Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 2. szám · / · Lovik Károly: GÖRGEY CSILLAGA
Az 1848-ik évi angol derbyt viscount Clifden híres Surpliceje nyerte meg Springy Jack ellen. A nagy verseny után tarka tömeg oszlott el a szélrózsa különböző irányaiban, kék kabátos, aranygombos, megfontolt gavallérok, főkötő-kalapos, széles szoknyás hölgyek, a szigetországban születettek, franciák, oroszok, spanyolok és németek. Néhány magyar úr is akadt a nézők közt, ők is az akkori idők nagyképű divatja szerint öltözködtek, derékba szabott tudós-kabátokat, színes nanking-pantallót, dupla nyakkendőt viseltek és nagy gonddal ápolták szakállukat, bajuszukat. Egy Andornaki nevű magyar gavallér a versenytérről a tengerparthoz utazott és a szárazföldre hajózott.
Andornakinak annak idején egy-két versenylova volt Angolországban. Most, hogy hosszabb kinttartózkodás után hazájába visszatért, magával vitte a lovakat, amelyek Fisher nevű lovásza kíséretében már a hajóállomáson várakoztak reá. Fisher egyúttal néhány kis kopót is vásárolt, hogy otthon, jövő ősszel nyulakra vadásszanak. A kopók beleüvöltöttek a ködbe, a lovak pedig kedvetlenül horgasztották le fejüket.
Mikor a hajó elindult és a széles kikötőváros, legyezőszerűen elhelyezkedő gázlámpáival az éjszaka sötétségébe futott vissza, egy apró szakállas emberke állt Andornaki elé.
- Macpherson? - szólt félénken.
Andornaki megrázta fejét.
- Nem, uram, magyar ember vagyok.
- Ah, bocsánat - felelte az idegen magyarul.
Viseltes arcán látszott, hogy habozik, mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, köszönt és a hajó éttermébe húzódott.
Berlinben Andornaki néhány óráig várakozott a csatlakozásra. A pályaudvari kávéházba ment, és újságot kért, a pincér, aki látta, hogy idegennel van dolga, francia és osztrák hírlapokat tett a pálinkás pohárka mellé, Andornaki megtisztította pápaszemét. Amíg Angolországban járt, nem olvasott volt újságot, meg akart feledkezni otthoni apró nyomorúságáról és vadászással, utazással töltötte el az időt. "Hírek Magyarországból" - ez volt az első mondat, mely eléje rajzolódott. Magyarország! Hirtelen egy kis melegséget érzett, örülni próbált, aztán egyszerre eléje állott az esőbe borult, dombos vidéki birtok - úgy, ahogy február végén elhagyta, ázott kazlaival, füstölgő hegyeivel, kacskaringós patakjaival; majd a feleségét látta maga előtt, amint csüggedten, mint egy nagy, beteg madár ült egy piros karosszék karfáján, és a sovány akácosra nézett; és rögtön rá a sógornőjét, a tizennyolc esztendős Saskiát, amint gyerekhomlokát az ablaktáblához szorítja. Azután önmagát pillantotta meg: fáradtan, beletörődve a céltalanságba, ballagott a fekete-zöld vetések szélén és sétabotjával a zöld kalászkákat csapdosta. Most egy név jutott eszébe: Virághyé, az orvosáé, aki mindennap hideg vízzel mosta le, elektromozta és titokzatos szereket írt neki. De beteg volt-e csakugyan? Nem, csak fáradt volt, rettenetes fáradt és elhatározatlan. Évek óta készült neki, hogy leszámol a zsibbasztó helyzettel, hogy végre cselekszik valamit, hogy elválik a feleségétől, nőül veszi Saskiát, vagy főbe lövi magát, vagy legalább inni kezd; de mindebből nem lett semmise. "Az átmenet", ahogy ezt a furcsa dermesztő és álmatag állapotot nevezte, egyre tovább és tovább tartott, és úgy látszott soha se akart véget érni.
De hát mi célja van mindennek? - kérdezte magától, amint föltekintve a hírlapból a kávéház józan világításában, az aranyos keretű fali tükörben megpillantotta kedvetlen arcát.
