Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 3. szám
Abban az időben megint elmaradt az esőzés, a földön mély, kínos repedések szakadtak, piros pora könnyedén szállt a forró, tiszta kék ég felé s Pundari, amint palotája ablakából letekintett, az út két oldalán hosszú-hosszú sorban látta fetrengeni a falusiakat, akik csontvázzá aszott rémületes testüket bevonszolták a városba, hogy ott pusztuljanak éhen a falánk, fösvény brahmánok szeme előtt, léptei alatt.
Pundari, akinek barna bőre lágymelegen feszült kerek tagjain, vajban fürdethette volna karcsú derékból kerek csípőt kígyózó vonagló termetét s kihívó, rengő kéjjel domboruló két melléig állhatott volna a rizsbe, amely éléstára barna, illatos fájú falai között millió parányi bodrú mozdulatlan fehér tengerként dagadt, mert Pundari minden torzonborz szakállkoszorúban elefántcsont fénnyel felragyogó mosolyra mosollyal felelt s a nagy hangon nevető, hurkos ölelésű férfiak ruhájáról gyöngy, drágakő szakadt le vendéglátó fekhelyén. Úgy úszott örömben, kincsben, gyönyörben, zökkenés nélkül, folyton, kába-tudatlanul, mint a csónakká varrt zebu bőr, amelyen paraszt evez át egyik partról a másra. Férfi megnézte, nő megbámulta s a táncos leányok, aranypereces bokákkal csilingelve el mellette, irigy szitkokat szórtak gyaloghintaja után.
A napról napra szeszélyes, remegő, durva ölelésekben fölkeltett s boldog szunnyadásba sohasem altatott vágy az évek hosszú során megnőtt, mint a kényeztetett gyerek, hangja nem gügyögött már, hanem éleskövetelővé erősödött, tagjai nem voltak már parányi édesek, hanem csontos, nehéz markot szorított Pundari nyakára és se csókja nem szakadhatott föl, se nyalánk édesség nem törhetett magának utat a keserű szoroson keresztül. Ilyenkor elfordította fejét a dús arany süvegű mogorva, gőgös szakállasok tigris mosolyától, arcra borulva hevert párnái között, szent vezeklő kóróvá aszott felemelt karját csodálta kívánó áhítattal, királyokat váró lakomáját lehordatta az útra cselédeivel s maga ablakából nézte a támolygó, undok, csont- és bőr-hadat, amint egymást marva, taszítva, gázolva omlott a tálak fölé s a porból habzsolta föl a drága ételeket, hogy ott haljon meg átkozódó kínban a jóllakott és üvöltve ordítson újabb adományért az éhen maradt.
Pundari orrcimpájában megremegett a gyöngyös, vékony aranykarika, nagy barna diószemei elszakadtak a rút látványtól s ahogy ellépdelt gondolkozva ablakától, piciny lábai tűnő hamvas foltokat lehelgettek a sima, hűvös padozatra.
S amint így ment, ment teremről teremre határozatlanul, hogy mi tévő legyen, asztali tobzódásba fojtsa-e nyughatatlanságát, templom ájtatos lármájába-e, sárga rabszolgája dühös csókjaiba-e, szélbe-e és napsugárba vagy fülledt, hűvös homályba, egyszerre csak eszébe jutott a megvilágosodott Bölcs, a Szákják oroszlánja, aki az idő tájt Rádzsagahamtól nem messze, a Gridhrakúta hegyekben időzve oktatta tanítványait és elmélkedett keresztbe rakott lábbal, egyenes derékkal, világos elmével nyugtot adó árnyon, holdvilágos éjjel, hűs, tiszta, lótuszos tó partján, amerre éppen járt.
- Lenyírom hajamat, kéj és kín selymes fekete leplét, felöltöm a dísztelen, sárga ruhát és a Mester kolduslánya leszek! - gondolta Pundari és se gyaloghintaját, se kocsisát, se fegyveres legényeit elő nem parancsolva kiment a palotából, ki a városból kíséret nélkül, egyedül, gyalogosan.
