az asszonyka örült neki, de hogy csorba ne essék a tekintélyén, most ő szólította fel tegezésre a leányt, a búcsúzáskor cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében tanulta, hogy annak kell előretegezni, ki asszony, házinő, idősebb, - szóval rangosabb a világ szerint. Ő ugyan nem sokat adott erre és a leány különösen tetszett neki, már szinte becsvágya volt ez az ismeretség, de éppen ezért vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön! Az szőke, telt és fehér, (titkos álmaiban Veron is ilyen szeretett volna lenni!) tanító leánya, sok világot látott, ruhás, tán pénzes is, egészen más, az bizonyos, mint az utcabeli cselédek. (A varrónőféle meg ugyancsak felfújja magát!) De ő, Veron is tudta az értékeit, azért, hogy mosással foglalkozik az ura mellett, - ügyes, eleven nő, nem hiába született keddi napon és egyszer egy naptárban olvasta versben: "Keddi gyermek magát ügyesen forgatja!"... És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem, az ura mégis csak iparosnak számít, kitanult, - ha gyári is! Ezeket forgatta, méregette magában s elhatározta, hogy nem teszi magát nagyon alázatosnak.

De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a leány nem nagyralátó, inkább szíves és engedékeny, könnyű természetnek mutatkozott. "Árva volt szegény! - gondolta Veron meghatottan. - Mint én, ő is anyátlan!" A kis zug cselédszoba fala telistele volt akasztva fényképpel, levelezőlappal, papírlegyezővel, - melyekre nagy bicepses néger-akrobaták s teltmellű, trikós nők voltak festve. A ládákban sok öltözet ruha volt: battisztok, szövetek, egy pár selyemblúz. Egy skatulyában kész stikkelések, s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy tálcakendőt, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással tukmáltatta csak magára, bár nagyon örült s elhatározta, hogy ennek a kedvéért akárhonnét, de kerítni fog egy tálcát. "Milyen gavalléros vagy te!" - ismételgette a tetszős szót. "Én mindig ilyen voltam, mindent szívesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a természetem!" - "Nekem is, pedig látod, nem jó! Az embert csak bolonddá tartják a világon!"

Aztán elbeszélgettek a többi "emberről" a világon, hogy milyen irigy, pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a férfiak, - azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég volt belőlük, eleget csalódott, Amerikában is volt egy magyar fiú, de ott ismerte meg. "Egy rendes nő... az mindig csalódik!" - ebben a törvényszerűségben megegyeztek, sőt a legtöbb barátnőre is átvitték. Az is mind hamis, csak persze van kivétel, de nehéz találni! Veron említett egy Etelkát, a kovács lánykáját a falujukban, akivel úgy voltak, mint a testvérek, mindig együtt jártak, minden pántlikán megosztoztak, valami jót egymás nélkül meg nem ettek volna, híresek voltak a faluban erről. És hogy ő hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig...

Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindig e tiszta és bensőséges ideálnak, barátság. Finomnak és magasrendűnek tetszett előtte, bár nem tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes kapcsolat, melyet nem érzéki szálak tartanak össze, annál inkább, mert az ő köreiben oly könnyen s közvetlenül érhető el a férfiakkal közösködés, - míg a nőtársak, Istenem... "csak összebújni tudnak a férfiakkal, csak annyira van eszük, amit az állat is tud!" Ő szerette az urát, de mikor csak tehette, inkább kibeszélte magát előtte abban a részben... az ember ki is fárad, egész nap dolgozik, meg hát egy asszony csak arra való legyen? Jobban szerette, ha csak elbeszélgettek. Ám míg betegeskedett, Károly, - ha nem is goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy érezte, hogy ő egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát nélkül, zavartalan, ömlő odaadással tudná szeretni az urát... De egyszer egy fiatal úrikisasszony rábízott egy levelet, hogy postára adná, alig volt leragasztva, - hát mért ne kukkant volna bele? - Volt zárdabeli barátnőnek szólott, s Veront csodálatosan megfogták e szent, tiszta gyöngédkedések, e végtelenül mély, lelkes és lelkies ömlengések, melyek választékos szavait nem igen értette. Maga az a tény volt a szemében olyan kifejezhetetlenül finom és emelkedett, - hogy két emberi lény ily áradozón érez és érintkezik, - bár nem a "megmarkolásra" kellenek egymásnak... Veron csakugyan felszedett s magánál melengetett mindig vagy féltucat beteg kutyát, eldobott macskakölyköt, s ha magában volt velük, néha oly édesen túlzó gyöngédségeket, millió becéző szót duruzsolt a suta kis férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül meghallja s holtig csúfolná ezért...

