Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 1. szám

Elek Artur: SANTA MARIA DELLE GRAZIE
(BRESCIA.)

A város szélén áll a kis templom, annak az útiránynak a szomszédságában, melyen Brescia gyásza hömpölyög ki az Istennek márványkeresztes szántóföldje felé.

Környékén a szegénység lakik, szűk, homályos utcák, bennük pállott bőrű, szennyes-foltos házak, zaj, zsivaj, lótás-futás. Kopáraknak hagyott falaival, szürkeségével, megviselt ábrázatával jól belesimul környezetébe a kicsiny templom. Csaknem elvész benne.

Valamikor régen állott már a környéken egy temploma malasztosztó Boldogasszonynak. Arra ráfújt a szél, az eső, végül nekiestek az emberek és széjjelhordták. Nem maradt meg belőle egyéb a fakapujánál, meg a márvány-kapuzatánál. Azt hozzáépítették az új templomhoz, nála jó száz évvel későbbi ízlés alkotásához. Ennyi is most az új templomnak minden dísze.

A kapu és kapuzat szobrászát Filippo da Soresinának hívták. Nem híres név, alig ismert a művésznevek sokadalmában. Aki viselte, ügyes kezű, de félénk képzeletű munkása lehetett valamelyik Lombardiában foglalatoskodó quattrocentóbeli mesternek, szerény és mértéket tartó "tagliapietra", ki talán mesterének halála után maga is bottegát nyitott és a kisebb városokban terjesztette a művészetet. Régi számadásokból, szerződésekből mind több ilyen ismeretlen kisebb szobrásznak, inkább jó ízlésű, jó emlékekkel megtelített faragónak, mint teremtő művésznek nevét támasztgatják föl. Olyanforma lehetett Soresinából való Filippo is, ki kapuzatának márványpilléreit lapos ékítményekkel borította be, a korai renaissance növénymotívumaival: akanthuszlevél-párokkal, csigákba göndörödő indákkal, egymásba csavarodó cserlevelekkel, melyek közé szempihentetőnek egy-egy éremszerű reliefet helyezett el, benne hullámos fürtű fejet, római császárét (mint ahogy akkorjában szokás volt), vagy a templom pártfogóéit? Finoman tagozott márványív foglalja keretbe a kapu fölött nyíló félkört, melynek recés dróthálózatú hátterére sajátságos ügyefogyottan tapad rá néhány félig domború márványalak: közepütt a malasztosztó Boldogasszony, vánkoson álló kisdedével, a két szélen egy-egy derékban elmetszett alakú szent férfiú, köztük és a Madonna között egy-egy térdeplő nemes úr, arányban félszegül mind a kettő. Látszik, hogy Magister Filippus bajban volt velük, nem igen tudta, hogy a mesterétől örökölt kompozíció-schémába hogyan illessze bele a két profán úr alakját, kik bizonyára építtetői és pátrónusai voltak a templomnak. Inkább belenyomta tehát, semmint belészerkesztette őket a félkörű térbe. A Madonna felé fordulva imádkoznak azóta is, az egyik majd akkora mint a főalak, a másik szinte törpe öreg a mellette álló szenthez mérten. Övben megszorított, rokolya módra elálló, merev és kemény ráncos tunikájuk, hegyes lapos süvegük, melyet imádságra összetett kezükön pörgetnek, beretvált arcuk, mind a kora tizenötödik század viselete.

Nagy művész nem volt a kapuzat alkotója, de lelke telve volt egy gazdag művészeti korszaknak hagyományaival, melyek szinte önkéntelenül fejeződtek ki, ha vésőhöz nyúlt.

A szerény ornamentumos díszítésű fakaput is, melyen át a templomba jutni, az ő keze faragta. A küszöbön túl azután más világ, más ízlés fogadja az embert. A kapun túl kezdődik az új templom, a vidám cinquecento alkotása. Hosszú három hajója karcsú arányú, de a főhajót támogató ívek már tág nyílású merész félkörök, az oszlopok, melyeknek fején az ívek megpihennek, már megtelő formájúak. A második templomból ennyi mindaz, amit a szem puszta rátekintésre megláthat: az építészeti szerkezete. A felület kiképzése már kétszáz évvel későbbi kornak munkája. Akkorjában bordázták keresztül-kasul a főhajó szép hajlású dongaboltozatát dagadó strucco-domborodásokkal és osztották föl a mennyezet féldomború síkját háromszögű rekeszekre, melyek csigába csavarodó fürtökben, heves lendületű cartouche-okban végződnek. A rekeszekben a féktelen olasz barok mutogatja izmait. A fehér és aranyos stucco pompázik ott ornamentumok és ülő, fekvő, álló puttók alakjában. A mennyezeten nyugtalan mozgású, sok alakos festmények. Lobog, hullámzik a templom, kápráztatóan nyüzsög benne a sok szín, az arany, a fehérség, a sok hamis ragyogás. A kedves settecento!

