Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám · / · Lovik Károly: GÖRGEY CSILLAGA
A gőzhajó (amelynek olyan esetlen alakja, kéménye, kazánja és kereke volt, ahogy ma a kis fiúk a hajókat rajzolják) tele volt utasokkal, akik az egyes állomásoknál folyton szaporodtak. Kardos diákok, magyar ruhás képviselők, kortesalakú népszónokok, izgatott újságírók tarkán keveredtek össze aggodalmaskodó kereskedőkkel, különös öltözetű, szögletes katonákkal, magaskalapú nyárspolgárokkal. A tömegen itt is, ott is egy-egy ünneplő ruhás, fiatal lány furakodott át és egy ócska cilinderbe adományokat gyűjtött a haza oltárára. Voltak akik bankjegyeket dobtak a kalapba, mások a gyűrűiket húzták le, de sokan azt mondták, hogy már lerótták egyszer adójukat és mosolyogva vonták meg vállukat. Két cigányzenekar is játszott: egyik a hajó orrán, a másik a kormánykerék fölött, és a magyar népdalok egymásba kapaszkodva repültek el a tajtékos víz fölött. Az egyes hajóállomásokon hervadt lombok és átázott diadalkapuk hirdették, hogy nemrég egy ünnepélyes fogadtatás díszletei voltak. Mikor már közel jártak Esztergomhoz, egyszerre élénk éljenzés harsogta túl a cigányzenét. A Dunával párhuzamosan haladó országúton fölbukkant a császári postakocsi: a kétfejű sas helyét egy magyar papírcímer foglalta el, és a kocsis vígan trombitált, míg a kocsi utasai kendőiket lobogtatták a hajó felé.
Az esztergomi állomáson száz és száz polgár, katona, pap, asszony, gyermek várta a bécsi hajót, amelytől megszokták, hogy friss híreket és nevezetes férfiakat szállítson. Minden ok nélkül harsány éljen zúdult föl, amelyet a gőzös utasai túlzott lelkesedéssel viszonoztak. Egy csomó ember kiszállt, de helyüket kétszerannyi friss utas foglalta el. Andornaki is a kapitányi híd mellől nézte az érkezőket. Csupa ismeretlen ember volt, végre az utolsó utasok közt egy állig begombolt magyar kapitány vonta magára figyelmét.
Hol látta ezt az embert? Hosszúkás fej, feltűnő magas homlokkal, állát kurta körszakáll övezte, amelynek ritkás szálai a rosszul kopasztott csirkére emlékeztettek. Koránál idősebbnek tetszett és a szemüveg, amelynek nagy karikái kelleténél vastagabbak voltak, fontoskodó vonást adott alakjának. Egyenruhája - amely láthatólag új volt - nehézkesen helyezkedett el testén, csákója túlságosan nagy volt, és a fülén ült. Könnyű lépésekkel, mint egy táncmester haladt át a hídon, míg egy tiszti szolga a cókmókját - egy fekete vidrabőr kabátot és kézitáskáját - hozta utána.
- Görgey! - szólt Andornaki, felismerve egykori Nádor huszár-bajtársát.
- Igen, Görgey - felelte a megszólított németül - és te Andornaki vagy. Pestre?
- Igen, Pestre.
- Egyedül?
- Igen. És te?
- Veled tarthatok?
- De hogyne. A hajó farán telepedtem le, ha ugyan még valaki el nem foglalta a helyemet.
Végigmentek a fedélzeten és egy pillanatig kíváncsian néztek egymásra. A katonai iskolában nem voltak a legjobb barátok, Görgeyt egyáltalán csak kevesen szerették. Sokan nagyképűnek tartották, mások titokzatosnak, és minthogy se könnyelmű, se kicsapongó, sem ábrándozó nem volt, nehezen találtak vele érintkezési pontokat. Ezek az iskolai képek barátságtalan felhőbe burkolva jelentek meg Andornaki előtt.
- Tehát Magyarország fölébredt, - mondotta, mialatt figyelmesen szemlélte Görgey furcsa öltözetét - és te, amint látom, szintén beálltál azok közé, akik hisznek e fölébredésben. Hol szolgálsz?
- Tulajdonképpen Győrön, de csak papiroson. Föladatom fegyverkészletek bevásárlása és szállítása lenne.
- Oh, ez talán nem is olyan nehéz - jegyezte meg Andornaki és maga elé idézte a viseltes arcú Gerényit, amint a berlini kávéházban elpanaszolja 30 000 puskájának furcsa sorsát.
- Nem, ez nem nehéz, de valahol el kell kezdeni a dolgot. Sajnos, a legtöbb fegyver, amit veszünk, színpadi puska, akinek valahol a világon egy hasznavehetetlen vadászfegyvere van, nekünk varrja a nyakunkba. Szerencsére a kormány elunta, hogy a külföld zsibárusa legyen és most egy gyutacs és lőkupakgyárat akarnak építtetni.