- Énvelem nehéz jóba lenni! - mondta nemsokára a doktorné cselédjének! - Mert én azt kívánom, hogy a barátném még mérgébe is szépen, szívesen beszéljen hozzám, és a hátam mögött rólam egy zokszót se mondjon, hanem hű legyen, mint én, a sírig.

- Igen, Veronka, te nagyon érzékeny vagy, ugye? Na, nem jól mondtam? Én a világért meg nem sértenélek.

...Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek éppen mindig, sajnos, a napi élet nem bírja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De Veron mégsem csalódott új barátnőjében, a leány szelíd, epétlen, adakozó és nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a hibáit is, a viszonyuk egyre kevésbé ünnepélyes volt, de mind össze-melegedtek, csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt sétáltak, egymás dolgában segítettek, ajándékozgatták s mindenütt teli szívvel dicsérgették egymást. Az egész környék csodálattal adózott ez előttük ismeretlen szolidaritásnak s mindegyik fél nőtt az idegenek szemében általa. De a doktorné, Erzsi asszonya fontoskodva csóválta a fejét és azt mondta, hogy ez nem rendes, hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig!

*

"Nem jó vége lesz!" - mondta egy idő múlva néhány öreges szapuló nő is a mosókonyhában, de a fekete asszony hangos, szenvedélyes jó kis lelke csak annál is inkább nem tágított. Ha ezek morcognak, ezek az elbutult, vén állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy ők vannak e leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnője mind arra kellett, hogy érezhessen, hogy kiönthesse a szívét, legalább apró tettekben, néma, nagy ragaszkodásban, - mert a szavakkal kifestést, bár néha úgy vágyott rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy megmosolyogják, - meg hogy nem is igen voltak szavai, bánni nem tudott velük. S a leány élni tudott mindezzel, jutalmazta s ki tudta mutatni, hogy kell neki, tudott elfogadni is, viszont apró ajándékokban szinte a könnyelműségig pazar volt, - egy szóra mindenét odaadta volna és nem bánta meg egy óra múlva, - nem is gondolt rá többet. Veron most már tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze, még azt is csodálta, hogy ilyen ruhás, és feltette magában, hogy takarékosságra szoktatja az ő érdekében. Néhányszor szép prédikációt tartott neki erről.

Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele néha az asszonyt, azt mondta, hogy a túlság sose jó és hogy ennek nincs értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán szeretőt tartson, mint a többi munkásasszony? - Egyik nap az uruk éjszakás a gyárban, másikon a nőtlen, ágyrajáró szaktárs, - és felváltva alszanak otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja Károly, semmi része nem kívánta. Ágyrajárónak is a hatvanesztendős utcaseprő, szegény Sipita bácsi volt náluk, míg kórházba nem vitte a rákbaja. De az ember kíván még valakit az ura mellett, ha még olyan jó ura van is, és hát gyerek nincsen. A férfi végre is megnyugodott. Ő most csakugyan sokat nincs otthon, különóráz este. Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy hermelinszőrméből vert, óriási, kétezerkoronás fehér filc-kalapon, melyet Augusztának csináltak rendelésre, remekbe s egészen őrá bízták. Csak egy ujjnyi vastag igazi-arany zsinór körül, - ez lesz minden dísze két bojttal, - fő a façon, a főnök udvari szállítói címről álmodott érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az ilyet a formán, de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébe hozta szándékosan, hogy milyen nyomorult keveset kap érte ő, aki csinálja!

Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával, a doktorné kedvesnek, ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely, a fiatal özvegy szeretett sétálni, színházba, kávéházba járni, - elég jó módban maradt, de férjhez vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is, mennyivel szebb, jobb dolog a fészkes élet, mint ez a bús, magános. "Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen férjhez adná magát is, ha olyan jó barátnő!" - De különben sok szabad ideje s független járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya névnapjára csinált Erzsi egy gesztenyetakarót s ibolyát vett egy koronáért a piacon, köszöntőverset dugott a csokorba és bevitte, míg a doktorné aludt. Az a hímzést ízléstelennek látta, de azért örömet mutatott s mindenütt eldicsekedett a cselédjeivel. Áprilisban falura ment pár napra az úrnő s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát fizetett, az asszonya erővel visszaadta neki, de aztán megmondta, hogy híre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor elbeszélte neki, izgatottan érdeklődött a mázoló iránt. Kicsoda, hol dolgozik, hol és hányszor látta? "Vigyázni kell az ilyen facér kölykökkel!" - figyelmeztette azután s a leány nem felelt.

