Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám
Szürke s borzongatóan hűvös a hajnal.
Loppal hagyja el Etta szülői régi,
kedves házát.
Arcát, alakját sötét tömeggel sűrűn
fedte egy hosszú-rojtú, bús-fekete kendő.
És körülötte úgy vonszolódtak szomorun
aláhulló ráncai, mint fáradt, nagy madárnak
lankadtan lehanyatló szárnyai.
És Etta oson, surranva oson magos házsorok
örök árnyékos aljában, szűk, szoros sikátorokon át.
Oh ma, Karácsony kora-hajnalán csönd ül
az örökké vidám Grádón, hová nyáron pénzes
vendégek ezrével jöttek és lubickoltak és
kacároztak, zenés jókedvben mulatoztak -,
szórván a pénzük.
S ha elvonultak, a nevetésük tovább csengett
az enyhe-téli hónapokban barna és
élénk olaszoknak bor s szerelemtől égő ajkain.
De most már minden régen csendes itten.
A vígak, szépek -, a hangos ifjú férfinépek
mind-mind elmentek!
Felkapta, elragadta őket a háborúnak vérvörös viharja!
S a szívdobogó ember-felleget vitte, kergette,
neki - dobta a szerbeknek, az oroszoknak, -
puskának, kardnak, ágyútoroknak!
És ma, Karácsony hűvös hajnalában szomorú
csöndben állnak a házak.
Némák és árvák -
Ajtaik, ablakik, mind bezárvák.
Mögöttük félve-élnek bánatos asszonyok,
reszketeg aggok, szerelmes lányok!
S remegő ajakkal imát mormognak vagy átkozódnak!
És jajongva, elfúlva - fojtva zokognak, -
És gyorsan lépve Etta kiért végre az elhagyott,
hallgató kikötőbe -, elért a csúszós
kőlépcsőre, melynek aljában a zöldült kőhöz erősítve
ott a bűzhödt, mozdulatlan, vak-tükrű vizen ott
áll komoran s mozdulatlan az ő apjának, két bárkája.
Egyikük vén már, s korhadt fája.
Albertó nagy néha használja, hogy ott a sekély lagunában
homárra, pókra, apró halra halásszon rajta.
S azt mondja róla, a szabad tengert már nem igen
birja.
"Épp' jó lessz hát a mai utra!" - gondolja
Etta s karcsu újja a duzzadt kötelet eloldja.
És hátranéz még egyszer kémlőn és két keze
görcsös fogással most megfeszül az evezőkön.
S elindúl Etta, hátrahagyva a kikötőt, az otthonát,
a két öreg szülőt, - mindent, mi ismerte,
szerette őt.
Megy Etta, halni!
Nem tud már néki mitsem adni az élet, csak keseregő
bánatot, égető szégyent.
Ősz apja - anyja szigorú, büszke ember-fajta -
és jaj! - ha megtudja, hogy Etta Tóniót asszonyi
csókkal hagyta vonúlni a véres utra!
Nem értenék, hiába beszélne, hogy nem tehetett
másként!
Oh, hogy szerette bájos jegyesét a barna Tónió!
És pár nap mulva, őt már oltárhoz vitte volna!
De jött a nap, midőn folyton doboltak, és futkostak
és jajongtak és sirtak Grádóban a népek!
S a fürdővendégek az indulni akaró zsufolt hajóknál
dúltak - marakodtak -
És szitkozódtak és átkozódtak, mind azon sokak,
kik lemaradtak -
És Tónió jött Triestből este és menyasszonyát
felkereste és forró csókkal, búcsúcsókkal fürösztötte.
Másnap hajnalba mennie kellett.
Oh, hát lehetett Ettának ridegen ellenállni, a
midőn Tónió kérve-kérte, legyen a búcsú a bús
éjjelen át már az ő imádott felesége?
Az, ami lett volna rövid pár nap múlva, kisérve
szülői áldásától!
