Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám · / · Kertész István: A DOHÁNY
Az öreg (meg se mozdul a hánykolódón, a hátán fekve egyenesen az istennel beszél):
Ejnye. A kutya mindenüköt nekik. A sok korhelyinek. Megölöm tisztára a sok korhely bitangját. Megáj csak... megáj...
(A hánykolódó lábánál lassan nyílik az ajtó, öreg asszony dugja ki a fejét, ingujjban, fázósan. Fáradt, ványadt bőrű, csupa ránc.)
Az asszony: Mi az istennyilát morog mán annyi sokat itt?
Az öreg (felül, sértődötten néz az asszonyra): Morog az apád nyaka. Nem én.
Az asszony (csitítgatva): Jó van mán, jó... Ne dübörögjön mán nó.
Az öreg: Má honne dübörögnék. Sz, ha egyszer haragos vagyok.
Az asszony: Mi van már megint?
Az öreg: Jujj, ne srófolj Panni, mert majd veled is elbánok.
Az asszony: No vén bolond.
Az öreg (feláll, elevenen felkapja a tenyerét): Fogod-e má be a szád!?
Az asszony (inkább kedveskedve, mint megijedve): No, - vén ökör - no. Még tán bizony meg is ütne.
Az öreg (leejti az ütő kezét, nagy hangon): Meg én... (magyarázgató, csendes szemrehányással)... mer a kiskrisztusát ennek a hadilétre teremtett világnak - ez nem jó van így. Nem! Hogy aki valamire való férfiember meg legény, az mind oda van a háborúba - hogy a rossz nehézség vesse szét - ezek a nyálas szájú sok taknyosok meg, még az éjszakát is megrontják. Még ilyen duhajság ebbe a csepp faluba sose volt. Csak éppen most. Most, hogy olyan árva, akár a hótt Krisztus. Most hogy az asszonynépek annyit ríttak itt össze, hogy nem is hiszem nem attól van nyakig sár. De azt a szakramentumát nekik, aki ma megdöngeti az én kapumat még egyszer, annak jobb lett volna - azt mondom - ha nem jön a világra. Megölöm. Meg. Tisztára megölöm a bitangját. Az istenit a fajtájának.
Az asszony (jajdokolva): Ó, én édes Jézuskám... (susogva) hát'szen megzörgették már a mi kapunkat másszor is. Ajaj. Sose olyan nagy dolog az.
Az öreg (felbődül): Nem-e? Hallgass mondom, mert mondom rosszul jársz. Hogy én annak létemre, hogy öreg ember létemre itt kint törjem magamat éjszakáról éjszakán át? Köp az eső, csap a szél. Oszt...
Az asszony: Hát jöjjön be a melegre majd nem csapja.
Az öreg: He-e?
Az asszony: Jöjjön mellém.
Az öreg (kedves mérgességgel): De most már csakugyan törd be a nyakad. (Bajszára tett tenyerébe morog.) Mikor már nem ehetem az asztalt körtvét.
Az asszony: No bizony. Háborús világba...
Az öreg: Te marha te, ami vagy. Lám, ha öreg is vagy - csak asszony vagy. Én háljak, cicázzak odabenn. Azt ezek a gaz kölykök meg minden éjszaka leemeljenek a fejem felől egy kötél dohányt? A kutyateremtésit. Azért dolgozok én? Azért küszködök én? Azért töröm magamat én?
Az asszony: Bánná már a fene azt a kis dohányt.
Az öreg: Nohát én se az vagyok, aki bánnám. Nem sajnálnám. Vakuljak meg, ha sajnálnám. Csak jöjjenek haza a legények. Jöjjenek. Abból a keserves háborúból. Azok a legények. Szegények. Nem is sajnálnám azoktól.
Az asszony: Most esztendeje meg mégis szinte kergette őket Veronunktól. Ugye. Hű... hű... Lám a szegény nyomorult is. Az özvegy Kenyeresné fia is ez. A Jóska. Azt mondta - hallom - múltkor is itt ángyiéknál, hogy csak azt szánja bánja - isten bűne ne vegye - hogy míg mind a két keze megvolt meg nem ölelte a mi Veronunkat. Mert most már azt mondja, hogy egy kézzel jött haza, már nem tudja. Nem. Nem ám. A szegény nyomorult.
Az öreg (duplázó hangon): No, ezeknek a gaz disznóknak meg ennek a bitang mai fiatal disznóknak meg - ugye csak a kártya, meg az ital, meg a muzsikálás, meg csak a lánynép. Bánják is ezek a háborút. Hát az én dohányommal hizlalják a kocsmárosnét?... De azt a hétkeserves mindenségit nekik, hogy szakadna már rájuk a mennybéli atyának az a haragos istennyila. (Kívülről megzörgetik a kaput. Az öreg nyugodtan felfigyel, de ideges lesz, elönti az igaz harag, kiegyenesedik, a hangja azonban még nyugodt.) Hozd csak ide a vasvillát! (Kívülről újra zörgés. Az öreg elkáromkodja magát.) Eredjetek az anyátoknak azt a keserves... az ebadtátokat! Mert lesújtalak! Akárcsak egy nyomorult kutyát!
Az asszony: No, csak, no. Még majd bezáratja magát értük. (Valaki félve, nagy meggondolással, neki gyürkőzéssel kinyitja a kiskaput. Jóska. Egykezű parasztlegény, csinos ünneplőben, fényes csizmával, katonasipkában. Megáll a kapun belül, mint egy szobor, szomorú nyugodtsággal. Körülnéz. Trémáz. Aztán mégis előre jön.