Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám · / · Molnár Jenő: AZ ÖREG BOLTOS
- Miért nem gyújtod már föl a gázlámpát, Ábris? Gyújtsd föl a gázlámpát, Ábris! A kuncsaft már azt se látja, hatost vagy krajcárt adsz neki vissza...
Ötpercenkint kinyílott az ajtó, mely az üzletet a lakástól elválasztotta és anélkül, hogy a boltba lépett volna, be-beszólt Schillerné asszony, Ábris felesége. Köténye sarkát a kezébe vette, úgy nyomta le a kilincset, hogy homály ne fussa el a tükrös sárgarézt, mert Teréz asszony mindig talált valami foglalatosságot a tűzhely körül. Ha töpörtyűs pogácsát nem sütött, akkor gyantából és olajból főzött csillogó aranysárga keveréket a szemtelen őszi legyek pusztítására. Papírra kenve nagyon kapós árunak bizonyult a külvárosban, ahol szaporább a légy, mint odabent a palotasorok között, mert a légy is tudja, ki tűri inkább, hogy leköpjék.
Ábris, az öreg boltos, nem is felelt az asszonyi sürgetésre, csak mérgesen dohogott, rövidszivarjáról leverte a hamut, - nem is volt mit levernie róla, hiszen egy órája már, hogy kialudt belőle a tűz s nyugodtan megnézte az óráját, amely félhatot mutatott. Odakint megkezdte körútját a szorgos lámpagyújtogató, a külvárosi bölcs, aki munka előtt be-benézett Ábris szomszédhoz, pakli dohányt, pakli parasztgyújtót vett és megforgatta a krajcáros újságot, mondván:
- Már én el nem olvasom, szomszéd, mert olyan a világ sora, hogy mindig elölről kezdődik. Akárcsak az én mesterségem. Sötétben felgyújtom, nappal eloltom a lámpát. Engem csak a felhők járása érdekel. Meg a hold, meg a csillagok.
A boltos minden este hallotta ugyan a lámpagyújtogató bölcsességeit, de igyekezett mindig valami mást felelni rá. Ez is talán az üzleti fogások közé tartozott. Kedveskedett, olykor hízelgett is a lámpások mesterének, a legduzzadtabb pakli dohányt az ő számára tette félre, üres cigarettaskatulyákkal ajándékozgatta meg (odahaza az asszony de nagyon megörült az ilyesminek) s mindebben a figyelmességben volt valamelyes megvesztegető kísérlet, arra irányuló kapacitálás, hogy az utcai lámpákat később gyújtsa föl.
- Mert tudja, szomszéd, - mondogatta sűrűn a boltos - rossz világot élünk, nagy a konkurencia, sokan akarnak keresni, hát takarékoskodni kell. A gáz is nagyon drága, miért gyújtsam föl már félhatkor? Hát nem okosabb lenne, ha az utcán is egy félórával később gyújtaná föl!
A nagybotos lámpagyújtogató igazat adott Ábris szomszédnak és csakugyan kijátszotta a városi szabályrendeletet, olyképpen, hogy a "fölvilágosító" körút végére hagyta a bolt előtt sötétlő gázlámpákat.
De már a nagymalom bakterének megérkezése a boltost is figyelmeztette az esthomály visszavonhatatlan bizonyosságára. A bakter minden este pontosan háromnegyedhatkor lépett be Schiller úr boltjába, szemében a most ébredt ember félálmával. Ősz szakállát félig eltakarta a hirtelen felrántott szűr, bozontos fején kopott báránybőrsapka, kezében régi, hű bunkósbotja. Így jár a bakter az első hűs éjszakától az első langyos tavaszi éjszakáig, nyilván tudja, miért s tudja is, mert hetven esztendős már, de hűlés, köszvény nem merészelt még csak a közelébe se férkőzni.
- Kicsit sötét van mán, - mondja a bakter - no de nem baj, itt a kezembe a pénz.
