Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám
Bródy Sándor Lyon Leája, melyet a szerző saját bevallása szerint maga és a közönség számára egyaránt futó nyári emléknek szánt, a Magyar Színház egész őszi szezonjának uralkodó darabjává vált s egyben és ezen felül a szezon legérdekesebb színházi eseményévé nőtte ki magát. Bizonyos, hogy ebben nagy része van a darab esztétikai jelességeinek, igazi színpadratermettségének. S mégis, bár a téma érdekessége, a megcsinálás egyöntetűsége, a nyelvezet sajátos színessége s az egésznek forró, a háborús izgalmat és szerelmi lihegést helyes arányban egyesítő lehellete, hatásos művé teszik, sikerének méretét, mely immár a századik előadás felé közeledik, sem magyarázzák meg ezek a tulajdonságok. S nem a darab esztétikai sajátosságai váltották ki azokat a felszólalásokat és elmélkedéseket se, melyeket a Lyon Lea oly nagyszámban ébresztett. De hiszen szerepelt is sok darab a pesti színházak műsorán, mely megközelítette és jóval túl is lépte a századik előadást s mégis talán egy se csábította az embert annyira a szélesebben alapú irodalmi vagy pláne társadalmi elmélkedésekre mint ez.
Lyon Lea nagy kedveltségének egyik főoka az, hogy zsidó darab. Zsidó benne a fő és mellék szereplők legnagyobb része, zsidó az egész hangulata, maga a zsidóság a benne felhangzó vélekedések egyik fő témája s - ami Pesten, ahol mindenkinek, főleg egy írónak a vallását és faji származását számon tartják, fontos! - zsidó az írója. Mindez együtt szociális problémává teszik a darabot s épp ezek a szociális, sőt faji tulajdonságok azok, amelyek oly nagy tömegeket vonzottak megnézésére. Hogy Budapesten nagy az érdeklődés minden darab iránt, amely egyben zsidó jellegű környezetet és alakokat mutat be, azt tudjuk a legendás sikerű Szulamit s a jelentős sikerű Frankfurtiak óta. Ami, tekintve, hogy a pesti színházi közönségben a zsidók nem csak a lakosságbeli arányszámukat felülmúló relatív, de a keresztény színházbajárók számát abszolút felülmúló mennyiségben szerepelnek, nem meglepő. Budapest népének, főleg pedig a színházba járó felsőbb osztályok emberanyagának jellegét, ízlését, érdeklődéseit természetesen erősen befolyásolja ez a nagy szemita alkatrész. A főváros azért nem nevezhető zsidó városnak, mivel a pesti zsidóság nagy része levetette a zsidó nemzeti jelleget, de azon az egész sajátos összetételű városlelken és városéleten, ami Budapest vegyülék-emberiségében kifejlődött, igenis nagyon meglátszik hatalmas zsidó néphullámok idetorkollása s itt való szétáradása.
A Lyon Lea-eset azonban nem intézhető el, egyszerűen utalással a pesti színházba járó közönség erősen zsidós jellegére. Ennek a darabnak a sikere ugyanis sokkal bonyolultabb s a maga viszonyában a zsidósághoz érdekesen tükrözteti a zsidóság lelkének nem egy jellegzetes tulajdonságát. Első elgondolásra a darab inkább anti-, mint filoszemita. Legalább is attól a "gut gesinnt" filoszemitaságtól, amit a rabbik és hitközségi elnökök kedvelnek, igen távol van s nem egy oly akkordot tartalmaz, mely könnyen antiszemitává félreérthető. Tudvalevőleg arról van szó benne, hogy egy kis galíciai városba berontó orosz csapattest hercegi parancsnoka szemet vet a rabbi leányára s ama fenyegetés kíséretében, hogy ha a leány nem lesz övé, felkötteti az egész hitközséget, meg akarja szerezni magának az orthodox szüzet. A rabbiban az apa és a zsidó ágaskodik a gondolat ellen, hogy a pogány herceg kéjfalatává legyen az ő szent zsidó elzártságban óvott leánya s tiltakozik a kívánság ellen. A hitközség ellenben, amely állandóan rituális öltözékekben s rituális dalok kíséretében jelenik meg a színen, arra az igen józan álláspontra helyezkedik, hogy egy mindig inkább feláldozhatja magát ezerért, mint ezer egyért. Annál is érthetőbben hajlik a gyülekezet, élén egy százesztendős bölcscsel erre a felfogásra, mivel Lea viselkedéséből kisejlik a félig tudattalan, de