Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: VOINOVICH GÉZA KÖNYVE MADÁCHRÓL

Madáchcsal kezdettől fogva szívesen és sokat foglalkoztak íróink. Feltűnésekor nemcsak Arany János fogta pártját, hanem a kor legtekintélyesebb irodalom-fejtegetői is sorra véleményt mondottak róla, bírálták, magyarázták, alig egy kivétellel elfogadták tényül Arany ítéletét, hogy az Ember tragédiája irodalmunk legnagyobb kincsei közül való mű. Azóta is annyit és annyian írtak róla, mint Petőfit kivéve egy költőnkről, még Vörösmartyról és Aranyról sem. Mesterek és kontárok egyformán kezükbe vették s próbálgatták mindenféle oldalról fölfejteni. Voinovich Gézának nem volt sem könnyű, sem kicsi dolga, mikor Madách egyéniségének és művének megrajzolásához fogott, az a nagy irodalom, amely a költő körül bokrosodott, inkább eltorlaszolja a hozzá vezető utat annak az életrajzírónak lába elől, aki tudományos feladatának érzi a tárgyául vett kérdésen kívül a rá vonatkozó irodalmat is figyelembe venni.

Voinovich kimerítő, a költőt és művét minden oldaláról feltáró monográfiát akart írni, teljes filológiai és históriai apparátussal, de egyúttal a biográfia formájának művészi megoldására is törekedett. Régebbi műveiben inkább az essayista szempontjait tartotta szeme előtt: sok finom, előkelő s bizonyos lágysággal megírt tanulmányát olvastuk, egy az irodalmat erősen átérző, művelt és művészi törekvésű író emlékét tartottuk meg belőlük. A nagyarányú életrajzban most próbálja először az erejét. Láthatólag Gyulai Pál tanítványa, nemcsak a formában és szempontokban, hanem az írás erkölcsében is, de a magyar iskola mellett megérzik rajta az egyetemes irodalmi műveltség is: sokszor érezzük, hogy Madáchot az egész világirodalom perspektívájába állítva tekinti s teljes készültségének rendelkezésére állnak az összes közelébe vonható irodalmi asszociációk. Ennyire széles átfogó körű könyvet már rég nem olvastunk magyar irodalmi dologról.

Voinovich szinte pedáns lelkiismeretességgel dolgozik, nem akar elmellőzni semmit, ami a tárgy körébe tartozik, felhasználja az egész apparátust. Alig vethető fel Madáchcsal szemben kérdés, melyet legalább ne érintene. Ebben a mi érzésünk szerint többet is ad a kelleténél. Jobban szerettük volna, ha sok helyütt kissé elrejti a filológiai apparátust, amelynek megmutogatása megbontja az életrajz művészi formáját, sőt a könyvnek a hangját is, elhalványítja életteljességét a képnek, amelyet ad. Így szívesen elengednők szövegkritikai fejtegetéseit, az olyan tárgyalásra alig érdekes dolgok részletes feszegetését, mint két Madách hatása alatt készült értéktelen mű részletes ismertetése. Az ilyenek nem adnak egyetlen jellemző vonást sem a költő arcképéhez s nem világítják meg semmivel a hátteret sem, amelyben a költő élt, engedmények, melyeket a biográfus-író tesz a filológusnak, munkája művészi megoldásának rovására. Mesterünk, Gyulai Pál ezt nem tette, Katonáról szóló könyvében sem, melyet Voinovich úgylátszik inkább tartott maga előtt mintául, mint a Vörösmarty-életrajzot.