A feleségét sohase szerette, csak a maga álmatag módja szerint tisztelte. Mikor megvált a katonaságtól, ahol a főhadnagyságig vitte, sok adóssága volt, és a megoldás, hogy nőül veszi másod-unokahúgát, a rajongó Nathaliet, könnyű és természetes megoldásnak látszott. Addig nem szeretett senkit, már huszonkilenc éves volt és a nőkhöz csak néhány félbemaradt kaland, figyelmességek és bókok kapcsolták. Mért ne lehetne udvarias az unokahúgával szemben is? Akkor azt hitte, hogy nem cselekedett helytelenül, mert nem mutatta magát másnak, mint amilyen volt, és Nathalie előtt fölfedte a lelkét, hitte, hogy mindig becsülni fogja ezt a tiszta nőt, aki az anyagi romlástól, a piszoktól, a nyomorúságtól, amelytől irtózott, mentette meg. Azután Saskia nagyra nőtt és... Mindez Andornakit nem törte össze, csak elszomorította, végtelenül elszomorította és...
- Uram - szólalt meg valaki mellette.
Andornaki homlokára tolta pápaszemét. Ugyanaz a plaides emberke állott előtte, akivel az angol tengerparton találkozott és aki a titokzatos Macpherson jelszóval köszöntött rá. Ha lehet, még félénkebb volt, az ajka meg-megrándult. Pálinkával kereskedő lengyel ügynökhöz vagy szakállt növesztett vidéki színészhez hasonlított, kabátja gallérját a kellemes idő dacára feltűrte.
- Mivel szolgálhatok? - kérdezte Andornaki és kelletlenül érezte, hogy ez az ember szívességet kíván tőle.
Az idegen gyorsan beszélni kezdett, fojtott hangon, közben hátra-hátra nézve, mint a színpadi összeesküvők.
- Az én nevem Gerényi - kezdte el alázatosan - és titkos megbízatásban jártam Angolországban. Ismerem önt, látásból, névről, tudom, hogy mindenki nagyrabecsüli. Én fegyvereket szállítok Liverpoolon át a magyar kormánynak, harmincezer gyutacsos fegyvert.
- De miért titokban?
- Ah, uram, - nézett rá Gerényi - ön nem tudná, mi történik Magyarországon?
- Nem, uram. Február végén távoztam el hazámból és azóta nem olvastam újságot. A februári forradalom az utolsó esemény, amelyet ismerek. (De vajon miért védekezem ez ismeretlen ember előtt? - tette hozzá magában.)
A plaides, viseltes emberke a márványasztalon fekvő osztrák hírlapot a kezébe vette és halkan - csak a fontosabb szavakat kapva ki a tudósításból - kezdett olvasni, "Nagy népgyűlés és adakozás a hon védelmére." "A Nemzeti Színház tagjai a haza oltárára." "A kamarilla." "A Württemberg-huszárok hazaszöknek." "Sztratimirovics fegyverbe szólítja a szerbeket." "A szerbek tábora és a magyar sereg." "Szemere kiáltványa fegyverfogásra." Mind e szavak Gerényi fojtott hangja dacára mint a rakéták pattogtak az ódon berlini kávéházban, amelynek falairól Nagy Frigyes, Blücher és Melanchton aranyozott agyagszobrai néztek le az óriási biliárdasztalokra. Az unatkozó pincér a sarokban nagy légycsapóval ütögette a falakat, és Andornaki lelkében a tompa puffanások összekeveredtek a történelem eseményeinek robajával.
- És erre kellenek a fegyverek? - kérdezte végre.
- Igen, erre.
- És ön hisz e fegyverek győzelmében?
- Hiszek, uram - felelte Gerényi tartózkodva. Andornaki közömbössége zavarba hozta. Most már sajnálta, hogy fölfedte magát honfitársa előtt, aki talán a határon átadja az első osztrák őrjáratnak. Nem tudott tovább beszélni, csak félénken nézett maga elé, mint egy csínytevő kisfiú, akit a tanító utolért a nádpálcával.
- Nos, én nem hiszek - szólt Andornaki. - Tíz év óta hallom, hogy fegyvereket szállítanak Magyarországba, ha ezek a hírek igazak, annyi puskánk van, hogy az egész világot elláthatnók velük. Én is magyar ember vagyok, legalább is annak kellene lennem, én is szeretem a földet, ahol születtem, természetesen, de Magyarország nem az, aminek az urak elképzelik, Magyarország más.
Gerényi föllélegzett. "Én is magyar ember vagyok", ezek a szavak megnyugtatták, aztán eszébe jutott, hogy Andornaki az ország egyik első gavallérja, akinek versenylovai, négyes fogatai, cifra hajdúi, vadászlakai, talán francia szeretői is vannak, s akinek nincs szüksége rá, hogy egy szegény fegyverszállítót az osztrákoknak adjon át.
- De hát milyennek méltóztatik képzelni Magyarországot? - kérdezte valamivel élénkebben és bizalmasabban.