Leteszi a krajcárt, összehajtogatja az újságot, a kabát alá gyűri, de előbb megkérdezi, nem maradt ki megint a regény belőle? Mert tegnapelőtt hiányzott, aztán éppen az éjféli kerülő-útjáról tért vissza és olvasni akarta volna, hát nem valami újfajta kenőcs-hírt talált a regény folytatása helyén?! Ma még kipróbálja az egyszer, de ha most sincs benne regény, holnap átpártol a másik újsághoz. Pedig nem szívesen teszi, mert ez meg sose mondja meg, hogy lesz-e másnap eső.
Ábris csak arra figyelmezett, hogy a bakter sötétnek találta a boltot és bosszúságát még fokozta, mikor Teréz asszony hangja újra megszólalt az ajtónyílásban:
- Mindjárt hat óra lesz, Ábris. Miért nem gyújtod fel a gázt, Ábris?
- Haggy békén Trézsi! - hát nem látod, hogy épp most akarom gyújtani! Persze ti könnyen beszéltek, asszonyok. Nem akartok számot vetni az élettel, nem is ért egyiktek se hozzá.
Schillerné sok százszor hallotta már ezt a leckét és azt is megtanulta, hogy legjobb ilyenkor ráhagyni, hadd panaszolja ki magát az ember. Ő pedig folytatta:
- Hányszor kell nekem fölkelni, lehajolni, a létrán fölkapaszkodni, míg tíz krajcár hasznot kínlódok össze! Hányszor!... Te pedig bejössz a boltba, jó mélyen belenyúlsz cukorba, lisztbe, sáfrányba, fahéjba, mákba, dióba, kanálszám emeled ki a zsírt, mintha nem is kerülne semmibe. Persze nagy híred van, te vagy a legjobb szakácsné az egész környéken. Könnyű így szakácskodni... A gyerekek pedig menjenek mind iskolába, minduntalan tandíj, meg ruha, meg cipő, aztán füzet, gumi, toll, festék, vonalzó, cipő is van, csak pénzt kell kivenni a kasszából, hetenkint színház is van... hogy miért kell ilyen fiúknak színházba menni!... Mikor én fiatal voltam, egész nap dolgoztam, kinek kellett a színház? Elég komédia, amit az ember a kuncsaftokkal végigcsinál. Többet színészkedek én, mint az az egész színtársulat és ha már Finum Rózsit akarok látni, inkább megnézem a szomszéd Julist, aki épp úgy csinál, mint az a híres Finum Rózsi és ha szomorút akarok, akkor az üzletre meg az életre gondolok... Minek kell ezeknek a gyerekeknek színházba menni?
- Gyerekek, gyerekek - mondta csöndesen Teréz mama. - Megint elfelejted, Ábris, hogy a legidősebb fiad nemsokára doktor lesz, a másik fiad a nyolcadikba jár, a legkisebb az ötödikbe. Ezek már fiatalemberek, ezeket már nem lehet eldugdosni a szoknyám mögé. Nekik társaságba kell járni, jó társaságba, ahol gazdag emberekkel ismerkedhetnek, mert csak a gazdag embernek van zsíros pöre, csak a gazdag embernek szabad hosszú ideig betegnek lenni, - hát mit gondolsz, Ábris, ha majd orvos meg ügyvéd lesz a fiúkból, akkor a Basa Julis meg a Pista bácsi lesznek a klienseik?
Rágós cukrot kért egy gyerek, a boltos kiszolgálta, aztán válaszolt:
- Látod, ilyen vevőim vannak. És ezekből a krajcárokból küldjem én a gyerekeket előkelő társaságokba...
Schillerné kapva-kapott a szón:
- Mert a jobb kuncsaftok a Liebermann-hoz mennek. Mert a Liebermann-nak több az esze, az modern, az a korral halad, az nem spórol a gázzal, az minden hónapban brunolinnal mázolja be a firmáját, hogy ragyogjon és szép új betűket is festetett és nagy táblákat akasztott ki, az nem alszik, fiatal segédeket tart, akik tudnak beszélni a szobalányok nyelvén, udvarolnak nekik, te pedig haszontalan inasokkal vesződsz. Ezért van minden baj.