Ezt leszámítva a módszer, amellyel Voinovich élt, példás és követésreméltó. Elsősorban szerénységével: sohasem lép Madách és az olvasó közé, őt magát akarja szemeink elé állítani, műveiből, élete folyásából, lelki és műveltségbeli fejlődéséből, korából és környezetéről felfejteni s még az árnyékát is távol tartja magától annak a kísértésnek, amely éppen Madáchnál könnyen elfogja az írót, hogy a saját filozófiai elméleteiből vagy bárhonnan kívülről magyarázzon bele valamit. Madáchnak nem minden fejtegetője tudott ennek a kísértésnek ellenállni. Voinovich nyugodt, mértéktartó, diszkrétül halk hangú és rendkívül gondos előadásában mindig csak Madáchot és művét látjuk, az életrajzíró a költőt akarja ragyogtatni, nem önmagát.

Diszkréciója mindenben megmutatkozik. Óvatos szeretettel nyúl a költő alakjához, nem titkolja el életének sebeit, de gyengéden, vigyázva mutat rájuk, nem híreszteli ki őket rikító módon. Ahogy például Madách házassági tragédiáját elmondja, az példája lehetne egy kínos és kényes kérdés úri és tapintatos elintézésének. Nem rejt el semmi elmondanivalót, semmit, ami a dolgok megértéséhez szükséges, de szavait oly gondosan válogatja meg, oly emberi megértést és gyöngédséget árul el, hogy nem sértené talán még azokat sem - ha élnének - akik a keserű házassági történet szereplői voltak. Annál jobban esik ez, mert láttuk ennek az ügynek egészen másféle tárgyalását is. A kép, melyet Voinovich ily módon ad, idealizált, de ez nem a fényképek hazug idealizálása, amely folyton érezteti az émelygős retouchet, hanem a régi nagy portrait-mesterek idealizálása, amely a minden durvaságtól visszariadó gyöngédségből táplálkozik. Nem tagadom a realisztikus, mindent leplezés nélkül feltáró históriai és biográfiai módszer jogosultságát, mert sok dokumentumát adja megismerésünk elé az emberi léleknek és pedig az emberiség széles körét magukban foglaló típusokon, amilyenekül a nevezetes emberek tekintendők, de a kíméletet, óvatosságot, a szándékosan rikító színezés kerülését az életrajzíró lelki emelkedettsége próbájának tartjuk.

Legkiválóbb részei Voinovich könyvének azok a fejtegetései, amelyekben organikus kapcsolatot igyekszik felmutatni Madách egyénisége, különböző más művei és az Ember tragédiája közt. Ahogy például sorra kimutatja Madách korábbi lírai verseiből a nagy drámai költemény koncepciójának és egyes gondolatainak csíráit, ez olyan példája a mikrotomikusan finom és mélyreható irodalom-psychologiai analízisnek, amelyet figyelemmel kísérni valóságos művészi élvezet. A művész, mielőtt megalkotná, subconsciensen magában hordja művét sokáig, talán művészi eszmélése kezdetétől fogva, a még formálódásra váró öntudatlan masszának egyes elemei, sokszor parányiak és csak igen finom szemmel felismerhetők, időnkint felszökkennek az öntudatba, mint a tenger mélyéből a felszínre a buborék és külön formálódásra törekszenek - rendkívül érdekes dolog aztán meglátni ezeknek kapcsolatát később felszínre tört és formába ömlött ős-anyagukkal. Az ilyen finomságok vallanak leginkább Voinovichban az igazi íróra s fölébe emelik azoknak a száraz, írói átélésre és megfigyelésre képtelen filológus-lelkeknek, akiknek a költő halhatatlanná válása pillanatában prédájává szokott válni. S fölébük emeli stílje, amely legtöbbször hajlékony, kifejező, rendkívül gondos, de mégis eleven beszéd, nem papiros stíl s megvan a maga halk, rejtőzködő és mégis mindig felismerhető egyéni hangja.

Értékre, írói szellemre Voinovich Madách-könyve tagadhatatlanul hosszú idő óta az egyetlen igazán kiváló magyar irodalmi életrajz, - Riedl Frigyes nagy Arany-tanulmánya óta, amelyhez formára, szellemre, írói karakterre közel áll, nem ismerünk hozzá foghatót.