Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám
Be kell vallanunk, hogy történetünk ezen a ponton kissé zavarossá és összefüggéstelenné válik. Dies nefastus - mint Svarc Jenő mondta. - A hangulat rétegekben rakódott le a tanácsos szobájában, mint a ködfüggönyök. Minden szó sűrűbbé tette a levegőt. De ezek a felhők nem hoztak villámot. A meglepetések magyarázatlanul tolultak valamely egyre késlekedő, mindig messzebb és messzebb csúszó, soha jönni nem akaró poént és tabló felé. Furcsán kavargott belülről a furcsa hivatalszoba, mint egy kis örvény egy nagy tengerben, az újvárosi élet tengerében, egy kis sötétzöld örvény. Az ablak is zöld festékkel volt bevonva embermagasságig, azon felül besütött a nap, a vasárnapi nap, élesen, gyászosan, a sötétzöld falra.
Miért nem nyittatta ki az ablakot Kerbolt? Még érzett a levegőben a paraszt ruhák, kék vászon, bőr, rossz dohány, izzadt munkástestek fürdetlen illata. A nagy vasárnapi parasztszag, amilyent falusi templomokban érezni nagymisén. Megmaradt lehelletek. S lehellete volt mindennek ebben a szobában. Az akták, az újvárosi akták a polcokon, ezer szájjal lélegzettek kék és fehér papírlapjaik között. A friss újság az asztalon a botrányok sűrű gőzét bocsátotta. S füst, cigarettafüst, áradt a napfényben. S az emberi lelkek lehellete.
Minden szó még sűrűbbé tette a levegőt. Minden szó fontos lett, minden hír fontos lett, és furcsa. A szók a levegőbe ragadtak, a sűrű, ragadós levegőbe, és mikor beállt a hallgatás, senki sem vette észre, hogy beállt a hallgatás, mert a szók a levegőben maradtak. Kerbolt fúlva érezte, hogy csap össze feje körül az örvény. A füle zúgott és az újságíró tréfálkozásai komoly és rettenetes vádakként csengettek bele. Úgy érezte, mint aki gyanú alatt áll és aki körül szűkül a gyanú. Érezte, hogy exponáltatott, hogy ezek az izgatott kíváncsi arcok mind az ő lelkébe kívánnak tekinteni. Milyen gőgös, hideg méltósággal nézett volna a szemükbe máskor! De most - most rejteni valója volt, és ez bénává tette a nagy férfit. Tétován vergődött benne a gondolat, ó! hát mivel jobb ő Madár Jánosnál - ha neki is van rejteni valója?
S Kerbolt bénasága átszármazott a többiekre is. A meglepetés, az aggodalmak bénasága volt ez. Csak az újságíró fecsegett tovább, simán, zavar nélkül, elemében, mint hal ha tovasurran az örvényben, úszó, kapkodó, fuldokló emberek körül:
- Á, igazán, a Selig-kávéházban találkoztak? Nohát ez nagyon érdekes! Gyula bácsi, mit hallok? És még azt mondja valaki, hogy semmi sem új a nap alatt! És a bíró úr elvesztette az irattáskáját... hogyan történt ez? Mondjon el kérem mindent... a lap számára... minden kis részlet érdekes lehet. A sajtó, kérem, nagy szolgálatot tehet ilyenkor. Tetszett olvasni Joseph Rouletabillet: a Sárga Szobát? Az egy detektívregény, sokkal különb, mint a doktor Holmes, csak nálunk nem ismerik, kérem...
Kerbolt szédülve pillantott a járásbíróra. Úgy tetszett neki, mintha valami kikerülhetetlen, logikus végzet üldözné. Ezt az embert is a végzet hozta az útjába. Ez az ember most el fog mondani mindent... Egy pillanatra fölvillantak agyában a helyzet minden rémei, rendőrség, vizsgálat, nagy szenzáció... és az ő neve, mocsoktalan neve a szenzáció közepén... a betörés - és a két eset között összefüggést fognak keresni, talán találni is:
- Hány órakor történt a betörés? - kérdezte hirtelen.
- Három óra tájban, vagy még az után - felelt az újságíró. - Egyszóval reggel felé, hol sétált maga a Dunaparton reggel felé, Gyula bácsi?
