Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám · / · Molnár Jenő: AZ ÖREG BOLTOS
A bolthelyiségnek néhány hónapig nem akadt gazdája. Üresen állt, a csupasz falakon hatalmas lyukak hirdették csupán, hogy itt üzlet volt. A kis lakás mintha így ridegebb lett volna, hiányzott a bolton keresztül az élénk, utcával való közvetlen összeköttetés, a lehúzott redőkön nem tudott átvergődni a külső zaj, aminek oly nagyon megszokta a muzsikáját öreg Ábris. De meg egyéb is hiányzott. A lámpagyújtogató, a bakter, a tanfelügyelő, a késesmester, a szomszédok szobalány-cselédnépe, az a sok-sok ismert arc, a beszédük, a boltban való elálldogálásuk, egy kis enyelgés a pattogójárású szakácsnéval, egy kis politizálás a krajcáros lapok olvasóival, a büszke szemvillanás, amikor a vevők szemtől-szembe dicsérték Schiller bácsi fiait, a tacskó diákokkal való összezördülés, - hiányzott minden, minden, Schiller papa életéből kiesett maga az élet, olyan lett, mint a leves, amiből minden ízt kifelejtettek a konyhán. Furcsa, furcsa, gondolta eleinte, de majd csak megszokom, annyi munka után nehéz beletörődni a pihenésbe. És nem tudta sehogyse megérteni, hogy vannak emberek, akik a tétlenség pogány oltára előtt hevernek, mikor olyan nehéz nem dolgozni. A feleségének kezdett panaszkodni és Schillerné készen volt a recepttel:
- Erigy Ábris a jó ismerősökhöz, a rokonokhoz, szórakozzál, beszélgess velük. Délutánonkint menj el a kávéházba, nézd, hogyan sakkoznak mások, sakkozz magad is, hiszen te szerettél sakkozni. És amikor én készen vagyok a munkával, leülök, s te olvasni fogsz nekem azokból a szép nagy könyvekből, amiket a Marci kapott jutalmul a gimnáziumban. És hetenkint egyszer színházba megyünk, igen, megengedhetjük magunknak öreg napjainkra...
Itt, ennél a pontnál felpattant a szelíd Ábris:
- Hadd békén azt a színházat! Csak a színházat ne emlegesd. Mi van abban a színházban? Vagy szomorúság, vagy bolondság. Ha szomorú darabot játszanak, halál van a végin, ha bolond darabot játszanak, házasság van a végin. Ismerem, ismerem, (és legyintett a kezével) eleget jártam színházba, mikor legény voltam. Hej, de nagy színészek is voltak akkor!
- No hallod, Ábris, ezt most vallod be először... Eddig folyton azt mondtad, hogy nem jártál színházba.
Schiller ajka szögletében összeszaladt meg kinyúlt a bajusz sárga-fehér sörtéje, ravaszul mosolygott és hunyorított hozzá.
- Azt csak a gyerekek miatt mondtam, - jegyezte meg. A gyerekeknek jó példát kellett mutatni. De azért tudtam ám én is legénykoromban, mi a csízió...
Schillerné szelíd mosollyal emelte fel az ujjait és megfenyegette:
- Látod, most derül ki, hogy te sem voltál különb a Deákné vásznánál. Hát akkor most se zsémbeskedj, ha okosat mond az ember.
- Mennék is szívesen, különösen azokat a zenés darabokat szerettem, tudod, Trézsi, ahol a primadonna átöltözik katonatisztnek... Ahogy akkor csinálták... Hej!...
Trézsi asszony szemrehányó pillantását szinte az arcán érezte, anélkül, hogy odafigyelt volna, zavartan elhallgatott, az ölében heverő újságot nézegette, majd kisvártatva folytatta:
- Az egész dolog persze pénzkérdés. És én nem akarom, hogy hamar a nyakára hágjunk a kis pénznek, aztán a gyerekek segítségére szoruljunk. Ezt jegyezd meg legfőként, Trézsi, a gyerekektől egyetlen fillért sem szabad elfogadni. A gyerekeknek csak adni szabad.
Schillerné az ablak elé tartotta a tű fokát, amelyen ötödször akarta átfűzni a cérnát, de a keze már nem volt olyan biztos, mint még csak egy év előtt. Eközben mondta:
- Nem szégyen pénzt elfogadni olyan gyerekektől, akikért annyi áldozatot hoztak a szülők, mint mi ketten, akikért szüntelenül dolgoztunk, fáradtunk, akik miatt lemondtunk az élet öröméről... És különben is a mi gyerekeink nem olyanok, mint a másokéi. Ezek tudnak érezni, van szívük és okos fiúk, akik azt is tudják, hogy az emberek figyelik őket és látják, hogyan bánnak az öreg szülőkkel.
- Éppen ez az, Trézsi. A mi fiaink jó fiúk, derék fiúk, mindent megtesznek értünk, nekünk tehát nem szabad úgy viselkedni, hogy pénzbe kerüljünk nekik. Mert ők semmit se fognak megtagadni tőlünk. Ha akarod, elküldenek nyaralni a tengerre is, mindent megtesznek, de hát szabad ezt? Most rajtuk a sor, ők élik az életet, nekik kell minden, nekünk nem marad más hátra, mint a szerénység és a lemondás. Új ruha nem kell, színház... hm, színház nem kell minden héten éppen, elég lesz egy hónapban egyszer vagy ha kétszer, hát akkor ünnepnap délután... és ha unatkozunk, majd csak kerül valaki a szomszédságból, a rokonok közül... a kávéház pedig drága mulatság.
Schiller papa szigorúságán elsőnek a veje ütött rést. Egy délután karonfogta és vitte magával a kávéházba. Az öreg szabódott, húzódott, dohogott, végül mégis leült a kereskedők asztalához. És másnap is elment érte a vő, meg harmadnap is. Azután már magától ment az öreg. Csakhamar sakkozó partnerei is akadtak és rövidszivar mellett olykor harmadfél óra hosszat is elüldögélt, apró örömökkel lelkében, ha ő adott mattot és bosszúsan, ha őt mattolták meg. Trézsi asszony mindig szeretettel kérdezgette ki a délutáni élmények felől és sokszor szívből kacagott. A fiúk, különösen az orvos, boldogok voltak, hogy a nagy otthonülőt sikerült kicsalogatni odújából és hogy a csöndes szórakozás feledteti vele a ráparancsolt munkátlanságot, ami miatt nekik is sokat panaszkodott.