Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 1. szám
Ha majd elmúlik az egész, a világon mindenütt bizonyosan meg fogják próbálni, hogy görögtűzbe burkolják, felszépítsék, kidíszítsék, alkalmas szavalati anyaggá gyúrják, - meg fog megint kezdődni a kútmérgezés, - az a szivárványos nézés, melyen keresztül mi is érdeklődéssel olvastuk a nagy háborúk történetét a tankönyvekben. Ezek a leírások mintha arra valók lettek volna, hogy gusztust csináljanak a háborúkhoz. És tényleg, nem lehet mondani, azokban a régi csatákban, a test-test ellen való küzdelmekben mikor egy félnap alatt dőlt el egy nagy csata sorsa, - volt valami abból az üdítő küzdelemből, a fölös erő ficánkolásából, melynek később az embersport köszönhette óriási fellendülését. És arra való emberek álltak be katonának, zsoldos seregek voltak és kalandor hadvezérek, - játékosabb, könnyebb volt az egész... vagy csak mi látjuk úgy, mert irtózatos nyomorairól, hörgő áldozatairól, embertelen fáradalmairól, roppant szenvedéseiről, egyéni sorsokról és szerencsétlenségekről elfelejtett hű képet adni a krónikás? De most, mikor békére nevelt emberek, fáradt családapák vonultak ki világszerte a földekre, hogy lövészárkokba bújva, szinte harag nélkül békés szíveikben, búsan gyilkolják egymást, olyan szenvedéseken menve keresztül, amelyek fölülmúlják Dante fantáziáit a poklok gyötrelméről, most, mikor az egész világ óriási szerencsétlenségnek érzi a háborút - ezt az érzést kitörülhetetlenül át kell menteni a következő nemzedék számára. Tudja meg, mi ez - tapasztaljon és okuljon, ha egyáltalán képes rá. A háborúk állítólag a jövő nemzedékekért folynak, - nos hát a jövő nemzedéknek nem tehetünk nagyobb szolgálatot, mint ha összegyűjtjük, feldolgozzuk, megőrizzük azokat az adatokat, melyek arról szólnak, hogy mi tulajdonképpen a háború. A diplomaták színes könyvekben adták közre a háború előidézéséről szóló okmányaikat - a népeknek fekete könyvet kell írni arról, hogy mi a háború - mit szenvedtek benne, mik történtek velük és körülöttük. Minden adatot össze kellene írni - de akkor millió oldal volna s a legborzasztóbb olvasmány lenne, - örök bélyeg, a fajta butaságáról.
-
Azt a levelet is beírnám ebbe a könyvbe, melyet most kaptam Szibériából, az öcsémtől, aki hadifogoly. Egy rokkant katona hozta el, a cigaretta szipkájába sodorva. Itt adom, minden változtatás nélkül:
"Kedves Menyhért! A napokban kaptam apától táviratot, amelyből azt látom, hogy az invalidusokkal küldött levelemet megkaptátok. Ezen felbuzdulva a most indulókkal is küldök levelet egy cigaretta hüvelyben. Szinte nevetséges, hogy ilyen módon kell leveleznünk, mert igazán nem tudhatnánk semmiféle hadititkot elárulni, olyan messze vagyunk a harctértől. Az életünket már leírtam a korábbi levélben, röviden bár, mert nagyon sokat lehetne még erről írni. Hogy micsoda őrület az, munkabíró embereket összegyűjteni, enni, inni adni nekik, az országnak minden részéből összehozott különféle fajtájú s természetű embereket egy kis helyre összeszorítani s hogy ebből aztán mennyi kellemetlenség támad, azt csak az itt működő becsületügyi bizottság mondhatná meg. Tényleges és tartalékosok közötti viszály, zsidókérdés, parancsnoklási téboly, magyarok-osztrákok közötti gyűlölködés, mind bent foglaltatnék ezen listában. De valamivel itt is kell foglalkozni. Egész nap semmi dolgunk, folyton együtt vagyunk, a nőktől elzárva, olyan ideges mindenki, hogy nem csoda, ha veszekednek az emberek. Apró szamárságokon órákig vitatkozunk s olyan üres szavakat vagdosunk egymás fejéhez, amiért rendes körülmények közt szégyenkezni kellene. Eleinte valóságos mánia lett a lovagias ügy, mostanában már csillapodik az is. A legjobb híreket kapjuk hazulról, de még mindig nem látom a véget, a szabadulásunk kezdetét. A nyár óta folytonos izgalomban élünk, remélve a gyors békét, de már itt megint tél van, hó, fagy s még mindig semmi remény. Az orosz intelligenciával nem érintkezünk, csak a köznéppel s ezek úgy el vannak butítva, hogy hiába minden vereségük, azt hiszik, hogy ők vertek meg minket s már egész Ausztria az övék. A japán háború alkalmával már a békét is megkötötték s az újságok még mindig hoztak harctéri tudósításokat s a nép még ma is azt hiszi, hogy ők verték meg a japánokat. Különben a legjámborabb nép a világon. Jószívű"...