egyre tudatosabbá való készség hitsorsosainak megmentésére. A szende szűz apja ama kérdésére, hogy képes volna-e magát odavetni a keresztény martalóc zsákmányául, azt a rendkívül okos feleletet adja, hogy ő "élni akar". Egész viselkedéséből s a későbbi fejleményekből az derül ki, hogy a rabbilány esete egy lélektanilag kiszélesített s cinikus nyerseségétől megfosztott körülírása a régi anekdotának azokról a nőkről, akik a városukba berontó s a nőkön erőszakot tevőnek híresztelt ellenség elé e szavakkal rohantak, "Wo wird hier geschändet?" Lea nem viselkedik tehát úgy, mint holmi patetikus, hamis tragikusságú hősnő, hanem mint egy igazi, természetes eszű és szívű nő. A szegény rabbi dühét egyelőre a hitfelein tölti ki s ezeket elnevezi rühes csordának, ótvaros szemétnépnek s más effélének. S nem lehet tagadni, Bródy oly temperamentumos szitkokat ad a rabbi szájába, hogy legalább is némi hűvösség a lengyel-zsidókkal szemben az ő lelkében is feltehető. Vannak továbbá részletek, amelyek arra vallanak, hogy zsidó vallási kegyelettárgyakkal és rítusokkal szemben Bródy nem érzi azt a szent áhítatot, amit a vallásosság mélységeiben élő ortodox zsidók s, olykor, bár ritkán, neológok is kisebb-nagyobb mértékben éreznek. Ha jól figyeltem meg a darab menetét, a rabbi leánya első ölelkezését a pogány herceggel közvetlen a tóra-tekercsek mellett, vagy pláne ezeken élvezi. Ez azok szemében, akik számára ezek a tekercsek nem csak művelődéstörténeti dokumentumok - mint persze Bródy számára - hanem fetisszerű kegyelettárgyak, ma éppen épületes. S aztán itt van a darab egyik legbizarrabb s egyben legkedvesebb mozzanata, mely pompásan mutatja Bródy közönségismerő merészségét. Mikor a leány meghódolása körülbelül elhatározott ténnyé vált, a község vezetői, élükön a derék százesztendőssel, elküldik a falu egyik asszonyát, hogy rituális szokás szerint vágja le Lea haját. Némi szabódás után a leány meghajlik a rituális parancs előtt s olló alá is engedi gyönyörű fekete fürtjeit. Ismétlem, ez a darabnak egyik legmerészebb, de egyben legsikeresebb jelenete. Merész nem csak azért, mert egy bába nem túlságosan kényes szavain keresztül az asszonnyá válás egyes forgalmi nehézségei nyernek elég részletes megvilágítást, hanem mivel Bródy itt egy rituális szokást valóban szuverén módon, nem törődve ennek értelmével, a maga színpadi céljaira használ fel. Mert igen, nagyon szuggesztív jelenet az, mikor a zsidó szűz bevonja mintegy nemisége lobogóját, azaz levágatja a haját, búcsút mond ezzel a hiúságnak és érzékiségnek, aminek a férfiát már megtalált nő lelkében nincs helye, de, Ábrahám, Izsák, Jákob és Mózes nevére mondom, kissé furcsa, hogy ezt a vallási szokást Lea nem holmi derék bóherrel való szabályszerű egybekelése, hanem egy keresztény csábítóval való törvénytelen szeretkezése előtt hajtatja magán végre. Valóban, miközben élveztem a jelenet színpadi szépségeit, nem tudtam elfojtani azt a gondolatot, hogy ez olyan, mintha egy hithű zsidó disznót eszik, de ezt sakterrel öleti meg.
Persze mások nem nézték a darabot ilyen tisztán artisztikus szempontból és sokan megtámadták Bródyt miatta. Neológ asszimilista zsidók épp úgy, mint cionisták s természetesen a klerikális sajtó őrjöngő dervisei is. Zsidó oldalról azt emlegették kifogásképp, hogy a darab a zsidó élet rituális elemeit tévesen mutatja be, a klerikálisok pedig a zsidó érzékiségről való rendes felháborodások mellett bizonyos megelégedettséggel konstatálták, hogy a darabbeli inzultusokat tűrő, sőt tömeges megjelenésével hosszú színpadi élethez segítő zsidókban nincs önérzet. "Ha katolikus vagy protestáns vallási szokásokat szerepeltetne így az író, székek repülnének fel a nézőtérre" hangzott antiszemita berkekből.
Mindez azonban csak sajtó-hang, szűk hullámverésű kritikai epéskedés maradt. A Lyon Lea nap nap után telt házakat csinált s úgy látszik második Szulamittá növi ki magát.