Mozdulatlan sárga halott volt messze a mező, amerre ment, és néma, csak szívében táncolt zengő örömmel valami alig született boldog kicsi láng.
Először arra gondolt, kocsiján jöhetett volna mégis, hogy hamarébb érje el, ami után áhít, majd bokájában roppant meg néha-néha a csuklócsont a szokatlan erőfeszítéstől, aztán hirtelen feje fölé árnyas ernyőjét, arca tüzelésére lágyan hízelgő legyezőjét kívánta meg, utóbb leült. Szeme előtt egyszerre csak guruló aranyak tengere kezdett hullámozni a levegőben, az álom sötét marka nyúlkált pillái felé, dereka puha párna után vonaglott s tikkadó nyelve száraz ínyéhez tapadt. De ahogy fáradtsága tünedezett, bátorsága úgy nőtt meg újra fokonként, felejteni akart kocsit, kényelmet, párnát, hűs italt, gyönyört, fölállt és megindult a hegynek fölfelé.
Talán félútra lehetett a Mester tanyájától, mikor egy lapos kis tisztásra ért, amelynek földfala tövéből vékonyka kis forrás fakadt. Kedves, tréfás csillogással, kanyargással bújt elő hajlékony, tapadó sugara s mielőtt föld alá bujtatná újra erecskéjét, egy kis mélyedésbe fordult, hogy tükröt adjon a nagy, komoly fák édes zöldje alá.
Pundari letérdelt s kis keze mohó gyorsasággal zavarta meg a víz mozdulatlan álmodó tükrét. Rózsás tenyere kagylóvá hajolva simult lángoló tüzét lassan-lassan visszanyerő ajkaihoz s néhány hűs csepp aranyláncok, gyöngy-füzér, ruha-nyak fényes, selymes kapu-ívei alatt két keble meleg, puha völgyébe siklott. A zöld tükröcske parányi hánykolódása azonban csillapult s lágy rengése gyönyörű női arcot ringatott szelíden, alacsony, domború homloka fölött fekete tömött haj sötétlett elő a fejét borító kék lepel alól, amely széles hullámban takarta jobb válát, nyaka, melle, bal válla s karja egy kis darabon fehér selymet feszített s csillogó arany szegély emelte ki a helyeket, ahol bőre sötét, fénytelen aranya kezdődik, szemöldöke mint két fekete, karcsú lehelet-szivárvány és fátyolos szemefénye mint két barna teli hold úszása két világító fehér tengeren.
A víz szolgai készséggel simított félre tükréről minden ráncot, nyugtalanságot s zöld áhítattal öntötte el a gyönyörű képet.
Akkor Pundari így szólt:
- Nem vétek-e és oktalanság, hogy aki ily bűbájos szépnek született, lefossza magáról mind a díszt, az éket, amellyel anyja szerelmes óhaja, királyok bőkezűsége halmozta el, s haját lenyírván beesett szemű, vékony arcú, nyúlós sovány tagú, sárga lepelbe burkolt bhikkhuni legyen? Teljesedjék tehát, amit a dhammó titkos rendje ily nyilvánosan akar, legyen részem minden élvezetből, gyönyörből, mert igazán nagy kár lenne, ha másképp történnék! Visszamegyek a városba s ezzel vége!
Fölállt, bokán zárt selyem nadrágja karikás ráncait megsimogatta, hímzett, piros papucsaiban megigazgatta lábát, kacér redőkbe rendezte kék leplét s hátrafeszített ingó derékkal, apró lépteiben lába arany-pereceit össze-összecsendítve s egy most szakított széles levéllel legyezve jobb válla felé bókoló fejecskéjét, megindult lefelé a hegyről.