Apró holmik, olcsóbb dísztűk, fésűk, csipkék és zsebkendők sokszor elkallódtak a háznál, de az özvegy tudta, hogy bizonyos idő múlva minden cselédjével így van ez, kitanulják a gyöngéit. Néha, mintegy önmagát is büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent számonvett, követelt. Erzsi néha vissza-találta neki az eltűnt gránátmelltűt s ilyenkor sértett arccal járt egy ideig, mire az asszony egyet gondolva benézett a bútorok alá s a lábasokba, tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre jött, mint ahogy előre tudta is. Nem volt rossz, vagy szívtelen nő, inkább jobbhajlamú, néha töprengő, igazságra, önjavításra kész, ha olvasott, ebben is bizonyos ízlés és komoly szándék vezette. De a cselédügyben, - gondolta, - nem lehet segíteni a mai viszonyok közt. Ennek a kapcsolatnak, úr és cseléd, - más, elmúlt kor volt igazi levegője, a jobbágyi idő és szellem, mikor mindenki szolgált valakit, végsőkben a királyt, az Istent, s a hűség ideálja magasztos volt és tiszteletet keltő. Ma ez az eszmény az élclapokba került, minden szolgáló egyéniség s az "úr", ha kivált gondolkodik kissé, félve, lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent jogába, a függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a cselédnek igaza van, ha csak ellenszenvezni tud a gazdájával, kivált nő a nővel, vagy ha közönséges, - (hisz másra nem nevelték) ha lázadva tűri sorsát s nem tiszteli a tulajdont, - épp ezért szívesen és gyakran cserélte a "lány"-okat. Elve volt, hogy csak addig kell tartani egyet, míg nem mer többet lopni, mint amennyit már a budgethez számított s míg a viszony természetellenessége nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható kölcsönösen, - szóval pár hónapig. Miképp lehetne máshogyan, őszintén üzletivé tenni, pontosan megszabni, vagy mellőzhetővé tenni ez áldatlan viszonyt, ezen már nem ért rá gondolkozni, férjhez készült egyelőre. Addig is, - már júniusban rokonokhoz, falura, s mert fűtés, korompiszok már nincs, odáig takarítónővel is meglenne, sőt egy kis hajladozás őt is fogyasztaná, meg egy kis kifőzésbeli, gyengébb koszt, - és olcsóbb volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból tartotta és fizette nyaralás időn a "jó" cselédeit, mind elcábérodtak, mire ő hazakerült. Szóval, nagyon kapóra jött neki némi éleskedések után, hogy a dúlt hangulat végre valami összeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a villamos feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendőrrel fenyegette, a lány követelte a könyvét, az asszony "kegyelemből" elébelökte a konyhaasztalra - a fillérig kiolvasott pénzével együtt. "De most már induljon rögtön!" "Ne tessen félni!" E drámai pillanatoktól kezdve fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata, - némi katzenjammerral, de a kibontott csomók, megoldott helyzetek enyhületével. Egyik sem bánta, hogy így esett s egyik sem látott rendkívülit benne. Egy mindeneslány külsőbbik, konvencionális, - mondjuk, policáj-lelkiismerete sohasem teljesen, s a múltba visszamenőn nyugodt, - egy "nagysága" meg, ha csak egy babot ér, mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét ez egyoldalú szerződésben. "Neki is jobb, - mentegette magát gondolatban a doktorné, - minek ízetlenkedjünk? De előre fölmondani rossz politika lett volna, akkor odáig a szemem is kilopja, elhordja és semmit nem dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még vele!"... Szóval negyedóra múlva maga csinált a búcsúzónak "még egy kávét" s nem akarta megnézni, hasztalan erőltette a leány, a zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos rezignációval legyintett s tán igaza volt, egy kis útikoffert a napokban levitt már Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen elköszöntek egymástól.

Veron megtörülte lúgos karjait és kitörő örömmel, gyengéd öleléssel fogadta a leányt, már tudott volt a bajokról és most megkönnyebbülten sírtak egymás vállára borulva. "Otthagytam, mint szentpál az oláokat! - kiáltott aztán vígan a leány. - Pedig ugyancsak hízelgett volna már a nyavalyás, hordta utánam a kávét! De nem vagyok veszett!" - "Ennyit se kellett volna, hogy tűrjél!" vélte az asszony, mély meggyőződéssel és kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki utóbbi időben a doktornéról s még az erkölcseit is hánytorgatta, - hogy Veron szinte utálta, elhatározta, hogy nem is fog mosni rá!

Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány megjegyzést arra a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon mi van benne? "Nekem ugyan nem elvem az izé, - a "tulajdonjog bálványozása", de az nem volna szép, ha valaki bajt csinálna olyanoknak, akik pártolják és jók vele! - Ám Veron megbotránkozva torkolta le, hogy gondol olyat?... Az "olyan" alatt bensejében tulajdonképp csak ékszert, pénzt, nagyobbszabású dolgot értett, olyat, amiért az embert a rendőrségen üthetik, nyaggatják, becsukják. Apró dolgok, el-ügyeskedések! egy-két harisnya, zsebkendő, mikor folyton mos, vasal az ember, (nyomtató lónak nem kötik be a száját) - még egy ciha vagy lepedő is, ha nem monogramos vagy éppen szalagok, hajcsattok, övek... Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden leánynak hemzseg tőlük a ládája s mind nyugodtan hurcolja változatos jelzésű, nagyságú s fajtájú darabjait a fehérnemű-gyűjteményének. Ő maga, Veron például soha nem vett harisnyát, hanem minden mosni adott szennyesből átöblített magának egy néhány párt s hordta, míg a többi ruha munkában volt. - Az Erzsi csomagja nem nyugtalanította tehát.

- Tedd fel a vacsorát, szívem, mindjárt itt lesz a komád! - Na, de most aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd magad, el lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki a kórházból, hacsak nem szentmihály lován, - az a fülke tiéd lesz a matrac-surgyéval, a vízvezetéknél mosdhatsz ott, aztán takarítni mégy. A színész-urat még holnap megfogom neked, annak a szobáját meg még egyet legfeljebb. Délután segítesz nekem fizetés fejében pucwesch't vasalni, neked jó kezed van ahhoz. Na, hát nem is szólsz?

- Én szeretnék, de a koma mit szól?... (Így nevezték Károlyt tréfásan.)

- Sose búsulj, szívem, még ő mondta tegnap, neki jutott eszébe! - hazudta az asszony hősiesen. De tudta, lesz annyi energiája, hogy ezt keresztülvigye az otthonában.

*

Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sőt váratlanul készséges volt és egyetértő. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az üzemet a nyári szezonra korlátozni fogják s csak az öt legrégibb embert tartják meg a műhelyben. Vele szemben habozott a főnöke, jó és gyors munkás hírében állt, de a könyve szerint egyetlen tartósabb helye, megállapodása nem volt soha és ez döntött. A főnök már ismerte ezt a típust és ki tudta használni, szíves, dicsérő szók közt ígérte, hogy őszre, - őt elsősorban - visszaveszi. Károly nem is bánta nagyon, nyár jött, az ember akárhogy elél nyáron s Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett maradnia vele. Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál, az asszony is jobbkedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb, még a nyomorúság is, a szapulás-gőz meg a csuszpájzvacsora is. "Nem is rossz nő az a bumfordi leány, csak egy kicsit buta!" - gondolta Károly.

Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre, gondolatra is, csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó meleg, dunnás ágyban, úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny, jó szeretetében. Most már nem igen erőltette magát komoly és tartalmas beszédekre az amerikai viszonyokról, az életről, a családjáról, a világi rendről, amicskét tudott vagy valaha gondolt, kiadta a legelső, ünnepieskedő idejében a barátságnak. Itt, a pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan rendesen, mint cselédkorában, pedig Veron szívesen mosott rá is. Mindenben ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott. Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és finoman vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonákján a fehérhímzést, ízléssel hajtogatott s úgy belejött, hogy abba se akarta hagyni. Csak Veron készítsen kézhez neki mindent, azt szerette. De örült, ha az asszony dicsérte a munkáját és mindent szerényen megkérdezett: "Jó lesz így, anyuska?"

Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele szemben. Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán, tréfálkozott rajta, de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki egy-egy falatnyi jót. Persze, olyankor Károlynak is, "a másik gyerekének", - dehogy is hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat mind elajándékozgatta sorjában, jól megnézve, hogy kinek, hogy "jó sorsba jussanak". - Sokat mulatott azon is, hogy a leány szeretett soká a dunnák közt heverészni reggel, s e tekintetben Károlyban megértő szívre talált. Nem volt baj, mert a férfi most "szünetelt", a leány meg csak délfelé ment takarítani a két színészére, mikor már próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól sűrített, nyugtalankodott, sepert, kávét főzött nekik és néha mindegyiknek odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval, olyan öröme telt ebben! - "Bújjunk el, hékám, mert kikapunk az anyuskától!" - kiáltott Károly és kacagva húzta fejére a dunnát, ha Veron valami rosszalkodáson érte. Ő is jól érezte magát a két nő közt, nem igen voltak férficimborái, inaskora óta "asszonyvitéz"-nek csúfolták a műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott, olvasni meg színházba menni jobban szeretett, - meg csinosan tartani magát, külsejét. Méltányolta a női kézimunkát, az úriasszonyok szép toilettejét, mindez féligmeddig a szakmájába is vágott.