A vádaknak azonban megvan a tüneti jelentőségük, helyesebben szólva a vádak hatástalanságának. Lyon Lea sikere világossá tette a következőket: hogy a zsidóság mint téma a pesti néplelket, mely bár jórészt zsidó eredetű, azért igen tekintélyes keresztény elemeken is nyugszik, rendkívül érdekli, hogy a pesti zsidóság körülbelül a maga egészében túlnőtt már a vallási ideológián s érzésileg se rabja többé a zsidó rituális szokások és szabályok szuggesztiójának, hogy a közép- és nyugat-európai városi zsidóságok alig levetett nemzeti, illetve nemzetvallási karakterisztikonjaik reális, esetleg szatirikus megvilágítását képesek megértő méltánylással fogadni s nem kiabálnak rögtön rendőrség után, ha egy író valamelyik vallási szokásukat kissé gyengédtelenül dolgozza fel.
Az első megismerésben az az érdekes, hogy a nem zsidók mennyire érdeklődnek a zsidó darabok és regények iránt, mennyire vonzónak és érdekesnek tartják a zsidóságot, mint irodalmi vagy művészeti problémát. Mert bár sok keresztény antiszemita szemüvegen keresztül nézi s antiszemita következtetéseket von le a zsidó tárgyú művekből, azért az érdeklődés ténye megvan. Ami különben természetes is. Végig a műveltségi skálán mindenütt megvannak azok a feltételek, melyek a zsidó felé terelik a keresztény fantáziát. A műveletlen, vallásos keresztény Jézus nemzetét látja bennük s ha papja esetleg Jézus hóhéraiként is állítja eléje a zsidókat, a rendkívüliség jellegét, ennek dacára, vagy épp ezért, nem veheti le róluk. A művelt keresztény elé pedig mint sajátos társadalmi jelenség, ha tudományosan művelt, mint szociológiai és faji probléma lép ez a nép, melynek sorsában valóban benne van a kiválasztottság, ha nem is olyan értelmű, amilyenről a rabbik szónokolnak. A másik érdekes jelenség, amire a Bródy darabja eléggé rávilágít, az, hogy a nyugat-európai kultúr-zsidóság, amelynek pedig nagyapái és apái abban a hatmilliós zsidó medencében tengődtek, mely Kelet-Európában még mint zsidó nemzet él és szenved, már nem érzi magát e nemzethez tartozónak. A zsidó mihelyt kiszabadult a vallási szokások béklyóiból - amelyek ha nem is alkotják az egész zsidó nemzetiséget, de ennek igen jelentős részét adják - rögtön lázas tempóban igyekszik felemelkedni a nemzetfölötti kultúrember színvonalára. Hogy közben sokat felvesz ennek a nemzetnek a vonásaiból, amely közepette a saját nemzeti szokásait feladta, ez bizonyos, saját volt nemzetiségével szemben azonban ekkor már meglehetősen tárgyilagosan érez. Ezért nem bántja az ilyen kultúr-zsidót az, ha az ortodox zsidó jelleget rideg reális elbírálásban vagy pláne gúnyos megvilágításban látja. Szép vonás az, mely rokonszenvesen üt el más nemzetbeliek sértődöttségétől nagy dühöngésére, ha nemzetük fejletlenebb korszakaira s primitív típusaira kritizáló vagy gúnyolódó megvilágítás esik. Nem szabad persze összetéveszteni a kultúr-zsidók e közönyét az ortodox zsidók s egyben a zsidó vallás gyöngédtelen megvilágításával szemben azzal a nagyon is finom érzékenységgel, melyet az ilyen zsidók saját jogi és szociális elismertetésük iránt éreznek.
Sokan szemére vetették a zsidóknak azt, hogy tűrik sőt élvezik a kultúr-zsidókban is olykor megmaradt zsidóvonások kigúnyolását s ebben önérzetnélküliséget látnak. Szerintem az egész a kultúr-zsidók átlagos, magas értelmi fokának jele. Ki képes könnyen, mosolyogva elviselni a kritikát, sőt a szatírát? Az okos, az értékes, az, aki tudja, hogy a bírálat s bármi éles megvilágítás neki csak használhat, mert tanulságokkal gazdagítja s érzi, hogy semmiféle bírálat nem változtathatja meg azt, hogy lényének végmérlege, lévén ő erős és értékes, kedvező legyen. Amit Stendhal magáról, mint íróról mondott, illik a népnek öntudataira is: "Sokkal gőgösebb vagyok, semhogy ne szeressem a kritikát." Sokkal imponálóbb jelenleg az, hogy a zsidók fajuk sajátos vonásainak minden torzításán mosolyogni tudnak, mint például az a dühös idegesség, mellyel egyes körök, a magyar nemzeti önérzet nevében persze, valami új Mikos báró vagy csárdás-hercegnő feltűnését a bécsi vagy berlini színpadokon fogadni szokták.