De Buddha, aki a hegy tetején egy fa alatt ülve élvezte az igaz elmélyedés gyümölcsét, a nibbánam mozdulatlan, gyönyörtelen gyönyörét, hirtelen föltekintett s bár csak gyér növényű, levegős magány volt körülötte, meglátta, hogy Pundari visszafordult. Ekkor egy pillanat alatt megmérlegelvén a körülményeket s tudva, hogy Pundari már megérett arra, hogy az igaz megértés jótéteményében részesüljön, rögtön csudaszép nővé változott s ott termett az úton, amely a hegy lábánál magába fogadja a lejtőről alákanyargó. Úgy termett ott s úgy kezdett menni lassan, kerek idomú tagjainak vágyébresztő, méltóságos ingásával, bárd alakú gyöngyös kis legyezőjét arca iránt emelve jobbról, hogy Pundari, amint megpillantotta, így szólt magában: "Íme, valami előkelő nő, aki messziről jön egyedül és gyalog, mert öltözete fehér selymén vörös por hamva látszik!" Nagyobbakat lépett tehát, hogy az ismeretlent utolérje. Mikor már csak pár lépés választotta el a hátra sem tekintő előkelő ismeretlentől, akiről biztosan meglátta utána lépkedvén, hogy dereka nem olyan rövid, mint az övé, csípője halma enyhébben karcsúl föl is, le is, lábikrája sem annyira tömött s nyaka lefelé nem szélesedik meg oly hirtelen vékonyságából, mint az övé, rákiáltott hangosan:
- Honnan jössz, te gyö...
Az ismeretlen megfordult s Pundari teljesen megzavarodva a saját szépségét százszorosan is fölülmúló bűbájos arc tekintetétől, csöndesen és lágyan, mintha engedelmes szolgálója lenne, kérdezte újra félénk közeledésben:
- Honnan jössz, te gyönyörű teremtés? Hol uralkodik atyafiságod? Miért utazol így egyedül, szolgák, kíséret nélkül?
Az idegen nő megállt, egyet mosolygott, kihívón, kéjesen és szívet remegtetőn, mint táncosnők szoktak az utcán fejletlen fiúkra, s ezer szent templomi csengő csendült meg mély harang elhaló szaván úszva, amint megszólalt:
- Bár még sose láttalak, nem is ismerlek, légy társam és menjünk együtt!
Pundari örömmel lépett az ismeretlenhez egész közel s lassú sétájú útjukban keze a finom, hosszú ujjakhoz ért néha, füle a sosem hallott édességű hang lágy váltakozásait figyelte gyönyörrel és szeme minduntalan elfordult az útról, hogy társa gyönyörű arcának nézegetésében fürödjék boldogan.
Az ismeretlen talán nem vette észre, talán szokva volt a hódolathoz, de egy csöppnyi zavar sem volt látható rajta, legyezője szabályosan jött-ment, piciny előkelő lépései egyenlő üteme sohasem változott és érdekes szava latolatlan könnyedséggel folyt gondosan öntözött nyíló kerti virágra emlékeztető ajkáról. Beszélt és büszke szava olyan emberé volt, aki a dolgok fölé emelkedett, de nem úgy, hogy minden vágyat kiölve magából elszakadt tőlük, hanem úgy, hogy minden láthatót megnézve, minden érinthetőt megtapintva, minden örömet élvezve, minden indulat mámorától megrészegedve dobta el őket utóbb magától akár csak valami bétel-tekercset. Pundari lelkében hol a csodálat repesett izgatott kéjjel, hol az irigység vicsorította el fogát a gyönyörű lány felé. Az ismeretlen csak lépdelt, lépdelt egyformán és beszélt szeretőiről, lobogó vére szeszélyeiről, Rádzsagaham szabadszerelmű nőiről, akiknek élet-bölcsességét csak magasztalni tudta, férjes asszonyairól, akiket megvetése ezerféleképp kigúnyolt, tiszta életű, bölcs férfiairól, akik voltaképpen mocskosak és ostobák. Pundari lelkébe visszatért a dölyf és a rosszakarat, visszaült a régi karszékekbe, ahonnan csengő kacagással helyeselt az idegen nő fecsegésének. Aztán ő kezdett el beszélni s leírhatatlan örömmel tapasztalta, hogy mind amit mond, hangja hajlásában, tartalomban, szavak egyberakásának mikéntjében mennyire hasonlít az ismeretlen társalgási módjához.