Veron egy zálogházban tizenöt méter piros batisztot fedezett fel, megvette és két egyforma ruhát varratott pünkösdre a házmesterné húgával, ki varrni járt, kimosta érte kétszer minden szennyesüket. Károly ismerős forrásból két nyári kalaphoz valót szerzett, csuda olcsón megcsinálta, s meglepték Erzsit az ajándékkal, abban mentek az ünnepen templomba, kirándulni, - Károly is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján kivittek egy regényt, a férfi felolvasott, megtárgyalta a feleségével a történetet jóízűen ott a napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes volt a szemüknek, bár poros kissé és til-túl újságpapirosoktól tarkázott. Veron épp úgy tudott élvezni, megérteni, befogadni, - mint aktívkodni, dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergőn meleg volt a fényes, szép kis élete! - Közben meg-megigazította Erzsin az új ruhát, hogy ne gyűrődjék. - Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette, de megzavarták minduntalan az úton jövők-menők, az ünneplő ruhák, beszédek, - majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott, de a szúnyogok is nagyon csípték a batiszt alatt dagadó karjait, meztelen nyakát. Károly néha "viccből" odanyúlt, segített ő is vakarni. "Na, majd én ott is, hékám!" - kiáltott kissé nyeglén, mikor a leány a harisnyakötő alá nyúlt, dühösen a sok csípéstől. "Csitt legyen... Károly!" - védelmezte Veron a leányt. Esteledett, a nap pirosan szállt a halványzöld lombú, szép hegyek mögé, Veron szinte kimeresztette a két fénylő, kis fekete szemét a villamos-állomásnál, hogy többet befogjon, felszívjon még beléjük e ritka gyönyörűségből búcsúzóra. Az ő szülőfaluja is Borsodban ilyen enyhe, tisztarajzú hegyek koszorújában ült meg, és benne napos, erdős, kislánykori emlékei, szűz és nyugtalan szíve hajdan... a kovács Etelka lánya... a gépész, az első... nagy darab, erős férfi!... Erzsi a tolongó embereket nézte és arról beszélt, hogy Amerikában még ilyenkor kezdődik az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen helyt itallal és mindenféle jóval. "Egyikbe meg dupla ágyak felállítva, ugye hékám, csak be kell menni?" - kérdezte Károly durva kacajjal és megcsípte a lány kemény csípőjét. "Te, a bolhát meg lehetne ölni terajtad!" - Elvörösödött, mert Veron odanézett rémülten, majd lesve, nem hallották-e mások? Az ura melléugrott, szolgálatkészen a karját nyújtotta neki, hogy fölsegítse. Erzsi utánuk tápászkodott.

Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény, e fölös és fehér női hús látása ilyen hatással volt rá. Veron ilyenkor mindig rendreutasította, komolyan védve meg a barátnőjét. "Egy rendes nővel, pláne leánnyal nem illik így beszélni!" - De Erzsit is elővette másnap négyszemközt, igazi kisanyásan. "Fiam, egy férfinak nem szabad annyit megengedni, illetlen szót, csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell magára, másképp a legkorektebb is vérszemet kap!" Erzsi leszegett fővel, némán szedte képére a dorgálást, a hallgatása sem dacot, sem megbánást nem fejezett ki, de Veron jóra értette, megsajnálta, még ő kért szinte bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a "nagy gyereket" duzzadt, fényes bőrével, gödrös álla szelíd mosolyával, engedékeny, lágy természetével. "Árván nőtt szegény, nem volt aki tanítsa!" - gondolta el és eszébejutott, hogy tán ő se botorkált volna annyit az életben, ha anyja él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már, - maga is teherben, - ő szedte fel az utca kövéről a csaknem naponta ittas gépészt.

Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfújta magát, félnapig haragban volt Károllyal, nem szólt hozzá, de csakhamar megfeledkezett, kiengesztelődött, s akkor a férfi is tisztességesebb volt vele. Néha, összebarátkozva, ártatlan, apró tréfákat csináltak "anyuska" bosszantására, a végin együtt mulattak rajta hárman. Veron soha intenzívebben nem érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik, tisztelik és szükségük van rá. - Esténként segített az ura is teregetni és zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon ő is, segítsen anyuskának, - aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes lepedők alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekről. Ha sok ruha volt és padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni az asszonyt. "Neked megárt a lépcső, fiam, hadd jöjjön az a virágszál, eleget pihen úgyis!" - és felment a másikkal és jó soká maradtak. - Néha, nagy jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind a kettőt, vagy már úgy is ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában körülte, - kétfelől átfogta őket a két karjával és míg Veron felé sandított egyetértőn, cinkosan, mintegy kicsúfolva a leányt, másik kezével marokra fogta annak a húsát, jól belecsípett. De Erzsi nem visított, hangtalanul, lágyan lapult el a férfi hóna alatt, jól ránehezedve. Néha még akkor is hancúztak ketten, mikor Veron már kifáradt, lepihent, egymás haját cibálták kacarászva és egymás fejéhez hajigálták a kockás cihájú párnákat. "Elég már, gyerekek!" - szólt Veron néhányszor félálmában. - Le a villanyt! Erzsi, eridj az alkovba!" Nemsokára csend lett. Egy esetre később emlékezni vélt, hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál, szoknyában, de mezítláb, félig a takaró alá csúszva rendetlenül, s mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva, elvezette kézen fogva, - az szinte alva járt, mormogott. "Gyere csak siess az alkovodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha felébredne és ott látna!"

Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha, a gyanú árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az nem így szokott történni! Hallott házasságtörő históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a másik miatt, avval ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte a pénzét. De Károly sohasem volt hozzá jobb szívvel, - ezt érezte, - soha úgy a kedvébe nem járt... és a leányhoz, - bárcsak ne lett volna olyan csúfondáros, néha goromba is!... Inkább még ez volt a baj!

Egy meleg júliusi reggel Veron kovászbavaló ugorkát válogatott a közel piacon, (azok otthon aludtak még,) mikor megszólítja egy szakácsnő, hogy ő itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az Angyalföldön, a tébolydában, csak azt szeretné megkérdezni, már sokszor akarta, hogy az az Erzsi hogy viseli most magát? Rendes most? (Kezével táncos vonalat írt le a homloka előtt!) Veron ámulva, meglepetve tudakozódott.

- Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydába volt?

- Dehogy!... - sápadt el Veron és szinte meg kellett fogódznia, hogy el ne essék.

- Na nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt... a konyhába tették, úgy használták, mint cselédet, utoljára is elbocsátották, hogy semmi biztos bajt nem látnak a fejébe. Csak néha olyan... andalgós.

- Sose vettem észre!...

- Biztosan nem is igaz, tán csak tette magát, hogy ingyen utazhasson vissza a hajón. Így, mint bolondot, hazasuppolták.

- Suppolták?

- Igen, - én nem tudom, igazi-e, az én uram így hallotta az ottani doktoroktól, - hogy odakint lopott volna. Na... nem valami nagyot, csak úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban valami legénynek adta, - de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar tolmáccsal a kondzulátustó', hát hogy akkor tetette volna gárgyúnak magát, hogy megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha így volt, akkor még nagyon is okos esze volt neki, - hát nem? - hogy ezt így kikomponálta! Na megyek, Isten áldja meg!

Veront mintha fejbeütötte volna az első megdöbbenés. Borzasztó! Hogy a lány semmi ilyesmit nem említett neki! Hogy van az életének egy rejteke, egy egész szakasza, amiről el nem számolt! Hogy látszólagos naiv ártatlansága mögött mennyi ravaszság, titkolódzni-tudás van és tudja, micsoda próbálások?... De ahogy hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól s a teli kosár súlyától a melegben, - lassan egyre tisztult a gondolkodása, érzése. Hogy is volt csak? Elhallgatta, hogy ott volt?... Ez csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk, s nem kérdezték, hát nem is hazudott. De az jó, hogy nem volt igazán... ó Istenem!... Gyerekkorából a legrettentőbb és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek, ott a faluban egyszer egy őrült suszter kiirtotta az egész családját!... De Erzsi tette magát ravaszul, okosan - egy egész hosszú hajóút alatt is, ó... hogy volt annyi bátorság benne? Hogy nem félt, hogy igazán megkapja? De nem, egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott, így ingyen hozták! Szóval, csak ott tette magát egy kicsit, - az idegenben, hogy megszabaduljon, mert nyaggatták, - ó, szegényt, szegénykét, ki tudja, mennyire? Holmi apróság miatt, hisz mondta az asszony! Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz férfinek, kutya hálátlannak, akit szeretett!... S a Hiúz utca sarkán már drága melegség lüktetett a Veron szíve körül, csaknem sírt, csaknem zokogott hangosan és fájó boldogan, annyira sajnálta és szerette ezt a sokat szenvedett teremtést.

- Asszonyság kedves! - szólította meg a fűszeres a boltajtóban. - Nem azért mondom, csak említem, hisz magok rendes fizetők, bár mind olyan volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül az eszéből?

- Nekem - számla? Milyen, micsoda?

- Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor.

- Micsodát?

- Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához, egyszer töltött-csokoládé, de csak törmelék, meg negyedkiló édes teasütemény, négy korona hetven az összes!... - S a boltos fürge szemei kíváncsian néztek rá.