Ekkora formai kavarodás, színek hánykódása között riadtan húzódik meg a kápolnákban az a néhány régebbkori festmény, amely még az első templomból származott a díszbe borult másodikra. Ott függnek a Morettók, ki nélkül Bresciában templom nincsen; ki életének jó kétharmad részét szülővárosa palotáinak és templomainak kidíszítésével töltötte. Sehol az ember annyira meg nem ismerkedhetik művészetével, mely a velencei művészet ragyogó korszakának elgyöngült, megsápadt és meghidegedett tükrözése, mint ebben a városban. A mesterség minden raffinementjában megedződött, de igazi egyéni íz nélkül való művészeténél mennyire megkapóbb a nála jóval kezdetlegesebb Ferramoláé. Ez a festő is Brescia fia volt, a szűzies Vincenzo Foppa árnyékában nevelkedett művésszé, hogy miként emez őt, majdan ugyanúgy tanítsa a mesterségre az ifjú Morettót. Munkáinak legtöbbjét Brescia őrizte meg, malasztosztó Boldogasszony temploma talán a legszebbjüket, egy magas alakú oltárfestményt, amelynek cselekménye részint a földön, részint a mennyben játszik. Ott trónol gomolygó felhőkoszorúján, ölében és félkarján pihenő csecsemőjével a Madonna, a quattrocento szelíd, szűzi, félénken megadó Boldogasszonya, tőle jobb és balfelől felhőtalapzaton egy-egy röpködő zöld ruhájú szárnyas angyalka teszi fejére a koronát. Foppának vannak ilyen sebesen lépő, ritmusosan lobogó ruhás angyalai. Ezért, meg az alakok rajzának és a színezésnek kezdetlegességei miatt is, olyan a képnek felső része, mintha ifjú korában festette volna Ferramola. Az alsó fele, melynek színhelye a föld, szereplői két férfi-, meg egy női szent, háttere az oly tiszta levegőjű s a bennük oly határozott rajzú és hűvös színeződésű alpestövi tájak valamelyike - bizonyára Brescia közvetlen környéke - mintha jóval későbbi művész munkája volna. A rajz itt bátrabb, a színes felületek szélesebbek, az alakok méretei nagyobbak, mozgásuk szabadabb. A meseszerű háttérre itt már a padovai quattrocento zordon realizmusával rajzolódnak az alakok.

A baloldali hajó egy ajtaja kicsiny udvarra nyílik. Benne folytatódik a quattrocento igézete. Korábbi évszázadokból nem egy kolostorudvar maradt ránk teljesen ép állapotúan. Nem egy ó-keresztény, nem egy románkori keresztfolyosó őrizte meg korának hangulatát. Azokra emlékeztet malasztosztó Boldogasszony templomának kis udvara, éppen csak hogy újabb keletű náluk, és kevésbé idylliumi helyecske; közepéről hiányzik a kis kert, benne a színes virágok, melyeket a porrá vált szerzetesek szerzetes utódai oly gyöngéden ápolnak máig, hiányzik a faragott márványkávájú kút, amely beharmatozza a kertecske füveit és virágait. De nem is világ elől elvonult barátok csöndes elmélkedő helye az udvar. Nem szerzetesek morzsolják benne olvasójukat, hanem bejárója van belé mindenkinek, kinek megnehezedett a szíve, ki fájdalmán és gondjain könnyíteni kíván. A profán hívők számára épült ez az udvar.

Ki építette? Valami egyszerűséghez és komolysághoz szokott szemű művész. Olyan tervező, kinek a súlyos tömegekben telt kedve, a keskeny nyílású árkádokban, az alacsony zömök oszlopokban; ki a képzelet játékos mozdulatai, az ornamentumok iránt érzéketlen volt, a díszest nem szerette, a szépet az arányok egyensúlyában kereste. S még sem szigorú a kis udvar hatása, bár felületeit színek sem tarkítják. Nem szigorú, még csak nem is valami komoly építmény, hanem kecses és derűs, kisméretűségében, törpe oszlopainak, kicsiny boltíveinek babaházszerűségében. Árkádos folyosó vonul négy oldalán, két-két felét külön is födött oszlopos folyosó köti össze. Valakinek nagyobb feladatokra talán hiába váró becsvágya azon a tenyérnyi területen, oszlopocskákban, kicsiny bolthajtásokban kacérkodta ki magát. Valakinek tömegekkel álmodó képzelete erejének fölöslegével rakta össze kőből, márványból ezt az építészeti csecsebecsét.

Háromszáz éve, annál is régebb ideje járnak ebbe az udvarba a hívek. Csoszogó anyókák és ifjú anyák. Az udvar közepén megállnak és meghajtják térdüket. Bájos kis szökőkút van ott, két lépcsőn álló, levélékítményes márványmedencéjéből keskeny talapzat emelkedik, azon áll a Madonnának finom művű kis szobra. Előtte rogynak meg a térdek, a malaszttal teljes előtt, hogy könyörületért esedezzenek hozzá. Csodát kér tőle mindenki. Mert háromszáz év alatt sok szerencsétlent meggyógyított a kis Madonna, sok nyomorékot éppé tett, sok sínlődőt lábra állított. Csodás tetteinek emlékeivel telik az árkádok falai. Milyen különös, milyen páratlan múzeum! Háromszáz éves hagyomány, hogy akivel a Madonna csodát tett, hálából megfesteti csodás esetét és a kicsiny képet fölaggatja a kis udvar falára. Sok, sok száz apró festmény gyűlt össze az árkádok alatt, mennyezetig beborítják a falakat, s háromszáz esztendőnek minden furcsaságát, minden férfi-, minden női divatját és minden babonáját megörökítik ott.