Andornaki bosszankodott. Mi célja, hogy ezzel az idegen emberrel szóba áll és dolgokról beszél vele, amelyek hónapok óta nem forogtak a fejében, amelyeket nem szükséges egy kávéházi beszélgetés kapcsán elintézni, amelyeknek megvitatására talán egyáltalán nincs szükség? Miért magyarázza meg a maga furcsa nézeteit, amelyek befejezetlenek, éretlenek és fáradtak voltak, mint egész élete? Magyarország képe úgy élt előtte, ahogy a megyei gyűléseken, a mellüket verő hazafiak szónoklataiból, a túlzó költők verseiből kirajzolódott. A fegyverbe öltözött, nagy termetű, acélvértes Hungáriaként, büszke, nagy szemű asszonyként, amint merően előre tartja széles pallosát. Folyton az ő nagyságáról beszéltek, folyton térdre borultak előtte, és közben a táblabírók agarak után lovagoltak, a parasztok keservesen húzták az igát és a katonák a kávéházakban és kaszinókban kártyáztak. Hol volt a nagy Hungária? Kiben lakott? Az elmaradt, eladósodott vidéki polgárokban, a részeges lapszerkesztőkben, a névnapokra verselő rektorokban, a szószátyár szónokokban, a csapszékekben énekelő diákokban, az uzsoráskodó kis kereskedőkben, az armálisára és lovaira büszke kurta nemesben, a franciásan nevelt főurakban, a rossz vidéki színészekben? Hungária, Hungária! ez az ünnepélyes arcú szó hallatszott úton, útfélen, Hungária palástjával, óriási koronájával, félelmetes görög alakot öltött és toronymagassággal emelkedett a többi nemzet fölé. A német, mint hálósapkás sógor, az olasz, mint fülbevalós népénekes, az angol, mint kockaruhás, cilinderes utazó, az orosz, mint gyertyafaló medve élt a köztudatban, csak Magyarország volt szép, győzhetetlen és félelmetes, mert csak a képzeletben és nem az élet szántóföldjén élt. Mennyi beszéd - fűzte tovább bosszús gondolatsorát - mennyi üres fogalom, mennyi haszontalan halandó, önmagát sem véve ki. Mert Andornaki érezte, jól tudta, hogy - jóllehet olvasta Rousseau-t, Voltaire-t, a Lettres cabalistiques-t, Montaigne essayit, Diderot Jacques-ét és Montesquieut - tudta, hogy ő is csak félművelt, féltehetségű ember, hogy a szülei elfelejtettek akaraterőt nevelni beléje, holott táncolni, lovagolni, vadászni és vívni jól megtanították. Saját magában látta hazája képét, ezer és ezer hozzá hasonló félbemaradt ember járt az országban, kevesebb őszinteséggel, több szónoki képességgel fölruházva.
Gerényi tétován várta a választ.
- Nos - vetette föl végre Andornaki rosszkedvűen a szót - hosszú és meddő lenne minderről beszélni. Minek? Mivel szolgálhatok tulajdonképpen?
A fegyverszállító arca újra elborult.
- Egy hazafiúi szolgálatra akarom kérni - szólt alázatosan. - Mint mondom, harmincezer fegyvert szállítottam Magyarországba, ahová Törökországon át talán már szerencsésen meg is érkeztek. Magam nehezebben tudok hazajutni. Van ugyan szabályos útlevelem, de már Londonban észrevettem, hogy kémkednek utánam. Nem juthatnék-e át a határon, mint az ön lovásza vagy szolgája?
Arcán látszott, hogy napok óta gondol rá, hogy a gránicon egy marcona tiszt a vállára teszi a kezét, megmotoztatja, leleplezi és főbe löveti, mialatt otthon a gyerekei az asszony szoknyájába kapaszkodnak és a pék beszünteti a hitelt. Vállalkozása, amely kezdetben könnyűnek tetszett, most egyszerre félelmetes színekbe öltözve állott eléje.
- Oh, hogyne, szívesen - felelte Andornaki szórakozottan, - azt hiszem, ennek nincs akadálya. Bécsben megszerzem önnek az útlevelet, legalább remélem, több ismerősöm van a külügyminisztériumban.
Gerényi meghajlott.
- Uram, - szólt ügyetlenül.
- Igen, - köszönöm - felelte Andornaki és a kopott kávéházi tükörben ismét eléje állott sáros, ködbe burkolt birtoka, ahogy a februári esős reggelen elhagyta, Saskia összeszorította öklét és a kertben sétált. A pávák a háztetőn ültek. - Ez szerencsétlenséget jelent - gondolta magában, mert gyerekkorától babonás volt.
[+]
L. L.