Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám · / · Lovik Károly: GÖRGEY CSILLAGA
Bécsbe érkezve, Andornaki személyesen is meggyőződött róla, hogy csakugyan egy darab történelmet aludt át Angolországban. Részletesen ismerte meg a bécsi forradalom eseményeit, a pesti március 15-ikét, gróf Batthyány Lajos és az első minisztérium kineveztetését, az ősiség eltörlését, a bécsi udvari kancellária föloszlatását, a főispáni helytartók fölmentését, a szerbek elszakadását Magyarországtól, Jellasics kiáltványait, beszédeit, a császár menekülését Innsbruckba, a szerbek betörését, az önkéntes őrseregek, a nemzetőrségek megalakulását, az adakozásokat a haza oltárára, az unió kimondását, a magyar katonák hazaszökését, a prágai bombáztatást. Azután egy csomó ismerőse szerepléséről és kineveztetéséről kapott hírt. Emberek, akiket clubokból, színházakból, vadászatokról jól ismert, új, meglepő formában állottak eléje. Emberek, akikről tudta, hogy későn szeretnek fölkelni, hogy a divatnak élnek, asszonyok után futkosnak, adósságokat csinálnak, a svábhegyi nyaralókban fáraót játszanak, egyszerre más, friss alakban jelentek meg előtte. Az öreg Mészáros, aki whist közben katonás élceket és hozzá idegen idézeteket mondott el, hadügyminiszter lett és hazajött Magyarországba. Látta nagy gyerekszemét, furcsa bajuszát, amely egy barátságos kérdőjelhez hasonlított és látta gondosan kitakarított atilláját, amelynek gombjait a szorgalmas katona mindig saját kezűleg fényesítette ki. Látta gróf Batthyány Kázmért, akinek a leggyorsabb kocsilovai voltak Pesten és aki olyan rövidlátó volt, hogy a vadásza mondta meg neki merrefelé süsse el a puskáját, látta a sima arcú, magas homlokú Eszterházy herceget, aki mintha egész életében egy gyönyörű francia színpadon mozgott volna, s aki most egy forradalmi minisztérium tagja, látta a barnaszakállú Csernovics Pétert, aki Angolországból járatott magához szabót, s akibe minden vendégszereplésre érkező idegen énekesnő vagy táncosnő szerelmes volt. Azután látta a másik pártot, a magas homlokú kopasz Jellasicsot, a nagy nőbarátot, aki esténkint párisi cukorkákkal a zsebében jelent meg az operai díszletek között és ha bókot mondott, a füle hegyéig pirult el, látta Sztratimirovics Györgyöt, gondozatlan, kóchoz hasonló bajuszával és szakállával, amint szerb nemzeti öltözetben bukkan föl, amely mint egy álarcosbeli jelmez lötyögött rajta, és látta gróf Sándor Móricot, akivel gyakran vadászott szarvas után Bajnán, s aki most egyszerre a politikába ártotta magát s arcul ütött egy munkást, aki a Práterben "Éljen a köztársaságot!" kiáltott. És látta egykori tiszttársait, akikkel éveken át unatkozott elhagyott olasz falukban, havas lengyel síkságokon, akik megadással táncoltatták meg az ezredesük csúnya leányait és pénzzavarban voltak. Lenkey János! Együtt szolgáltak, szerette a kertészkedést, a névnapi vacsorákat, az olcsó falusi örömöket, a legrosszabb tréfákat is bevette, mindig egy kicsit rekedt volt, és most ő vezeti át a határon a Württemberg-huszárokat! És a választékos Fiáth Pompejus; neki voltak a legjobb lovai, rajongott a szép nemért, a táncért, és titokban verseket írt. Hogy történhetett mindez?
Maga Bécs is más arcot öltött. Az utcákon furcsa ruhás selyembekecses diákok jártak föl és alá, bársonykalapban, óriási piros strucctollakkal, titokzatos kardokkal. A legtöbb házra elmosódott krétával ez volt ráírva: "A tulajdon szent". Némely üzlet zárva volt, sőt akadtak házak, amelyeknek ablakait, kapuit bedeszkázták. A kövezet sok helyen még fölszedve, a gázlámpák üvegei összetörve, a láng szabadon táncolt a szellőben. Itt is, ott is egy-egy fontoskodó nemzetőr tűnt föl és izgatottan magyarázott valamit a járókelőknek, akik részben ájtatosan bólintgattak neki, részben azonban nevettek a háta mögött.