- Reggel felé? - kiáltott Partos bíró. - A Diamant! akkor biztosan a Diamant volt, akkor már eltüntek a Seligből... ez lehetséges... nem gondolja a tanácsos úr... Kerbolt tanácsos úr... - ujjongott az álmatlanságtól még ideges, reggeli élénkségében, fontosnak érezve magát, először életében, egy nagy érdeklődés központjának. A napsugár megingott a zöld falon, mozgás, járás-kelés hallatszott örökösen e nagy újvárosi signoria folyosóiról.
- Diamant! - kiáltotta meglepetve Adamec.
- Diamant! - sivított fel Svarc Jenő is, teljesen magánkívül örömében és meglepetésében. - Tyű, az istenfáját! a híres Diamant! Hiszen Joseph Rouletabille sem kívánhatna különbet! Nagy-Tatár ne hencegjen többet a százhatvannyolc betörővel, akiket kiírt az újságba, ez az egy fölér mind a százhatvannyolccal!
Teljes izgatottságában fölkapta az asztalról a telefonkagylót:
- Halló... halló...
Nyílott az ajtó. Stark Rezső jött, a díjnok, valami aktával.
- Szulimán van itt - mondta - a Hirschfeldék művezetője, valami munkásasszony ügyében akar beszélni a tanácsos úrral.
Kerbolt gépiesen vette át az aktákat. Nem is figyelt. Mind eligézve hallgattak. Csak Svarc Jenő fecsegett, végérhetetlenül.
- Nagyszerű ember ám ez a Szulimán is - mondta a központra várva, kezében tartva a telefonkagylót, a vidéki, szenvedélyes újságíró mindig figyelemkész érdeklődésével. - Hogy ilyen áldozatkészen járkál a szegény munkások ügye után, valóságos tolsztoji alak, kérem. Egyszerű munkás létére egész tekintély és hatalom! ilyen is csak Hirschfeldéknél lehetséges, kérem. No, tudom Kerbolt tanácsos úr nem nagyon szereti Hirschfeldéket, de nincs igaza, mindig mondtam, hogy nincs igaza, az öreg Hirschfeld páratlan egy ember, ahogy az bánik a munkásaival, ahogy az neveli őket! és aztán ami a jótékonyságot illeti... halló... halló...
- Én csak egy hibát láthatok az öreg Hirschfeldben - folytatta mosolyogva - de ebben kezet foghatnak Gyula bátyámmal... Gyula bácsinak is éppen az a hibája... no, nem találja ki? a polgármester... természetesen a polgármester a hiba...
- Szulimán azt mondja - felelt Stark Rezső az aktákra várva, míg a többiek szórakozottan hallgattak - hogy a főműhelyből kirendelték az éljenautomatákat - Farkas mérnök kirendelt kétszáz embert - az esti fáklyásmenethez - a polgármester ellen...
- Ne mondja.
- Ki gondolta volna ezt Hirschfeldről?
- De hiszen Hersei a fia - szólt közbe a járásbíró, kissé idegesen a letért beszédtárgytól és elvesztve tájékozódását.
- Az ilyen családok mindig tartanak egy ellenzéki fiút - felelte Adamec. - Az öreg Hirschfeld maga fő-fő kormánypárti oszlop...
- Az idők jele - mondta Svarc Jenő a telefonnál. - Az öreg rendkívül intelligens, finom érzékű ember és megérti a változott időket...
- A fenét - felelt Adamec. - Haragszik Madárra, ennyi az egész. Mindenki tudja, mióta haragszik...
Kerbolt látszólag el volt merülve az aktákban, de azért észre lehetett venni, hogy összerezzen, idegesen. Ennek is ő az oka, ennek is. Az ő becsületessége, az ő makacssága, mely kellemetlenséget, romlást, átkot hoz mindenkire, aki körülötte van. Feltűnt előtte Madár János, amint az imént itt állt a szobában, amint valósággal könyörgött neki: "Te segíthetsz rajtam, te mocsoktalan vagy!" - Ah! az ő becsületessége, inkább makacssága! - Eszébe jutott Vilma, eszébe jutott a mai éjszaka...
