Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám · / · FIGYELŐ
A világtörténelem nemcsak a Strypa partján jár. Tegnap Luther Mártonnal beszélgettem a Fehérvári-úton, dühöngő szélben, villámos reklámok alatt, rikkancsok és hazasiető varrólányok és katonák közt. Luther Mártonnal, aki kövér ugyan, de szelíd szemű és nem fog téziseket kiszögezni a templom ajtajára, hogy egyházat alapítson - a kritikára. De a kritikája volt olyan lelkesen és nemesen háborgó és őszintén népies, mint Luther Mártoné a legtisztább pillanataiban. Barátom kíséretében találkoztam a főtisztelendő professzor úrral, véletlenül, és a háborúról kellett beszélnünk, mert okos és tiszta embereknek most nem szabad másról beszélniük, ha maguk közt vannak. Barátom, a fiatal hisztorikus, arról beszélt, ami a háborúban legjobban izgat minket, a háború utánról. E téma során szót kellett ejtenie a szekularizációról, amelynek megoldása körül a professzor úrnak külön véleménye volt, a különvéleményhez pedig finom mosollyal hozzámondta szemüvegje alól:
- Egyebekben aztán semmi okom sincs, hogy az egyházat mentegessem vagy szépítgessem, ez egyáltalán nem szándékom. Az egyház nagyon gyámoltalanul viselkedett.
- A római kérdést méltóztatik gondolni? - kérdezte hisztorikus barátom.
- Nem, nem, a római kérdés nem izgat, az nem lelki kérdés, én egészen másra gondolok. Én azokra a nótákra gondolok, amiket folyton dudáltak nekünk. Arra, hogy vannak bizonyos általános erkölcsi elvek és azoknak gyakorlati alkalmazásuk. A pápa, azt mondották, az általános erkölcsi elveknek őre, így mondták őrá. Krisztus helytartója és pedig minden hatalommal és erővel szemben, ha a dolgok úgy hozzák. Már most azt kérdem: hol és mikor nyilatkozott meg a római cúria a világháború alatt, a világtörténelem legborzasztóbb eseményei közben, mint ezeknek az erkölcsi elveknek legfőbb és felelős őre? Hol és mikor mondta ki Benedetto quindicesimo azt a krisztusi különvéleményt, amely nem enged a magáéból és elmegy a mártíromságig?
A szavak kíméletlenül röpültek és barátommal a pápa béke-akcióját emlegettük.
- Nem erről van szó. Ezek gyámoltalan kísérletezések, ez egy szomorú opportunizmus volt. A pápa földi, világi hatalmakra való tekintettel fatalisztikus lett, a sors kényszerűségét emlegette és rezignált. De nem állt föl krisztusi fönségében és a háború ezer meg ezer részleténél nem mondta ki - ezt csak például hozom föl - szabad-e védtelen embereket a levegőből bombázni, szabad-e sandaszemű semlegességet művelni, szabad-e egy ártatlan országot kiéheztetni, és nem tudott a gyalázatos római canaglianak odaütni pásztorbotjával, hogy ok nélkül vérontást provokálni és szerződést szegni becstelenség? Szóval a pápaság nem mozgósította az erkölcs erejét, ezt a kardtalan és ágyútlan erőt, nem hirdette ki az erkölcs manifesztumát minden fejedelmek és milliomosok fölött magasan per urbem et orbem, nem törődve azzal, hogy esetleg valamennyien megsértődnek. Nem vette magának azt a fáradságot, amelyet nem kímél akkor, mikor arról van szó, hogy egy litániából egy sort kihagyjanak vagy abba beletoldjanak, amikor persze röpülnek az írások, a rendeletek, a motu propriok. Pedig mindenki várta, még a vallástalan világ is, várta valahonnan a megapellálhatatlan erkölcs megnyilatkozását, a krisztusi szót, amelyen semmiféle földi, hatalmi érdeknek a gyanúja sem lehet. Az, amit a hivatalos egyház művel, az kérem az erkölcs Nachtwächtertumja, éjjeli bakterkodás, semmi egyéb.