Így mentek, lépegettek egyetértő közös örömben, míg egyszer csak egy sovány kis forráshoz nem értek, amely az út mellett szerénykedve küzdött bágyadtan az apasztó hevű nap sugarai ellen. Egymásra néztek s mivel kiolvasták egymás szeméből kívánságukat, szót sem szólva ültek le a forrás mellé a sovány árnyékban megpihenni. Csöndesebb hangon bizalmasabb tárgyról esett még egy-két szó köztük, beszélgetésük végül aztán egészen megszakadt s az ismeretlen Pundari ölébe hajtva fejét boldog mosollyal elszenderedett.
A rádzsagaham-i híres szép mindenki-lánya egy ideig mozdulni is félve merengett lelkesült, megelégedett elragadtatásban maga elé, később azonban vágy fogta el, hogy a csudaszép idegen bűbájos arcát álmában is megcsodálja, letekintett ölébe tehát, de iszonyodva fordította el pillantását újra, kékes-feketére puffadt, oszló hulla feküdt mellette. Hogy a káprázatot elűzze, gyorsan pislogott néhányat s újra barátnőjére tekintett, mintha keselyű, sakál, féreg rágta volna meg azalatt, rothadó piszkos húscafatok függtek itt-ott a vér-savó mocskolta csontvázról, amelyet csak az inak tartottak még valahogy össze. Borzadva sikoltott Pundari, fölszökött helyéből s csukott szemmel menekült vissza, vissza, a hegy felé, amerre Buddha lakott.
Nem égetett már a nap sütése, nem volt durva és sértő kényeztetett lábának az út, nem érzett más tikkadtságot, mint türelmetlen szomját az igaz megértés után, mert a holttest szintén elhagyta fekhelyét és lebegő képpé oszolva Pundari agyába költözött, se hús rajta, se vér, csak az inak tartják össze a csontvázat... csontokat lát majd ide-oda szórva inak nélkül, itt egy szárcsont, ott a gerinc, amott a koponya... aztán a csontok gyöngyház-színűek, tiszták, halomba rakva... végül maréknyi por csak az egész. Aztán újra látja a gyönyörű lányt kacéran, kívánatosan, telten s a látomány egy perc alatt újra végig fut a feloszlás minden szakaszán...
Hogy felért a Mesterhez, aki a hegy tetején keresztbe tett lábbal, egyenes derékkal, világos elmével ülve egy fa alatt eldobta magától az érzékek vágyát, eldobta magától a gyűlölködést, eldobta magától a tunyaságot, el a nyugtalan töprengést, el a kicsinyes kételkedést s résztvevő, jóságos, másokkal együtt örvendő szeretetét szétsugározva köröskörül minden irányban, közömbös szívvel a nibbánam részesévé lett, hogy felért a Mesterhez Pundari, lába elé borult és mindent elbeszélt neki.
A Mester pedig így szólt:
- A legmagasabb mindentől-való-elszakadáshoz vivő út nyolc ösvénye íme ezen a három vidéken vezet át: megvilágosodás, erkölcsösség, elmélyedés. Első ösvény pedig az igaz megértés. Aki élőt öl, aki másét elveszi, a paráználkodó, aki hazudik, a káromkodó, fecsegő és rágalmazó szájú, aki kegyetlenkedik és hamis hitben él, az nem részese az igaz megértésnek.