- Halló... halló... Az istenfáját, hát senki sincs itt... Halló... - kapta meg végre a zsurnaliszta a telefoni összeköttetést. - A tanácsos urat kérem, Mosonyi rendőrtanácsos urat... Halló... Á, van szerencsém... Itt Svarc Jenő, az Újvárosi Lapoktól... Értesült már a rendőrség Diamantról? Igen, igen, az... az a Diamant... itt van Újvároson...
- Diamant! - kiáltott Stark Rezső. - Ah, elmondta már Kerbolt tanácsos úr a tegnapi heccet a Seligben?
- Maga is tudja már?
- Én? Hiszen ott voltam.
- Ah, látják! kiáltott a hírlapíró ledobva a kagylót. - Ez a Madár János érája Újvároson! Ilyesmi történik, ennyien ott voltak, mindenki tudja már, nyíltan beszélnek róla a városházánál, ugyanakkor mikor egy betörés híre tartja lázban a várost, amely evvel valószínűleg összefüggésben áll: és a rendőrség még nincs értesítve, a rendőrség még semmit sem tud Diamant ittlétéről... Ez a híres, sokat hangoztatott közbiztonság! a pesti rendőrség! nahát! - Édes Stark úr, meséljen el mindent... nem teszünk-e mi hírlapírók nagyobb szolgálatot az igazságnak mint... mikor a hatóság... édes Stark úr, beszéljen hát!... Mi mindent tudunk és a rendőrség semmit sem tud... Stark úr, édes Stark papa... mi is történt hát tulajdonképpen?
...Kerbolt úgy érezte, hogy összecsap feje fölött az örvény. A fülei zúgtak. Svarc Jenő, a járásbíró, Stark, mint megannyi rémek, éjszakájának ijesztő rémei, ágáltak a szemébe. A hangjuk mintha messziről hallatszana, messziről, de élesen, tisztán, az a hang, mely az ő nevét is prédára veszi majd, viszi mindenfelé. A telefon, mint egy iszonyú fül a falban, lesett, kémként, az ő szép zöld falában, a gonosz világ füle, mely nem veszt el egy szót sem, amit rábíznak. Ó! nemsokára az egész világ ajkán lesz a neve - az ő neve a Vilma nevével! És a Vilma neve a Diamantéval! És a betörés! Hova tűnt el, hova lett egyszerre Vilma az éjszakában? Diamanttal tűnt el?
- Hát nem nagyszerű közbiztonság ez? Az egész városháza tudja és a rendőrség nem tudja... Közbiztonság Madár János alatt - ismételgette Svarc Jenő diadalmasan.
- Közbiztonság! Csináljanak bejelentő hivatalt, akkor majd lesz közbiztonság! - mondta megvetően Adamec.
- Bejelentő - a hírlapíró örömmel kapta meg a szót mint egy prédát. Gyűjtötte a vádakat a polgármester ellen s úgy érezte, hogy ebből az egész ügyből nagyszerű támadást fog kavarni. (Hogy éppen a polgármester mennyit járt a bejelentő érdekében, azt persze nem tudta.)
- De hát miért is nem jelentette azonnal a rendőrségnek, bíró úr, hogy a táskája elveszett? - fordult Adamec Partoshoz.
- Én... én akartam... nem tudtam... - felelte a bíró. - A tanácsos urat kértem meg... A tanácsos úr... Kerbolt tanácsos urat kértem mindjárt...
Mind Kerboltra tekintettek ismét: a szigorú Kerbolt kikutathatatlan arccal ült, mint egy elfoglalt ember, az íróasztala mellett, és komoly, hivatalos hangon, mint akit ügyfelei várnak és másra most nem is gondolhat, szólt oda Stark Rezsőnek:
- Hívja be kérem, Szolimán urat!
- Ez a Gyula bácsi! Nem tetszik nekem ez a Gyula bácsi! - mondta Svarc Jenő a folyosón, amint elhaladtak a nagy, szélesvállú Szulimán mellett. - Itt valami lappang, Joseph Rouletabille azt mondá, itt valami lappang! Maga ott volt, Stark úr? igazán ott volt? édes Stark úr, meséljen el mindent! aranyos, cukros Stark úr, egyetlen Starkocskám, ugye el fog nekem mesélni mindent?