Andornaki régi fogadójában, a Matschackerhófban szállott meg és reggelre a Café Francaisbe ment, amelynek apró ablakaiból annak idején a bécsi szépségeket szokta volt nézegetni. A kávéház tükrében nagy éles csillag jelezte, hogy eltörött, és a Marqueur üzletszerű mosollyal, mint egy kitanult múzeumi kulcsár magyarázta el, hogy a golyót még márciusban lőtték bele a tükörbe s azóta emlékként őrzik. Csakugyan a golyó berámázva és koszorúval ékesítve, ott büszkélkedett a pénztároskisasszony trónusán. Az egyik kártyaasztal mellől rögtön fölkelt egy öreg ügynök és megmutatta arcán azt a sebet, amelyet Fischhof miatt kapott s amely nagy, fekete és piszkos volt, mint egy kéményseprő sapkája. A kártyázók összemosolyogtak, hogy egy kis időre megmenekedtek a nagyképű kibictől.
Az egyik ablaknál polgári ruhás úr ült és a Charivarit olvasta. Andornaki egyik régi tiszttársára ismert benne, senkinek se volt olyan hegyes orrú cipője és olyan gondosan kiborotvált félholdalakú kotelettje, mint Ambrósius hadnagynak.
- Óh, ezek érthetetlen dolgok - szólt a tiszt és mosolygott. - És a hadsereg? A hadseregünk úgy látszik, nem ér egy fakovát. Talán, ha Radetzki itt lenne, de ő is öreg és a többiek elhatározatlanok. És a császár? "Csak nem lőni, csak nem lőni" ez minden, amit mondani tud. De így bajos két országot kormányozni! Én láttam Albrecht főherceget, amint sebes vágtában menekült a nép elől a Burgba és asztallábak meg sétabotok repültek utána. Egy főherceg a Grabenen vágtat végig! Nem furcsa? A császárvárosban!
- És a magyarok? - kérdezte Andornaki.
- Ej, barátom, itt Bécsben ti magyarok vagytok az urak. Kalapot! Itt az történik, amit Magyarország akar. Láttad volna a pozsonyi országgyűlési ifjúság bevonulását Bécsbe, vagy a magyar országgyűlés küldöttségének megérkezését, láttad volna Kossuthot, amint egy szökőkút talapzatán állt, s egyik kezében egy utcagyereket tartott, "a szabad Ausztria jövendő polgárát" és a tömeg bömbölve dobta kalapját a levegőbe, más nézeted lenne honfitársaidról, mint azelőtt. Ti buktattátok meg Metternichet, Sedlniczkit, és ti kergettétek a császárt Insbruckba. Óh, lala!
- De honnét vették az akaratot? honnét vették? - szólt Andornaki csüggedten és hirtelen eszébe jutott, hogy haza kell utaznia és megint Diderot-t fogja olvasni és megint elkerüli Saskia tekintetét.
- Az akaratot? Hogy érted ezt? Hát honnét vették volna?
- Igen, én is azt kérdezem.
- Nos, én azt hiszem - felelte Ambrósius a tükörbe nézve - én azt hiszem, a mi gyöngeségünkből. Egyébként, akarat? Nézd ezt az öreg urat, a szomszéd asztalnál, aki a pincérrel zsémbeskedik, mert nem akar öt, hanem csak négy darab cukrot a kávéjához adni. Tudod-e kicsoda?
- Vajon?
- Nos, igen. Nos, ez Marmont, Marmont Ágoston Frigyes, Raguza hercege. Napóleon marsallja! És most akaratának elég tér, ha a pincértől még egy darab cukrot zsarol ki, vagy a marqueurt megveri egy játszma karambolban. A marsall a kávéházba szorult és a kávéházban nem lehet ágyúzni. Mindenkiben van akarat, de nem mindenkinek akad tere, hogy azt érvényesíthesse.
- Óh nem, ez nem így van - tiltakozott fáradtan Andornaki.
- Nos, ahogy gondolod, én a vitázásban gyönge vagyok. Mi terved van estére? Nem akarod Veszter társulatát megnézni? Azt mondják jól táncolnak.
- Tovább szeretnék utazni. Nehéz a határon átjutni?
- Óh, ellenkezőleg. Bécs boldog, ha akárcsak egy magyarral is kevesebb marad benne. És különben is azt hiszed, hogy még vannak hatóságaink? Bécsnek és Ausztriának van ugyan minisztériuma, amelynek feje pillanatnyilag gróf Wessenberg, de a hatalom az úgynevezett közbiztonsági bizottmányé, amely diákokból, munkásokból és polgárokból áll. Egykori közös zabkereskedőnk - Halbrohr, ugyebár? - szintén tagja a bizottságnak, érdekes, az idők, hogyan változnak!
Most egy körszakállas, kövér, feltűnően apró léptű férfiú közeledett az asztalhoz. Művészmódra öltözködött, bársonykabátot viselt, csipkés ingmellet, galambszürke nadrágot: az ujjai egy kissé tintásak voltak. Még az asztalnál sem ült, a pincér már is egy kis üveg fehér bort és tíz cabanost tett eléje, amelyeket az idegen, nehézkes mozdulattal azonnal kifizetett.