Tónió s Etta a kicsiny szobában rátették kezük
a feszületre és így könyörögtek:
"Oh Jézusunk te! Te, aki kínhalált szenvedtél
értünk, úgy-e, te látod, hogy kínban ég lelkünk?
Úgy-e, te tudod, e férfi a férjem és hogy e nő
itt a feleségem? Annak fogadta őt régen el
szivem!
És úgy-e tudod: ha Tóniót kegyesen visszasegíted,
megáldja frigyünket szent papod?"
És Etta súgta: "Úgy-e, tudod, hogy önző számításom
nem űzheti el az én könyörgő párom, a páromat, a
ki nagy harcba indúl?"
S a kis szobában egymás karjában elszunnyadt búcsújuk
keserve, rózsás mámorba eltemetve...
És Etta mihamar észrevette, hogy életet ébresztett
Tónió csókja.
És mosolygott!
Tóniót visszahozza az áhított béke!
Soká nem késhet, mindenki mondja!
Lehetlen az, hogy soká tartson a háború vad
zivatarja!
Várt bizalommal.
Oh - és hat hete hoztak néki pecsétes levelet
és ez volt benne: elesett.
Elesett párja, a szép Tónió!
Napokig verte öklével, fejével a szoba földjét -
és fellármázta hangos keservével az utca
csöndjét!
Vigyáztak rá: ne tenne kárt magában. És vigasztalták.
Hat hétig el nem hagyta kis szobáját.
Sirásba, jajgatásba elfáradt nemsokára, s dermedt
magányban ült nagy csöndben ott s gondolkozott:
Az átkozott harc mindenét elvette! Hibáját jóvá
többé nem tehette.
Egyedül maradt keserv s szégyenével, mely nőttön-nő
egyre.
Honnan vegyen erőt, mely elviselje, hogy elűzve,
megvetve világra hozza a gyermeket?
Erre a kegyetlen, rút világra, hol ölik egymást
az emberek?
Nem méltó haragból, indulatból, - de kommandóra,
parancs-szóra? Azt sem tudva: kiért? Miért?
S ő hozzon e véres, ez örjöngő földre egy szerelmes
csókból született, édes kis gyönge gyermeket?
Egyet tehet csak érte, mi irgalmas, jó lessz: magával
viszi a semmiségbe!
Etta evez - s bár fáradt karja, - hajtja előbbre
egyre a csolnakot.
Úgy elszokott mozgástól, levegőtől. Hat hete már
nem látta a napot!
És végre künn van a nyilt tengeren. S készül, hogy
evezzen odáig egészen, hol horgonyoztak az elmult
tavasszal a nagy hadi-hajók, mik álltak ott oly
szürke-feketén és aludt rajtuk sok ágyu-torok.
Ott mély a víz -
S oly messze van a parttól, hogy még ha gyáva
ösztön úgy akarja -, sem érhet földet többé
fáradt karja.
Etta evez.
Hamar akarja a halált és gyorsul mozdulatja.
És frissen jő a tengeri szellő s megfogja a
kendőt s megrángatja.
A meddő gyász e gyürött rongya nem tetszik néki:
Megragadja, röpíti légbe és szilaj kedvvel megforgatja -
Majd nagy, suhintó megvetéssel az álmos vízbe belécsapja!
És mintha bosszankodna, hogy ezen a sápadt gyermeken még
mindig minden fekete, ujjúlt erővel rátámad vadúl
és haragosan lobogtatja a gyászos-szoknya szövetét, a sötét
haj dús tömegét.
Etta karja a csolnakot hajtja - s kipirúl Etta halovány
arca -
És mély lélegzetet Etta vesz és vet egy pillantást
a tájra - s már nem alvó homályban látja a tengert -,
dereng fölötte pirosló fények enyhe világa -
Ezüstök csillannak, rózsásra villannak a habok fodrain,
s Etta ajkain besuhan éles, sós levegő s pezsgő erő
kezd keringeni szobában-dermedt ereiben.