A professzor úr elmosolyodott, gyerekes, huncut mosollyal:
- Uramfia, ezt olyan régen dudálták az egyházról és most, hogy itt volt az alkalom és feszülten figyeltünk, most gyávák voltak. Hallották volna Bécsben a professzorunkat, a jó öreg Laurinit, mikor a vesztfáliai békéről beszélt, vékony, éneklő hangon:
- Ja, es ist sehr wichtig, dass es in der Welt eine Autorität gebe, die bei einem gewissen Punkte ausruft: bis hieher und nicht weiter! Jaaa, bis hieher und nicht weiter!
Uramfia, már akkor mosolyognom kellett ezen a kijelentésen, mert hiszen a pápa a vesztfáliai béke idején a Vatikánban ült, jól élt, evett-ivott és mit törődött ő az egész protestációval? Hát XV. Benedek sem mondta ki: bis hieher und nicht weiter! Addig mennek, ameddig nekik tetszik és ebben az ő szempontjukból igazuk lehet, de a krisztusi szempont! Nem arról van szó, hogy a hatalmak - melyekre éppen vonatkozik - respektálják-e, hanem hogy kimondassák, hogy a pápaság krisztusilag funkcionáljon.
Látják, uraim, én ezen sokat gondolkoztam. A litániás hasonlat áll minden vonalon. A nagy, a krisztusi princípium mindig eltolódik. Ha egy pap sikkaszt, lop, azt igyekeznek eltussolni. Ha a másiknak van egy lurkó kis gyereke, azon aztán elverik a port, alaposan elverik. Bocsássanak meg, drasztikus leszek, de én ezt a morált úgy hívom, gatya-morál. Mindig a felebarátunk szőrszálait hasogatni, mindig az altest körül vigyázni, ez nagyon szomorú mulatság. Meg vagyok győződve, hogyha a hadviselő felek egy torony tetején valami óriási fajtalanságot követtek volna el, akkor végignézték volna és befejeztével azt mondták volna nagy fölháborodással: anathema sit. De azért, amit emberirtással, erőszakkal, hűtlenséggel és embertelenséggel elkövettek, ami violációt és kártevést az erkölcsben tettek, arra nem volt szavuk. A pápaság neutrális lett óvatosságból, politikából, még pedig rossz politikából. Mintha el lehetne képzelni a papi fejedelmekkel szemben egy neutrális Krisztust...
Civilek, laikusok ketten úgy hallgattuk, mint a Szentlelket. Valahogy aztán kiszaladt a szánkon Prohászka Ottokár neve és a könyvének a címe.
- Látják - felelte - ezért gondolom én, hogy a világ megbolondult. Egészen. Püspökök mentegetik a dolgokat és erkölcsi tisztulást várnak, mitől, a szifilisztől! Pünkösdöt a srapnellektől. De én azt hiszem, hogy Rómára visszatérjek, Róma rossz pszichológus volt. Roma non locuta: Róma nem csodálkozhat, ha majd kimondják az ő causajára: finita est. A pápaság elszalasztotta a világtörténelmet, nem tud hivatást, szerepet, vokációt bizonyítani sem kifelé, még kevésbé - és ez a fontosabb - a hívek felé.
Ne gondoljanak mindehhez lángoló arcot. Mindez egy fölszentelt papból, egy tiszta hívőből, egy tudós tanárból úgy jött ki, mint egy természetes dorgatórium, egy megállapítás, egy sajnáló kijelentés.
- Én pap vagyok - mondta - én megértem az egyházat. Emberek, emberek. De mi lesz azokkal, akik nincsenek ennyire egyensúlyozva?
Mikor elváltunk, bocsánatot kért, és sajnálta, ha talán "megbotránkoztatott". Barátom aztán elmondta azt is, hogy egy kövér és hedonikus pap ismerőse letette előtte a nagy esküt, hogy ez a különc, de tiszta professzor életében még nem ismert nőt.