Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: A BÉCSI TÁNCOSNŐ
Lakatos László kis darabja a Nemzeti Színházban

Herendi és szász porcelán, festett üvegpoharak, bécsi faragású, de párizsi intarziájú bútorok, ezer fodrú bő ráfos szoknyák, parányi napernyők, melyeket legyezőnek is használnak, Elssler Fanny, budai magyar színészet, Döbrentey Gábor - mindez olyan népszerű és divatos most, ez az úgynevezett magyar Biedeémeyer, hogy színpadra vive már az anyag maga is megszerzi a siker harmadrészét. A másik harmadrész, Hegedűs Döbrentey Gábornak, Várady Aranka Elssler Fannynak ölözve, gyöngéd, érzelmes, szavakban és sóhajtásokban kiélődő szerelemben egymással. Az írónak csak a másik felét kell megcsinálni a sikernek. De az anyagnak ez a megválasztása és színpadra vitele is azt árulja el, hogy az író érti a dolgát.

Lakatos László értett a dolognak másik feléhez is. A milieut és a témát sajátságos szentimentális lélek-állapota találtatta meg vele s a darab megcsinálását is ez határozta meg. A novellában és regényben is szűzi, szomorú, epedő szerelmek, nagy, szenvedésre teremtett érzések, a könnyekben sóhajtozó líra írója s most arra vállalkozott, hogy ezt a lelki diszpozícióját a színpadról tárja a néző elé. Szép, könnyekkel teli szavakat ír le, melyeket úgy adnak a szereplők egymásnak, mint megannyi virágszálat, ellágyult hangulat áramlik az alakok köré - és tulajdonképpen ez a darab tartalma, ez az, ami lényegbe vágóan történik a kis darabban. A többi inkább csak ürügy arra, hogy ez meglehessen, de elég érdekes arra, hogy szívesen legyünk tanúi, a derék Döbrentey Gábor professzor, magyar írónak és a tudós társaság titoknokának szűzies, félénk, reménytelen és szentimentális sóhajokba fulladó szerelme, amely egy pillanatra, egy feledhetetlen, boldogságos, megindult hangulatra magával ragadja a világ nagy táncosnéját, akinek királyok hódolnak, hercegek tettek fényes ajánlatokat, de ezért csak a szentimentális kis bécsi nyárspolgár-lány maradt szíve mélyében s épp ezért hű marad szerelmes jótevőjéhez, a nagyhatalmú Gentzhez, holott csak mint apját szereti. Ahogy Döbrentey szerelme, melyet maga sem mert megvallani magának, a körülmények hatása alatt, az egymásba öltődő szavak kényszere alatt, akarata ellenére kilobban és magával ragadja a bécsi táncosnőt - ez a darab története. Kicsit még a novellaíró eszközeivel van elénk hozva, de psychologiában igaz és az a gyöngédség és szeretet, amellyel az író alakjait elénk állítja, könnyen átragad a nézőre is.

Van még valami a darab mögött, amit az író talán észre sem vett s amit semmiesetre sem programszerűleg vitt bele a darabba, hanem inkább a témából magából, önmagától vegyült bele, az a kultúr-különbség, amely a két alakot elválasztja egymástól, a Horatiuson nevelkedett, egyszerű, komplikálatlan életű, modorban, gondolkodásmódban, viselkedésben primitívebb kultúrában gyökeredző magyar írót a bécsi kongresszus fűszeres, komplikált, Európa társadalmi kultúrájának tetőpontját nyújtó levegőjében nőtt világszép táncosnőtől. Ezt, mondom, csak sejtette és sejteti az író, de ez a darab pikáns, érdekes fűszere. Ha itt fogja meg a témát, ezt állítja gyökeréül, nagy, érdekes és erős darab lehetett volna a kedves, szeretetreméltó és megható apróság helyett.