Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám · / · Molnár Jenő: AZ ÖREG BOLTOS
Esztendő múlva a régi lakásból költözködni kellett, mert a bolthelyiséget kibérelték. Féltő gond és szeretet fogta körül a Schiller-párt a gyerekek részéről, mert új aggodalmak burjánzottak föl, hátha az a szerencsétlen lakáscsere árt az öregeknek, hátha az új otthonban nem érzik jól magukat! Bizonyos lelki és hangulatbeli zavart úgy sem lehetett elkerülni. Az öreg úr a régi szomszédságot kereste s néha késő délután ment csak haza. Trézsi asszonynak mindig akadt látogatója, akivel a gyerekek, meg a háztartás ezernyi apró dolgairól akár napestig elbeszélgetett.
Ábris sokat sétált az utcán, különösen a töltésig vezető akácfasorban, amelyre sárga terítőt vont szeptember vége. Ilyenkor arra gondolt, hogyha most boltja lenne, milyen sok irka meg gumi meg cukor fogyna, mert már megkezdődtek az iskolák és talán az igazgató is benézne és szép szavakat mondana a fiairól, akik közül az egyik kezd a politikában is szerepelni, a másikról pedig hasábokat írtak az újságok egy orvosi fölfedezése révén. Az is eszébe jutott, hogy a jövő ősszel már annyi pénze sem lesz, hogy a házbért kifizesse...
És séta közben jobbra, balra kandi pillantásokat vetett. Nini, ott a sarkon milyen jó lenne boltot nyitni. Igaz, hogy száz lépéssel odább van már üzlet, de erre sokan laknak, meg tudna élni egy másik kereskedő is. Bár amott se volna éppen rossz hely, abban a földszintes házban, a két háromemeletes palota közt. Schiller bácsi órákhosszat elálldogált és nézte, méregette az utcai forgalmat. Egyszer pontosan megszámlálta, hogy a saroktól száz lépésre levő boltba egy óra alatt harmincketten mentek be. Harminckettőből hét csak jutna őrá is, vagyis napi tizennégy órát számítva, kilencvennyolc vevője lenne, ebből pedig meg lehet élni, igaz, szerényen, de a maga emberségéből, anélkül, hogy a gyerekek pénzéhez nyúlna.
Féltékenyen leplezte, de még nagyobb szeretettel dédelgette ezt a gondolatot, amely ahogy befészkelte magát elméjébe, olyan mélyre eresztette gyökereit, hogy ebben az életben ugyan többé ki nem húzzák onnét. Még a feleségének sem szólt eleinte. De Trézsi mama, aki előtt nem volt titok, akinek a szeme Ábrist illetőleg a világ legcsalhatatlanabb fürkésző és megállapító szerszáma volt, észrevette a változást.
- Mi bajod, Ábris? Miért vagy olyan különös napok óta, Ábris?
A férj odavetette:
- Semmi, semmi...
- Ne mondd, hogy semmi, Ábris, hiszen tudod, Ábris, hogy én a vesédbe látok, Ábris. Te valamit akarsz, te valamit forgatsz magadban. Mi nyomja a lelkedet, Ábris?
- Semmi... És ha lenne is valami, nem mondanám meg.
- Ábris! - sújtott le Trézsi asszony hangja. - Ábris, mi van veled?
Látva a jó feleség ijedelmét, Ábris hirtelen közlékeny lett. Mintha kifakadt volna a lelke, elmondott egy lélegzetre mindent. Hogy ő már nem bírja, hogy torkig van sakkal, rokonokkal, kávéházzal, szomszédolással, újság- és regényolvasással, templombajárással, sétakertben való üldögéléssel, hogy neki munka, munka, munka kell és törik-szakad, újra boltot fog nyitni. Trézsi szomorúan bólongatott, fehér fürtjei mint a szomorúfűz lombjai lengtek-libegtek, szemébe könny szökött, valami furcsát és meghatót érzett, talán hála is, csodálat is, talán fájdalom is, keserűség is volt benne, de leginkább büszkeség, igen, büszkeség, hogy ez a kemény ember, ez a különös ember, ez az egész férfi az ő ura.
- Ha te gondolod!... - csak ennyit mondott egy mély sóhaj kíséretében.
- És én tudom, miért akarom és meg is teszem, mert így akarom, - szólt Ábris és gyöngéden átkarolta a kissé reszkető asszonyt.