- Tehát a dolog egészen komoly?
Görgey burnótos szelencéje tetejére ütött és megkínálta Andornakit.
- Ahogy vesszük - folytatta és rózsaszínű arcbőréből szeme mellett, a halántéka alatt egy kis csillag képződött, amely nála a mosolygást jelentette - minden kezdet nehéz. Ma a mi katonaságunk megfelel a hagyományoknak, amelyek szerint a magyarnak csak lóra kell szállania, és máris megnyerte a csatát. A nemzetőreink, nos, ezek egészen különös hadfiak és kedves fickók, és neked, mint régi katonának, nem kis örömet szereznének. Magyarországon ma mindenki nemzetőr, 37 pengő forintért szállítjuk a ruházatot és ha nincsen puskája, hát a kasza, sőt az esernyő is megteszi. A költők elhitették velük, hogy egy magyar húsz németet megér.
- Tehát nem bízol a harc sikerében?
- Nos, hiszen vannak egyéb katonáink is, a régi sorezred, a régi huszárok, akik megjárták Itáliát, sőt vannak tisztjeink, akik még Napóleont is ismerték, igaz, hogy csak futtában. Az a furcsa helyzet állt be, hogy a német és cseh bakákra, huszárokra, tüzérekre nagyobb szükségünk van, mint a nemzetőreinkre. De hát ez gyakorlat dolga, minden katona jó, ha jól vezetik. Lesz jó nemzeti hadsereg, ha jók lesznek a vezérek, lesz jó tömegünk, ha a lelke jó, és ez a lélek, az intellektus. Ma az emberek kiabálnak, lelkesednek, a kalapjukat Pozsonytól Kolozsvárig a levegőbe dobálják, de ez csak tünet, tünete az egészségnek, amely talán egész másutt lakik, mint ahol mi keressük. Nos, abban mindnyájan egyetértünk, hogy ez a harc jogosult, vagy szent, ahogy a szónokaink mondják. De a katonai kérdést külön kell választani az érzelmitől. Egyelőre azonban meg kell vele elégednünk, hogy az egészségnek a tüneteit látjuk.
Görgey azelőtt nem volt ily közlékeny és Andornaki meglepve nézett rá. Míg fiatal hadnagy korában társai csak ritkán hallották a szavát, Görgey most élénken, kezével a kardját meg-megfogva beszélt és szeme, mint egy szeszélyes inga járt jobbra-balra, a nagy szemüveg alatt. Friss volt, erős, egészséges, magatartása a született vívóéra hasonlított, aki még séta közben is mindig kész rá, hogy a "rajta" szóra beugorjék.
- És... és, hiszed, - szólt Andornaki tétovázva - hogy elég akarat lakik a nemzetben?
- Akarat? Az akarat nemcsak adomány, az akarat a nevelés, a körülmények, az ész terméke. Nem mindenkivel együtt születik meg, de ahogy körülmények folytán elveszíthetjük, úgy okkal-móddal meg is szerezhetjük. Ez nem ördöngösség, inkább szép, férfias mulatság, amely teljesen leköti az érzékeket és alkalomadtán kellemes meglepetésekkel szolgál. Nem érdekes-e, hogy egy második lény lakik bennünk, aki jobb, okosabb, hatalmasabb nálunk, és mégis gondosan elbújik? Nem megnyugtató-e, hogy van bennünk egy erő, amely, ha kell, különbbé tud tenni, mint hinnénk? Az emberek dőrék, hogy fáznak, félnek ettől a kincstől. Különben lehet, hogy egészen hamis nyomon vagyok. Lám, például, magamról azt hiszem, hogy van akaratom és mégis kíváncsian várom az első ágyúszót, vajon nem futok-e tőle rögtön magam is a pokolba. Ez egy izgató és nagy kérdés és ahogy a magam kérdése, úgy az egész nemzeté. Lássuk hát egyszer megint, mennyit érünk, hányan fordulunk meg; háborúkra szükség van, ezek a nemzetek lelkének mérlegei. De mindez untat is talán? Bizonyára nem akarsz honvéd lenni.
Andornaki megrázta a fejét.
- Nem, nem - szólt kedvetlenül - én már tisztában vagyok az akaratommal.
- Nos, ez lehetséges - szólt Görgey és levette orráról a szemüveget, amely gyorsan elhomályosodott és egy másikkal cserélte föl - de ilyen alkalom, hogy a tulajdon lelki ütőerünkre tegyük a kezünket, mégis ritkán kínálkozik.