- Igen... persze, már tudom! - felelt hirtelen, bár kissé kényszeredett hangon. Most nincs nálam, - de a napokban még, - hisz tudja, Petz úr!

- Kérem, ké-érem, asszonyság!

Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva, minden megfordult benne ettől egy pillanat alatt... Hogy lehet ilyet csinálni? Adósságot! (Ó, milyen emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, míg mind letörlesztette! Pedig csak így, kicsin kezdődött akkor is!)... És egy másik szegényt csapni be, magához hasonló sorsút!... Egész lénye hangosan, felháborodottan tiltakozott. Már kiszállt belőle az iménti meghatottság, egy perc alatt mély szomorúsággal értette át, mennyire különböznek ők ketten, milyen összeillőtlen a természetük a leánnyal.

Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is bírt neki szólni, s az, mintha érzett volna valamit, némán somfordált körötte. "Ezt már nem hittem volna rólad... ilyet nem szabad... nem becsület ilyet tenni!" - szólt végre és a sírás fojtogatta. Ha a leány is sírvafakad, bocsánatot kér, mint annyiszor, - biztosan a szívére öleli. De az nem merte, némán, összezavarva, megátalkodottan ült és sápadt volt. Károly hazajött, vidáman, mert három koronát keresett véletlenül valami kis közvetítésen, - kérdezte van-e ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér híján, - és az asszonynak nem volt szíve a csúnya, ízetlen ügyet fölemlegetni előtte. Délután liferálni kellett több helyre, s a leány halkan, lesütött szemmel ajánlkozott, hogy felét ő elviszi. Megindultak hát együtt a férfival, de különfelé volt útjuk.

Délután levelet hozott a postás Erzsi címével. "Mi a csuda!" - gondolta Veron és a legmélyebb meggyőződéssel jogosítottnak érezte magát, hogy rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan kötőtűvel srófolgatta fel a borítékot, de egy percig se habozott. "Kedves hugám" - így kezdődött és az asszony nagy érdeklődéssel betűzte végig.

"Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthon vagyon és beszélli, hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és kovártélba vagy üsmerősnél. Csak kedves hugám, magadra igen vigyázzál, arra intelek. Ha már odaátról csúnyán kellett, hogy hazagyőjjél, legalább most megbecsülted volna az szolgállatod magános özvednél, hogy lett vólna egy kiadós heled a könyvedbe, ne nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy bárónőhöz is mehetnél, ha az a Nyika Julis el tudott menni, már két esztendeje van ott, nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb is vagy, amikor jómagadat megbecsüllöd. Csak egy baj, hogy ideigóráig van a te jóságod, akkor megúnod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett testvérem, mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz olyankor, melyre igen vigyázzál ma-oltátul fogva, kivált a férfiat ne kivánnyad, nincsen abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld el mindened, miránk szégyent ne hozzál, jól tudod, tanító volt, szegény tatánk, népművellő, nem olyan családból vagyunk, ha iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek tisztelettel öregeb testvéred Lakatos Teri."

Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet és nagy szerencsének érezte, hogy hozzájutott, mintha izgató és nehéz titkokról hullt volna le a lepel. "Hát mégis igaz, hogy tanító volt az apja!" - ez volt az első gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy abban meg hazudott, hogy a családja ellenezné a szolgálatát... De hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor először itt volt! Veron szíve elszorult a gondolatra, mennyire tisztelte ő akkor, milyen kitűnőnek, összeszedettnek, deréknek látta, - milyen rendes és okos volt, milyen új! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek, csakugyan sokaknál különb ez, ha megbecsüli magát. - De csak ideig-óráig, akkor aztán rájön... elhagyja magát, - így lehetett ez mindig! "És kivált a férfiat ne kivánnyad!"... Hát ez is, olyankor ez is! Persze... Amerikában is!... De most már régen megbecsüli magát az ő keze alatt. De vajon igazán?...

Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta őket haza, vacsora készen. "Hogy lehetne rajta segíteni?... A nap hanyatlott már, a nagy házak falán nőttek az árnyékok, a görbe sikátorba be lehetett látni, hogy táncol a por az ablakok előtt, fenn egyik ormon egy műterem üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt! "Pedig tán nem is tehet róla, csak ki kéne oktatni!"... Távolról oly erősen hangzott ma a sok, városi zsivaj, messze hangok... mintha egészen a pesti oldalról. "Mi az, de sokan kiabálnak máma! Vagy mert szép, tiszta idő van?... De már jöhetnének!" - Egyszer úgy tűnt neki, mintha sokan egyszerre "éljen"-t kiáltanának. De csak itt a közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan haladnak a tér felé sietve. "Mi, tán udvari kocsi! - gondolta kelletlenül, annyira elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégyből kijött a cseh szobalány karonfogva a vőlegényével, egy führerrel a bosnyák ezredből, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva, de híven. A lány szeme ki volt sírva, a legény, - ez a józan katonasuszter, - mintha ivott volna kicsit. "Éljen a háború!" - kiáltott felé és nevetett. "Mi az, mit beszélnek?" "Hát asszonyság nem tud? Menyünk mekverni kutya Szerbia!" Veron nem értette. Mindig azt hitte a piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége igen-egy a szerbbel, vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk nézett soká... "Hát asszonyság csak itt ül?" - nevetett rá a házmesterék varrólány-húga, kalapban, kesztyűben lépett ki most. "Az egész világ betódul most Pestre, nagy hecc van, a Gellérthegyen katonazene, lámpa-kivilágítás!" - "Persze, - éleskedett a lány nénje, - Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi nélkül! Az meg talán együtt mulat ma Vitorisz úrral!"... Elmentek mind, a lárma, embernyüzsgés tovább húzódott egyre, be a város felé. Csak gyerekek maradtak az utcában, meg néhány cseléd a kapuk alatt, azok tárgyalták a történteket hangosan, izgatottan. "A történelmet"... Ők már délben hallották... Persze, Károly Budán liferált reggel... Minap említette, hogy most érdekesek az újságok. De hogy nem hallotta mégis, ő mindenről tudni szokott?... Vagy csak neki nem mondta, hogy lesz ma valami mulatság Pesten... Ó Istenem?... A házmesterné iménti szava a Veron lelkébe szúrt, bár végig se gondolta még.

- Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, ugye? - kiabált át a boltos. - Mitőlünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni.

- Az én uram is?... - riadt fel benne hirtelen, mindennél hangosabban a kérdés, az egyetlen kérdés.

- Hogyne! Mikor volt katona?

- Nem volt az sose! Mindig kidobták. Trachomás szemű.

- Na, hát akkor nem megy most se!

- Biztos?...

- Hát persze! Hát mért legyen katona, mikor nem katona?... Én is úgy vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton.

A boltos bement, Veron szíve egyszerre eltávozott a "köz" ügyétől, elnyugodott egy percre. De aztán gondolkodni kezdett újra. Hol járnak azok, micsoda rendetlenség?... Mi lesz, ha csakugyan későre maradnak és neki itt kell várnia?... Besötétült, egy lámpagyújtogató loholva szaladt végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra, - egyébként szinte kihalt volt az utca. Messze-messziről durrogás három egymásutánban, majd a tramtadram hangfoszlányai, nagy embertömegek nyújtott kórusa, mint valami visítás... "Csak kiabáljatok, bolonduljatok, - nekem más a bajom!" - gondolta és karjára fektette arcát. Nem határozta még meg pontosan e bajt, de a ruha ujja átnedvesedett a könnyektől. Így ült összezsugorodva, magába temetkezve, mindenre elszántan, - sokáig. Egyszer felvetette a fejét, a sarkon, a trafik előtt sötétlett két siető árnyék, - ők voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy megszabadulva ugrott fel, besietett, melegre tenni az ételüket. "Na, asszony, - kiáltott be Károly előre, - felfordult a világ!" - "Te, anyuska, van akkora cécó Pesten, hogy olyant még Amerikában se...!" - Veron kissé arcához hajolt. "Ó Istenem, - te ittál? Érzem rajtatok, ittatok mind a ketten!" - szólt reszketve és elfordult.

- Na, csak egy ilyen picurkát, kismama!

- Kérlek, Veron, - ilyenkor csak muszáj egy pohárral. A hazáért!

Veron a falnak dőlt, hirtelen lehunyta a szemét. "Haza" - szép, ünnepélyes szó, néha olvasta az újságban és nem gondolt semmit. De ha kimondta életében, beszédközben - egy kis falu állt a lelke előtt, rajzos, borsodi hegyek koszorújában ellapuló fehér folt, erdők, fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a műhelyben, a kovács lánya... És most jön valami borzasztó! Az emberek kiáltanak az utcán... és a faluk, az olyan faluk határát el fogja lepni a fegyveres katonaság. Majd tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket, elhajtják a pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok sírnak és félnek, a hegyek oldalából ágyútorkok ásítanak, a templom összedűl, a kazal kigyúl,... igen, így mesélte a nagyapja a negyvennyolcas időből. A haza, a hazák... mindenkinek van tán faluja!... De most kiáltanak odaát Pesten!

- Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! - nyögte.

- Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni!

- Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?... Ó, hát nem értitek ti... ti! Hagyjatok nekem békét!

És zokogva esett az ágyra.

(Folyt. köv.)