A bhikkhuk és bhikkhunik lassan a Világ Mesterének méltóságos teste köré gyűltek s a nagy Tathágató így folytatta tovább:
- A második ösvény, testvéreim, az igaz elhatározás. Hármat kíván az igaz elhatározás, a világi tülekedéstől félrevonulni, senki ellen rosszindulattal nem viseltetni, élő lénynek ártalmára nem lenni. Ez testvéreim, az igaz elhatározás!
Aki eldobta magától a hazugságot, a hazugságtól tartózkodik, aki eldobta magától a rágalmazást, a rágalmazástól tartózkodik, aki minden durva beszédet eldobott magától, durva beszédtől tartózkodik, aki az üres fecsegést eldobta magától, hiábavaló szófecsérléstől tartózkodik, aki mindenki iránt megértő szeretettel viseltetik, az csak csendes és szép szavakkal fogja ékesíteni ajkát és megjárta a harmadik ösvényt, mert az övé az igaz szó.
Így lép, testvéreim, a negyedik ösvényre, mivel igaz szóból fakad az igaz tett. Eldobja magától a gyilkolást. Bot és kard nélkül, érző kebellel, résztvevő szívvel, minden teremtett lény iránt jóindulatot táplálva jár. Eldobja magától a lopást, nyugodtan kivárja a maga részének kezéhez jutását és nem jogtalan eltulajdonításon áll tisztult szíve.
Az igaz élet útja, testvéreim, a tanítvány ötödik ösvénye, amelyen járva eldobja magától az élethivatást, amely bánatot és fájdalmat okoz, mindennapi kenyerét igazságos úton keresi meg. Ez, testvéreim, az igaz élet.
Igaz törekvésben kerülje el útján, űzze ki a tanítvány magából a károsat, az üdvöt nem hozót, keltse fel magában igaz küzdelemmel a fel nem merült üdvöset s szelleme végső erőfeszítésével birkózzék vele, hogy megtartsa és el ne veszítse.
Az igaz gondolat, testvéreim, a testet fogja vizsgálni, az érzést fogja vizsgálni, a jelenségeket fogja vizsgálni és meglátja, hogy az élet csak szenvedés és fájdalom, szenvedés és kín oka pedig az élvezetek után esengő vágy, a szomj s e szomjúság fojtja az embert az újjászületések végeérhetetlen szenvedéseinek láncolatába, de aki a nyolc ösvényű útra lép, testvéreim, s fel van szerelve a szent úton való járás minden kellékével, érzékei fölött uralkodik s tiszta öntudat tölti be egészen, az valami félreeső helyet keres az erdőben, fa tövén vagy sziklabarlangban, halottas mezőn vagy lombok sűrűjében, a síkságban szalma-fekvőhelyen s déli órában, ha elkészült az alamizsna-eleség elfogyasztásával, leül keresztbe tett lábbal, egyenes derékkal, világos elmével. Ekkor a tanítvány rálépett a nyolcadik ösvényre, amelynek négy magasztos elmélyedésével eléri a nibbánamot.
Ekkor a Tathágató Pundarihoz fordult:
- Az ember megöregedvén, minden testi vonzóereje elenyészik, hervadás és betegség pusztítja az embert s mire az élet végére ér, teste görnyedt, húsa elpuhult s aztán haszontalanul fekszik ott rohadva a Gangesz partján. Tömlöc a test, tömlöce kórságnak, aggságnak, halál kínjának. Aki elmerül az élvezetekben és csak hiúságának áldoz, bűnei terhét tetézi az s erőszakkal elfelejti egy időre a változást, amely bizonnyal be fog következni. És nem segíthet rajta fia, sem atyja vagy testvére, halál kopog az ajtaján és nincs barátja, aki segíthetne rajta.
E szavakat hallva Pundari megértette, hogy az élet gyönge virághoz hasonló s hogy a nibbánamon kívül nincs semmi más állandó, ezért tehát engedélyt kért, hogy bhikkhunivá lehessen, ami megadatván neki, lenyírta haját, fölölté a sárga köntöst és mindazok szíve, akik hallották Buddha igéjét, kimondhatatlan örömmel telt meg.