A boltos szelíden rátette stucnival védett kezét Teréz asszony vállára, egy pillanatig csend volt, azután elváltozott hangon, az élettel való harc megviselt hangján mondta:
- Bizony megöregedtünk... lehet, jobban bírják a fiatalok.
Schillerné kissé lehajtotta szépen őszülő fejét, mélyrehanyatlott szemében könnycsepp harmatja imbolygott, de hirtelen félrevonta vállát és férjének szemközt fordulva, kissé erőszakolta a frissességet:
- Nem, Ábris, mink még nem vagyunk annyira öregek, hogy el kelljen tűrni, hogy mások a fejünkre nőjenek. Most pedig gyújtsd föl a lámpást!
A boltos fölgyújtotta a két lámpást, de az egyiket félig lecsavarta, hogy olcsóbb lánggal égjen.
- Látod, - szólt Teréz - ahelyett, hogy a kirakatban is meggyújtanád a lámpákat, ahelyett, hogy idehívogatnád a vevőket, megint garasoskodol.
- Havonkint öt korona a differencia, Trézsi, értsd meg, öt korona. Ebből az öt koronából járnak a gyerekek a színházba.
- Hiszen nem mondom azt, hogy pazarolj, de kapzsinak sem szabad lenni. Mert nemcsak a gáz van ám itten. Látod, Ábris, harminc esztendeje állsz ezen a sarkon és ne adj isten, hogy eszedbe jutott volna csak egyszer is, hogy meglátogasd velem a szomszédokat. Tudod, milyenek az emberek, azok megkövetelik az ilyesmit. Meg aztán mért nem mész el vasárnaponkint a körbe, vagy a kávéházba, ahová a többiek, a fiatalok járnak?
Ábrist ez a kérdés kihozta a sodrából:
- Hogy kávéházba menjek? Talán mindjárt kártyázzak is azokkal a léhűtőkkel?...
- De mennyire! - szaporázta Schillerné asszony a szót. - Kártyázni kell, társalogni kell, politizálni kell, - mert ugye, fájt neked Ábris, - ne tagadd, Ábris - hogy a képviselő úr bement a Liebermann boltjába és egy forint ára bonbont vett. Hát persze, hogy odament. De az se volt sült galamb, ami a Liebermann szájába röpült. A Liebermann élelmes volt, Ábrisom, a Liebermann jött-ment, szaladt, futkosott a választáson, úgy csinált, mintha tőle függnének a szavazatok, még szónokolt is a Liebermann azzal a nyúlszájával, holmi vámterületről beszélt. Hogy merészel egy Liebermann, aki három évvel ezelőtt még falun árult szatyingot a Marcsáknak, vámterületről beszélni? Azt hiszed, Ábris, azért beszélt a vámterületről, mert fáj neki? Fogadjunk, te jobban tudod, mi az a vámterület, mint a Liebermann.
Schiller bácsinak jól esett ez a kijelentés, az, hogy a felesége ilyen sokra taksálja. Szerényen jegyezte meg:
- Hogy tudom-e? Meghiszem azt. Mindent tudok róla. De várok. Majd ha ügyvéd lesz a Marci fiunkból, szépen elmondom neki és akkor a Marci odaáll a polgárok elé és gyönyörűen fog szónokolni róla. Hiszen csak megérjük, Trézsi, - milyen szép lesz, ha doktor Schiller Mártont fogják hallgatni azok a büszke angrosszisták is. De én? Engemet kinevetnének.
Sebbel-lobbal vágódott most be az ajtón a Marci fiú. Nehéz lódenkabát volt rajta, hóna alatt könyveket szorongatott, hirtelen lekapta a szemüvegét, melyre homály futott és odaszaladt a papájához.