Elhallgattak, Görgey szivarra gyújtott és letette csákóját, Andornaki pedig keresztülnézett a magas, zöld hegyeken és bepillantott a háza ablakán. Vajon mi fog történni? A felesége a kertben ült, a sárga rózsák közt és a korán hervadó nők öntudatlan szomorúságával - amely mindenütt a világon egyforma - nézte a pávákat. Mi fűzte őt hozzá? Miért járnak együtt? Miért nem tud tőle elszakadni? Honnét vette az erőt ennyi hazugságra? Hiszen ekkora önmegtagadással, megalázkodással és töprenkedéssel boldog is lehetne. De mi a boldogság? Saskia, akinek fáradt tekintete néha fölelevenedik és makacsan, vakmerőn szegeződik a szemébe? Óh, nem; érezte, hogy Saskiát sem szereti; érezte, hogy csupán egy kerítő szomorúság fűzi őket össze; hogy ez a lány habozás nélkül mindent föláldozna érte és megérdemli, hogy fölemeljék a földről. De ok-e ez rá, hogy egy másik életet összetörjön? Nem végzet-e ez, amely magyarázat nélkül szakadt hármójukra és cél nélkül bünteti őket? És van-e védekezés a végzet ellen? Nem, nincsen; Andornaki leeresztette a kardját és mosolyogva nézett Görgeyre.
- És hiszed-e, hogy Hungária, úgy, ahogy a népszónokok szavaiból kiépült, hogy ez a dölyfös, nagyralátó, agyonudvarolt Hungária győzni tudjon?
- Nem, az új Hungáriát előbb meg kell csinálnunk. Én különben másnak látom, mint te, én... de ezt elmondani nem tudom, nem is akarom. Hanem lehet, lesz még alkalom, mikor megmutathatom neked az igazi Hungáriát és akkor másképp fogod látni te is. Pesten maradsz?
- Nem; ha lehet, már reggel tovább utazom.
Görgey félszegen mosolygott.
- Ej, mondd csak, nincsen valami eladó lovad? - szólt és Andornaki szemébe nézett. - De nem szabad drágának lenni, igen szűken állok pénz dolgában.
- Lovam? Azt hiszem lesz otthon, amelyik neked megfeleljen. Küldj ki hozzám valakit.
- Köszönöm. De, nem lesz ellenedre - kérdezte elvörösödve -, hogy az árát egyszerre nem tudom megfizetni és haladékot kérek az első részlet után?
- Oh, ugyan, örülök, hogy szolgálatodra lehetek.
Görgey boldogan, hogy ezt a kérdést, amely már régen nyomta a lelkét, ily egyszerűen el tudta intézni, újra rágyújtott kialudt szivarjára. A hegyek közt messziről föltűnt Vác látképe, már homályba burkolva, száz tornyával és apró nyaralóival, amelyeknek tornácán vékonyka gyertyafény táncolt.
- Ah, szép este ez - szólt Andornaki - és te boldog ember vagy, hogy ilyen frissen látsz mindent, hogy egészséges, erős vagy és nyugodtan mégy utadon. Én valahogyan egészen megváltoztam, amióta nem voltunk együtt és, talán, az egészségem sem a legjobb. Mit gondolsz, mi fog történni közelebb?
- Ezt nem nehéz megmondani. Bizonyos, hogy harcba kell szállanunk Ausztriával. Az ellenforradalom, amely küszöbön áll, nem magától fakadt, minden forradalomnak meg van a maga pontos és súlyos oka, jóllehet megnyilatkozása nem vall erre. És mi lesz a vége? Három évszázad óta minden magyar szabadságharcnak kiegyezés a vége. Ez is oda vezet. Föllobbanunk és lassan kialszunk, a nagy ember az lesz, aki a föllobbanásban a leghidegebb és a kialvásnál a legszenvedélyesebb lesz. És a legbölcsebb az, aki mindjárt a kezdetnél a végre gondol és olyan kiegyezést csinál, amely száz győzelemnél többet ér.
- De ezt nem mernéd a piacon elmondani?
- Nem, legalább egyelőre nem. De, különben, mi vagyok én? Egy szerény honvédkapitány. A fölöttesem pedig Pest egyik legismertebb uzsorása, nem furcsa? Hogy' lett őrnagy? Én nem tudom! De mit ér akkor a kapitány? Lám, még szerencse, hogy az emberek kiabálnak és megrészegednek a tulajdon hangjuktól és nem érnek rá nyugodtan látni. A természetben, úgy tetszik, minden úgy van jól, ahogy van.
Beesteledett, a hajón egy csomó lampiont gyújtottak meg, amelyekre nagy honfiak arcképe volt festve. Az egyik zenekarnál táncoltak, a másiknál pedig koccintottak az utasok. Lassan Váchoz érkeztek. A hajóállomás itt is zászlódíszbe öltözött, sőt a parton valaki egy mozsarat is elsütött, abban a hiszemben, hogy Kossuth is a hajón van. Egy pár asszony fölsikított, azután erőteljes éljenzés tört ki és a kapitány büszkén kötött ki.
[+]
L. L.