- Óh, Bayer - szólt Andornaki, kezét az érkező felé nyújtva. - Mekkora szakállad nőtt! E szerint már te sem vagy katona?
- Nem, nem vagyok katona - felelte Bayer furcsa mély hangján, - azaz, csak most nem vagyok az, de még lehetek. És akkor - pislogott Ambrósius felé - jaj nektek öreg osztrák gólyáknak mi, hm?
- No, no - bólintott Ambrósius finom arisztokrata fejével (az apja puskaműves volt Ferlachban) - ahhoz ketten kellenek.
- Ez bizonyos, ez bizonyos, dörmögte Bayer - valóban erre nem gondoltam.
Mind a ketten üzletszerűen mosolyogtak a gyönge kaszárnyai elmésségeken, azután Ambrósius hadnagy vette át a szót.
- Nos, quid novi ex Africa? Tehát miről írsz cikket?
- Én ma nem írok cikket, én ma föl fogok mondani a szerkesztőségnek és Pestre megyek.
Bayer tele töltötte poharát és rágyújtott egy cabanosra, amelynek füstje óriás felhőben szállott Marmont marsall felé, aki, miután maga nem volt dohányos, mérgesen szólt át Bayerhez.
- Ne szivarozzon annyit és ne igyon annyit, monsieur! Ön el találja szivarozni az életét. Egy parti sakkot! - fejezte be hirtelen és láthatólag minden különös ok nélkül dacosan nézett maga elé.
Bayer megrázta fejét.
- Marsall! mi haszna, én önt mindig megverem. A háború és a sakk csak fiatal embereknek való.
- Ön udvariatlan - rikácsolta Marmont - ön udvariatlan, monsieur!
Beletemetkezett újságjába és csak néha vetett egy kaján tekintetett Bayerre, akivel folyton perelt, de akihez valamennyi bécsi ismerőse közül mégis legjobban vonzódott, mert tehetséget szimatolt benne.
- De hát mégis mi újság? - tudakozódott tovább Ambrósius hadnagy - hiszen e percben még újságíró vagy és mindent tudnod kell! Detronizáljátok a dynastiát? Engemet is föl fogsz akasztatni?
- Nem, te pardont kapsz, mert valakinek meg kell maradnia, hogy utódaink lássák, milyen is volt az osztrák szoldateszka 48-ban.
Ez volt hát a később oly híres Bayer. Már az intézetben tehetséges katonának ígérkezett, de mindig csak papíron, a bátorság nem tartozott az erényei közé és ezért fölöttesei korán napirendre tértek fölötte. Mint hadnagynak a legapróbb határszéli csetepatéknál inába szállt a vitézsége, maga is szívesen bevallotta, hogy nyúlszívű. "A pokolba!" káromkodott ilyenkor a bátorság olyan született tulajdonság, mint a kupeckedés vagy a dadogás; ne legyetek olyan nagyra vele! Igen képzett fiú volt, mindig olvasott és Napóleon hadjáratait apróra tudta. A kávéházi asztalon sokszor megrajzolta, mért veszett el a waterlooi ütközet és Marmont dühösen adott neki igazat. Most is fölülve Ambrósius csipkedéseinek, kész csatatervekkel állt elő, hogyan lehetne Komáromra támaszkodva Bécset bevenni, vagy hogyan lehet szüntelen visszavonulásokkal egy magyar szabadságharcot tíz évig is elhúzni. Sorra megmondta a fontosabb állásokat, hol kell a Dunán átmenni, megint visszatérni, hol kell raktárakat fölállítani, honnét kell fegyverkezni; hol kell sáncokat építeni, hol tovább masírozni; hol kell csak tüntetni, hol megütközni; hol vannak a legjobb párhuzamos utak és hol döntheti el a magyar huszárság az ütközetet.
- Nos, - szólt Ambrósius lélegzet után kapkodva - ennyi talán elég is egy délelőttre! Sétáljunk egyet és azután, ha úgy tetszik menjünk ebédelni. Délután, a dicsőség szent nevében! - Bayer Poroszországot és Franciaországot verheti meg.
Kisétáltak a Praterbe, amelynek képe alig változott, amióta Andornaki nem látta. A kövér gesztenyefák között békés, frakkos polgárok, kiöltözködött lorettek sétálgattak és az első kocsmánál nagy csomó naplopó bámulta meg gróf Sándor Móricz aranypaszomántos lovászait, fényesre lakkozott angol hintóit, ideges hátaslovait. Maga a gróf egy kurta farkú paripával, ki-kitörő tetszés közben, az útszéli padokat ugratta át. Most Sándor hirtelen megállt egy kövér pék előtt és megemelve laposkarimájú cilinderét, felszólította, hogy vegyen részt vele egy kocsikázásban. A pék boldogan gombolta be a kabátját, a gróf leszállott paripájáról és a mosolygó pékmesterrel együtt egy fekete faetonra kapaszkodott fel. A következő pillanatban az öt sárga ló ész nélkül rugaszkodott neki a tónak, mialatt a péket az inasok erőszakkal szorították az üléshez.
