Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 1. szám · / · Bárdos Artúr: A CSODABALZSAM
A vőlegény (vidéki hivatalnok-figura, ebben a keretben kissé komikus, megtorpan, meredten néz a nőre, nyögve tör fel belőle a szó):... Te?!... Hát mégis...
Lolotte (sápadtan ugrik fel, dadogva): Jenő!...
A vőlegény (dühödten): Hát mégis?! És én nem hittem a füleimnek... Hát így vagyunk, te rongy, te rongy... (Neki akar rohanni, de abban a pillanatban némán eléje áll: -)
A mulató úr (szelíden): Nézze, uram... hagyja!...
A vőlegény (még dühösebben, most a férfinek fordul, karját ütésre emelve): Micsoda? Hát akkor mindjárt veled is végzek! (Karja lesújt.)
A mulató úr (az ütést erős kézzel felfogja, szelíd fölénnyel): Nézze, uram, én minden tekintetben rendelkezésére állok. De szívből sajnálom Önt és nem szeretném, ha még nevetségessé is válna. Nézzen körül... Ugyebár, én azért senkinek sem tartozhatom felelősséggel, hogy ebben a keretben a mulatásnak mily módját választom? Hogy milyen fajta pezsgőt iszom és hogy kit választok partnerül?...
A vőlegény (lecsüggeszti karját és mély szégyenkezéssel ismeri fel a helyzetet).
A mulató úr: Én azt hiszem, hogy nekünk - ha higgadtan ítéljük meg a dolgot - nincs több közünk egymáshoz, mint egy kellemetlen véletlen szereplőinek...
A vőlegény (komoran): Igaza van. (Felemeli tekintetét és lesújtón néz végig a nőn.)
Lolotte (aki eddig szepegve húzódott meg védelmezőjének háta mögött, most a vőlegény tekintetének néma megértésével, az ajtóhoz tántorog és csöndesen kivonul).