Megszünt evezni.
Künn van egészen s áll néma csöndben.
S megállt a bárka, mely, lám, a tengert mily emberül
állja.
Áll Etta s búcsúzni akar.
A föld már mögötte -
Körötte a tenger, amely mellett ily erős-karcsún
felnövekedett, amelyet szeretett szenvedéllyel, forrón
és mélyen.
Amelyben vágyik megpihenni, amikor néki,
már örömöt semmit nem jelent az élet!
S most felbukik a Nap golyója!
Boldog sikollyal látta mindig Etta a habokból
kiemelkedni, - midőn mint vidám, kicsiny
lányka a vén bárka ringatta lágyan, apjával,
ki csöndben halászgat.
És Etta táguló szemmel és táguló mellel néz a
napba, mely im burkolja bibor-palástba a tengert -
s Ettára, szegényre, kin minden oly sötét, rózsásan
hinti az élet szinét!
"Addió, te nap! Meghalt Tónió! S én megyek utána!"
ezt akarja Etta kiáltani oda a felkelő napnak.
Kihívó daccal néz a napba s már nyílik
ajka -
De kápráztatja könny-fáradt szemét az
égi fény győzelmes ragyogása -, s alázottan
elfordúlt pillantása a napcsókolt
világ drága szépségit ámulva
látja!
"Nem" - sóhajtja lelke - "nem, soha
még napkelte nem volt ily csodásan
szép!"
Az ég ilyen gyöngéden színt soh'sem
váltott és soha, sohasem látott
Etta hullámot, mely ezüsttel, arannyal,
rózsa-szirommal ily csillogó-
villogó-vidáman játszott!
Oh meg kell, hogy nézze jól, mielőtt
szállna a sötét országba, - meg kell,
hogy nézze jól, - most, mikor látja
utoljára!
És Etta nézi, - nézi a napkeltét
némán, hosszan -
S szíve alatt, mely dübögve dobban egyszerre csak
lágy, kicsiny lökést érez, - majd még egyet, s
még egyet! - egyre jobban!
"Gyermekem, kicsinyem!" - Etta sikolt s a pirosra
csókolt, bárkában lerogy -, imára kulcsolt,
reszkető kezekkel -
A bárka billen, - s rebbent félelemmel ragadja
meg a bárka szélét Etta -, míg újura békés lebegésre
libben!
"Oh kicsikém!" - rebegi Etta ajka -
oh hát te élsz!
Ne félj! Oh látom, - hasztalan vágyom
én a halált, - te életet akarsz és napsugárt!
Te élj csak, élj! S ne félj, vigyáz
anyád, letiprott, vérző életével rád!
Ne félj kicsim, én hiven hazaviszlek, s ha lopni
kell s koldúlni, felnevellek!
Én Tónióm, szerelmem kicsikéje! - fulladjon vészbe,
vérbe bár az egész szörnyű, félelmes világ -, a te
anyád vigyáz reád!
Hogy légy majd édes, rózsás, boldog gyermek és lásd
a napot, az áldott napot, s a tengert, a hatalmas
tengert!"
S körötte a vizár ragyogott!
És Etta, a bátor, körülhordta komoly szemét az
ébredő tájon, - a biboros égbolton, bibor-hullámon -
És felemelkedett.
Kiegyenesedett.
És két keze szilárdan megragadta az evezőket -,
és lendítette őket s hajtotta csolnakát a part felé.
És vitte Ettát az öreg bárka, és vitte az Etta
gyermekét -
Kit hogy temessen hullámos sirba a Nap nem engedte -
Nem hagyta, nem türte a Nap, az élet-szerető, az életérlelő,
hogy az, ami szerelmes csókokból éledt - ébrenlét
nélkül eltünjön egy Élet. -