- Ez nagyon szép - de egy kicsit unalmas - szólt Bayer. - Mindennap ugyanaz a hajsza, csak a pékmesterek változnak. Menjünk ebédelni, én megéheztem volna.
Megfordultak és a város felé tartottak. A Carl színház előtt nagy hirdetések adták tudtul Nestroy legújabb darabját: "Die Revolution im Krähwinkel." A bohózat egyik alakja maga Metternich herceg volt, akin most már esténkint épp úgy nevettek, mint a véres márciusi eseményeken. Egyáltalán: a császárváros nagyobb része inkább mulatságosan, mint történeti komolysággal fogta föl a lezajlott jeleneteket. A sajtkereskedésekben Fischof-kvarglikat árultak, a gyermekeket forradalmi kalapokban járatták és a fiakkeresek Constitutionnak és Stürmernek keresztelték el lovaikat. A bécsi márciusról tréfáltak az emberek, mint a Magyar Miskáról, vagy a vízvezetékről és az élclapokban Fischofnak csak olyan hosszú orrot rajzoltak, mint Metternichnek.
A három egykori bajtárs Munsch-hoz ment ebédelni. Az úgynevezett tiszti asztalnál javarészt nyugalmazott katonák kerültek össze és a tényleges állomásúak is polgári ruhában voltak. A tisztek több csoportot alkottak véleményeikkel. Voltak, akik Bécs ügyeit lezártnak tekintették, a magyar eseményeknek pedig nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget. A katonák másik része már jelentősebbnek látta a dolgokat és úgy vélte, hogy egy úgynevezett császárpárt megalakítására lehetőleg Windischgrätz vezetése alatt legfőbb szükség lenne, viszont akadtak olyanok is, akiknek tetszett a "magyar ügy". Ezek azt tartották, hogyha a magyar tiszteket törvényes formában eskették föl a magyar alkotmányra, azok kötelesek engedelmeskedni a magyar minisztériumnak és kötelesek a szerbek ellen harcolni, még ha azokat császári tisztek vezetnék is.
Egy öreg ezredes, aki gyakran kapott leveleket Magyarországon állomásozó vejétől, egy őrnagytól, nehézkesen így szólt:
- Magyarországban teljes a fölfordulás és teljes a császárság veszedelme. Magyarországon mindenki izgat az uralkodó ellen, a népénekesektől kezdve a miniszterelnökig. A császárt az utolsó suhanc is büntetlenül becsmérelheti, a nemzetőrök alatt pedig egy leplezett hadsereg lappang, amely vakmerőn néz Bécs felé. A nádor folyton Innsbruck és Pest között utazik, mert nem tud mit csinálni és senkinek sincs bátorsága hozzá, hogy tisztázza a helyzetet. Bechtold a délvidéken egészen elvesztette a fejét és Hrabovszkynak sem szeretnék a bőrében lenni - tette hozzá megfontoltan.
Egyesek udvariasan ellentmondtak, mások azt tartották, hogy egy zászlóalj császárvadász elegendő rá, hogy rendet teremtsen. Egy nyugalmazott kapitány arról beszélt, hogy Ausztriában keresztül-kasul utaznak magyar ügynökök, akik a huszárokat húszasokkal arra akarják bírni, hogy kövessék a Württembergek példáját. Egy őrnagy biztos forrásból tudta, hogy eddig már több, mint kétszázezer fegyvert csempésztek át Pestre.
Egy gyermekarcú hófehér tábornok, aki az asztalfőn ült és feltűnőn sokat evett, de csak vizet ivott hozzá, halk, franciás hangon így szólt:
- De mi közünk nekünk mindehhez, uraim? Nekünk egy kötelességünk van és ez az engedelmesség! Ha a császár azt fogja kívánni, hogy Kossuthért vagy Nyáriért ontsam a véremet, ezt épp úgy meg fogom cselekedni, mintha azt óhajtja, hogy Windischgrätz vagy Radetzki alatt haljak meg. Ez az egyetlen szabály, amely bennünket kötelezhet.
Ez úgy hangzott, mint a zárszó, és a társalgás színházra, vadászatokra terelődött át, majd egészen ellanyhult és az ebéd véget ért. Bayer, Andornaki és Ambrósius elhagyták a termet. Miután a bécs-pozsonyi vasút, amely már régen elkészült, különböző okokból még mindig nem közlekedett, Andornaki hajóval szándékozott Pestre utazni. Még egyik Bécsben élő nagynénjét is meg akarta látogatni, tehát elbúcsúzott társaitól.
[+]
L. L.