Nem művészek kezéből kerültek ki, nem egyjüket bizonyára maga a csodát látott festette ügyefogyottan mint a gyermek és csak azzal törődve, hogy a csodás jelenet jól leolvasható legyen képéről. A kisváros polgárainak élete elevenül meg az árkádok alatt. Paloták termei nyílnak meg és mutatják be lakóikat életüknek valamelyik végzetes órájában. A mennyezetes nyoszolyában az anya vívódik a halállal, és rococo-ruhás férje kétségbeesetten sürög a fehér parókás orvos körül. De a nagybeteg feje fölött már bontakozik rózsaszín felhőiből a Madonna, ki csodát művel ott, hol a tudomány tehetetlenül tördeli kezét. Szegény embereken esett csodákról szintén számos festmény tesz tanúságot. Nem csak a kezek gyermekiek, melyekkel a kis képek készültek, hanem a lelkek is, melyek a képeket sugallották. Kedves és bájos naivságai hívő szívű kisembereknek. A festmények egyike hegyes-völgyes tájat mutat, rajta országutat, melyen valami nagyúrnak négyfogatú díszes batárja halad. De a lovak megbokrosodnak, a batár fölborul, a nagyúr kifordul belőle. Bőbeszédűen meséli el mindezt a kép s végül a balul járt nagyurat is megjelenteti, amint térden köszöni meg a Madonnának, hogy a nagy veszedelemből ép bőrrel került ki. Egy másik kis festmény polgárember házának belsejét mutatja, szobát, amelynek közepén a házigazda vergődik karosszékében. A biedermeier-ruhás, fatermörderes fogorvos rémes kínzó szerszámaival javában ráncigálja kifelé a szegény ember fájós fogát. És a szoba hátterében felhők között a Madonna. Valamikor ez a több száz képecske bizonyára múzeumba kerül. De mennyi ilyen és még különb múzeumi anyag hányódik olasz városkákban!

Csodálatos. Hiába nyüzsögnek az árkádok aljában az emberi nyomorúság emlékei, a nyomorúság és a szegénység szagát, mely az olasz templomokban a tömjénnél is erősebb, nem érezni itt sehol. Minden takaros, előkelő, gondozott. Ki viseli gondját ennek a templomnak és játékos kis udvarának?

Az udvar végében, a sekrestye ajtaja mellett kis ablakon át belátni egy szobába. Villamoslámpa ég benne, bár színes-ábrás papirossal beragasztott ablakán át belekékellik a napfény. Kedves, meghitt szoba. A falak mentén polcok, a polcokon könyvek és könyvek az asztalon is. A sok könyv közepén a templom plébánosa lakik. Bizonyára valami tudós papi férfiú, ehhez a templomhoz, ehhez az udvarhoz illő, művészetben gyönyörködő, előkelő lélek. Lelke szerint rokona, érzése szerint folytatója annak a Chiariból való Lodovico Barcellának, jeruzsálemiták perjelének, ki nagytudományú férfiú volt, a keleti nyelvek ismerője s egyben kiváló matematikus és építész. Az ő terve szerint épült malasztosztó Boldogasszony bresciai második temploma, két évvel azután, hogy Rómában örökre lecsukódott az angyalokkal társalkodó Raffaello szeme. Lodovico Barcellának szelleme él utódjaiban és gondoztatja, ápoltatja velük a Madonnának remekbe épült kis szent ékszertartó ládikáját. Ezért van az, hogy az ember nem érzi itt, amit a legtöbb olasz templomban: az embertől, istentől-elhagyottságot. Az olasz templomok legtöbbje mintha csak a legszegényebbeknek és legnyomorultabbaknak volna vigasztalóhelye. Ebbe a templomba azonban mintha inkább a gazdagok és előkelők járnának vigasztalásért. A renaissance századaiban, mikor a legtöbb olasz templom megépült vagy megújhodott, mikor a papság oly hatalmas és gazdag volt, nyilván minden templom oly előkelőséget lehelt, mint ez. De azóta sok templom leromlott és a szegényeké lett, mint ahogy a renaissancenak annyi kastélya és palotája a hajléktalanok lakóhelyévé. Ez a templom megmaradt választékosnak és előkelőnek. Pedig hajdani látogatói, a szomszédos paloták lakói, rég másfelé költöztek és egész környezete megváltozott. Brescia szegénysége öntött ki köréje és tisztátalan hullámai mint a boldogok szigetét nyaldossák körül falait.