Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám · / · FIGYELŐ
Rettenetes ember ez a Strindberg, megmarkolja az ember agyvelejét, szorongatja, tépi, morzsolja, de úgy odanyűgözi magához, hogy nem bír elmenekülni előle, ott kell maradni vele és végig tűrni marcangolását. Szuggesztív ereje, amellyel a nézőt jóformán első szavával, a dolgoknak beállításával, a hangok megrezzentésével magához vonja és többet nem ereszti el mindvégig - valósággal hallatlan, ebben nincs párja az egész modern drámaírásban. Dosztojevszkij tudta azt s ő is csak a regényben. S Dosztojevszkijre emlékeztet a psychologiai ábrázolás roppant ereje is, minden szó, minden mozdulat a lelkekből van kivágva, mindegyiknek perspektívája van, az emberi természet, a világ, a modern élet gyökeréig nyúló - minden részlet oly szorosan kapcsolódik a többivel és az egésszel, mint ahogy a test sejtjei kapcsolódnak, nem lehet egyhez sem hozzányúlni, hogy a többi mind meg ne érezze. S az egész, a darab, úgy van az életből kivágva, mint egy darab eleven hús a testből, véresen, csontosan, tépett idegekkel, még melegen az élettől. Az ember borzadva nézi és nem bírja nem-nézni. A képzelhető legintenzívebb realitás ez, - szinte már túlmegy a művészet lehetőségének határain.
Az örök-egy strindbergi téma: a nemek kiegyenlíthetetlen meghasonlása, férfi és nő ádáz marakodása a témája A kapocsnak is, az első Strindberg-darabnak, amely a Nemzeti Színházban színrekerült. Itt is az asszony a bestia, aki halomra dönt minden megegyezést, veszett indulatosságában agyonkorbácsolja a férfit és önmagát is, a férfi a védekező, dühösen harapdálja a korbácsot, míg aztán ő is kikel magából és a düh odaviszi, ahol az asszony van. Ez a rettentő marakodás a bíróság színe előtt megy végbe egy válni készülő házaspár között, akik előzetesen megegyeznek mindenről a gyermek kedvéért, de amint a szóból szó lett, az asszony felborít minden egyezséget, kitárja és kitáratja a férfival házaséletük minden szennyét, nyomorúságát, titkolt szégyenét. Ebbe a rettentő sivárságba nagy rafinériával ismételten is nyugvópontokat teremt az író, a bíróság visszavonul tanácskozásra, a házasfelek dühe megenyhül, új meg új megegyezésekre jutnak, amelyeket aztán a bíróság előtt újra halomra döntenek. A meggondolás, a jobb érzület mindig semmivé válik a vak szenvedély kitörésétől, - ez az egész emberi fajtára szomorú igazság mutatkozik egyre új alakban. A férfi és a nő sorsa a kiegyenlíthetetlen, emésztő harc, melyet nem lehet soha abbahagyni, nem lehet egymástól elválni, mert akik valaha az egymáséi voltak, azok nem lehetnek többé közömbösek és kapocsnak, amely nem ereszti széjjel őket egymástól, ott van a gyermek, benne mindig látni fogják egymást, de nem hogy megbéküljenek benne, hanem hogy tovább marakodjanak érte. A gyermek kedvéért csinálnak megegyezéseket, a gyermeken vesznek össze meg újra, a végén is a bíróság elveszi tőlük a gyermeket, mert alkalmatlannak és méltatlannak találja őket a nevelésére. Mellékesen Strindberg még egy másik motívumot is megvilágít, a modern igazságszolgáltatás gyökeres igazságtalanságát, a paragrafusnak az életre való ráhúzhatatlanságát. Ez azonban csak az írónak lehetett fontos, a nézőt annyira elfoglalja a házaspár harca, hogy másra nem is jut figyelme. S a két protagonista, Cs. Alszeghy Irma és Odry Árpád rendkívüli erővel játsszák meg szerepeiket, - mind a kettőnek legnagyobb sikerei közé tartozik ez az előadás.
Shakespeare-rel kapcsolatban emlegették Strindberget többen is. Csakhogy Shakespeare nemcsak a művészettel, hanem az élettel szemben is souverain, mindig fölötte marad tárgyainak, az egész életnek, a maga személyével nem merül el benne, mint Strindberg s ezért többoldalúbban és teljesebben is tudja ábrázolni. Strindberg egészen egyoldalú, nem az életet ábrázolja, hanem a maga nézetét az életről. Hatalmas alakító ereje teszi, hogy az ember akarva-akaratlanul velemegy ebbe az egyoldalúságba, elfelejti önmagát és úgy éli át a darabot, mint valami nehéz, fojtogató lidércnyomásos álmot.