- Kezeit csókolom, papa!... Kezeit csókolom, mama!... - szaladt nyomban Schillernéhez, mikor észrevette, hogy ő is bent van. - Jaj, de boldog vagyok! A Törökék két forinttal többet fizetnek a jövő hónaptól kezdve. Bizony. Mert a fiuk nem bukott meg. Ezt csakis magának köszönhetjük, hogy oly kitűnően tanított! - mondotta a mamája, a nagyságos táblabíróné.
Trézsi mama nem tudta megállni, két könnycsepp ereszkedett alá az arcán, sírt és nevetett, magához ölelte a fiút, aki gyöngéden megcsókolta az anyai kezet. Schiller bácsi csak ennyit szólt:
- A két forintokat félre fogjuk tenni, hogy legyen miből az egyetemre beiratkoznod...
- Én is így gondoltam, papa - felelt a fiú és az apa elégülten nézett rá, ez az ő vére, ez nem akar a "társaságba" szaladni a pénzecskével, mint az orvosjelölt-fia, az Ábris, aki csak a nevét örökölte tőle, de a tempóit, a vérmérsékletét, az ambícióit, a nagyzolás vágyát nyilván az édesanyjától.
Egy kuszált hajcsomó jelent meg az ajtóban és nyomban utána egy reszelős kamaszhang búgott:
- Marci, gyere már, nem tudom megcsinálni a mértani rajzot.
Trézsi mama vajaskenyeret nyomott Marci kezébe, a nyolcadikos gimnazista ezzel a szobába sietett, hogy segítsen az ötödikesnek. Odabent az úgynevezett deákszobában már égett a kis petróleumlámpás a csupasz asztalon. Hatan ültek a kissé repedezett, régi bútordarab körül: a három Schiller-gyerek, a két Szmetán-fiú és a "vörös". A Szmetán-fiúk valahonnét Csanádmegyéből kerültek ide, nagyon szorgalmas, "tiszta kitűnő" tanulók voltak, a gimnáziumnak csakoly büszkeségei, mint a nyolcadikos Schiller. Öreg Szmetán nagyon szegény falusi ember volt, gazdag rokonok segítették, hol néhány rend ruhával, hol csekély készpénzzel, a gyerekek "napokat ettek" a városban, Schiller bácsinál is hetenkint egyszer, a szobáért nem kellett fizetni, csak annyit kötött ki Schillerné asszony, hogy az ágyneműt magukkal hozzák és a szennyest vigyék haza kimosni, mert neki magának is van elég a három fia után. A hatodik diák, a "vörös", egy torontáli bérlő fia volt, a Mannheim Tóbiás, szinte égni kívánó dús sörénnyel, szapora szeplőkkel orra táján és vörhenyes szemöldje felett. Tóbiás a hatodikba járt és négyen tanították. Nem fogott rajta semmi. De azért nagyon szerették. Ő volt a kis diákkompánia kincstartója. Az ő zsebpénzéből torkoskodtak Alacs bácsinál a cukrászboltban, teli kalappal hozták haza a "morzsát", a finom sütemények széleit és maradékait. Tóbiás pénzén jártak vasárnap délutánonként a színházba és titokban ő vásárolta meg azt a hatalmas csokrétát is, amellyel a Szökött Katona előadásán Szépmezey Nusi primadonnát, a délutáni közönség orkánszerű ovációja közben, meglepték. (Mellesleg: a csokrétába öt névkártyát dugtak, rajzpapírszeletekre írva, és egy hódoló verset Schiller Márton költői tollából.)
Ábris, a legidősebb fiú, hamarosan megunta az "éretlen" társaságot és a levegőre ment, egy kis sétára a víz partján, hogy kiszellőztesse szigorlati misztériumoktól forró fejét. Marci elkészítette Péterke mértani rajzát, a két Szmetán-gyerek hangosan kikérdezte egymást a leckéből, Tóbiás elkeseredetten magolta a fizika néhány alaptörvényét, oly pokoli hangverseny támadt, hogy Schiller mama otthagyta a krumplipaprikást a tűzhelyen és mérgesen, de a jóság melegével hangjában szólt be:
- Fiúk, lassabban!... Meg kell bolondulni...