És azután sok minden van még a levélben a legénység szomorú helyzetéről. De, ott messze, Szibériában, lovagias ügyek egymás közt - van ennél groteszkebb, furcsább, - csodálatosabb?
-
Általában: olyan inkonzekvenciákkal van tele a világ, hogy csak csodálkozni lehet. Az Est-ben kéthasábos tudósítás jelent meg arról, hogy egy kis iskolásfiút lopással vádoltak, végül kiderült az ártatlansága, az iskolaigazgató elégtételt adott neki s a lap a maga óriási nyilvánosságával tisztára mosta a kisfiú becsületét. Ez az eset mindenkit érdekelt, mindenki helyeselte. - Vérlázító igazságtalanságnak tartották volna, ha a kisfiú nem kap elégtételt... Tizenöt évvel ezelőtt egész Franciaország lángbaborult azért, mert egy zsidó kapitányt a katonai bíróság ártatlanul deportált az Ördögszigetre - s ez az igazságérzet ma is megvan, az egyes államokon belül nem történhetik bűntett, mely a megfelelő büntetést ne vonja maga után -, a rendőrség vigyáz, a bíróság ítélkezik, egy henye szóval nem szabad megbántani a becsületemet, mert azt a bíróság megtorolja. S ugyanez a rendes állam, melynek olyan finom érzéke van az igazság iránt, s ugyanezek az emberek, akik felháborodnak egy kis iskolásfiún esett méltatlanságért - a háborúban a legdurvább ököljogot gyakorolják, a legrémesebb bűntetteket követik el s még azt sem veszik észre, hogy velük, saját magukkal milyen igazságtalanság történik. Dreyfust az Ördögszigetre deportálták - de mit vétett az a jámbor francia, akit a Dardanellákhoz szállítottak, vagy Macedóniába? Ez már nem a haza, a tűzhely védelme, a jogos önvédelem, ez a politikusok és hadvezérek kábító garázdálkodása, akiket íme azért tart el a francia nemzet, hogy stratégiai és politikai gondolataiknak százezrével áldozzák fel a francia polgárokat. A háború után végérvényesen tisztázni kell a kérdést, hogy a politikusok és hadvezérek vannak-e a népért, vagy pedig a nép ő érettük. És hogy az államot, mely az igazság szabályai szerint törvényeket hozott létre a végből, hogy az emberek társadalomban legyenek képesek élni, nem kell-e arra kényszeríteni, hogy törvényeket hozzon létre, mely szerint ők, az államok, egymás mellett békében élhessenek. Mert mit ér a törvény, mely csak arról intézkedik, hogy saját polgártársam ki ne raboljon és meg ne öljön, a másik állam ellenben rám küldheti a polgárát, sőt a saját államom is elküldhet engem ölni és rabolni. A Törvénybe vetett hitnek nem tesz jót a háború.
-
Ha tudták volna, hogy ez lesz belőle, hogy a második esztendőben sem lesz megoldása, hogy ilyen rettenetes élet és anyag pusztul el benne, hogy vadállati csordákká változtatja a már-már civilizáltnak látszó népet, - ha mindezt sejtették volna, vajon belementek volna-e? Felületesen és sietve hárították el maguktól - saját maguk csinálta érvekkel és saját bizonyítékaikkal, - a felelősséget a vérengzésért, sietve mozgósítottak, nehogy egy váratlan diplomáciai fordulat még talán helyreállíthassa a békét, kevesebb megfontolást szenteltek az egésznek, mint egy közönséges politikai vagy gazdasági kérdésnek, - s lihegve fogtak fegyvert, mert alapjában véve kívánták az "elkerülhetetlen" háborút. Mi nem vagyunk benne hibásak, mi valóban a békét akartuk. De a többi csak ordította a békét, - azonban a háborút akarták. A politikusok tudniillik és a vezérek.
Az emberek közül is - sokan. Vitatkozni kellett, mert voltak a háborúnak elméleti tudósai és rajongói. Voltak, akik szépnek tartották. Voltak, akik lelkesedéssel magasztalták. És kaján öregek ültek a kávéházakban s benső gyönyörűséggel nézték az elvonuló fiatal katonákat - milyen vérszomjasok voltak ezek az öregek, hogy küldtek mindenkit s hogy habzsolták a jelentéseket. Ma kevés ember akad, akivel vitatkozni kellene a felett, hogy a háború jó-e, vagy rossz, - az öregek pedig lassanként elhallgattak, amint a militarizmus őket is kerülgeti s egyéni biztonságuk némi veszélyben forog. Mi néhányan keserű elégtétellel állapíthatjuk meg, hogy az első pillanatban átéreztük az egész borzalmat, ami a világot fenyegette, úgy megrendültünk belé s annyit szenvedtünk miatta, hogy mikor mindaz bekövetkezett, amit sejtettünk, már szinte tárgyilagosan vesszük tudomásul.