Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 24. szám · / · Figyelő
Édes jó Dadim!
Most állt be körülöttem a csend. Messze, a legtávolibb szobában alszik a Györgyike, aki már iskolába jár, jól tanul és verekedik s a csöpp Mártus, a keresztlányod. A pap azt kérdezte, mikor nevedet bemondtam, mint keresztapáért, mi a foglalkozásod. Istenem, polgári internált Franciaországban. Carantecben vitorláztál öreg halászoddal bojtos, bolondos kötött sapkádban, amelyet a helybeli borbély csinált, mikor errefelé egy nagy háború tört ki s egy csöppség született. Aztán otthagytad gyorsan a tengerparton ládádat, ruhát, könyvet, jó kedvet, szerelmeskedést s nézted a marha-kocsi falát, míg délnek gurult veled a vasút a "doulce France" földjén. Te nem tépted föl ingedet, mint Guillaume, hogy az édes szellő végig simítsa melledet, mert féltél, ahogy fél az erős férfi, hogy álnok szeretőd meg mélyebbreveri benne a csalódás tőrét.
Azóta? Tudod-e, hogy Kölcsey keserű humora valóra vált, Attila dúló serege csakugyan foltdarázs s a waterlooi diadal csak kakasviadal, mind a fölforduláshoz képest, amely El-Kantarát Rigáig, ultima Thuletól papucsos Kászem Bagdadjáig vérre, vereséggel, dicsőséggel írja 1915 nevét a földbe? Tudod-e, hogy Achilles sírja mellől török ágyúk köpték szembe az angol szürke vizi várakat? Tudod-e, hogy a Skamander partján az iliászi zaj újjáébredt? Tudod-e, hogy Szabács alatt "az feljül mondott Pál Kenézi" ároknak mélységét újra igen nézi? Tudod-e, hogy török indulót hallani nálunk s hogy a bolgárban turáni testvére lelt a magyar? Tudod-e, hogy a feledékeny Kliónak eszébe jutott a macsói bánság neve? Tudod-e s mennyire tudod, hogy az Idő szekere rémes zörgéssel örült vágtatásnak indult?
Talán semmit se tudsz, te, ki, sajnos, nem egyedül hallgatod a tenger mormolását, amint Jókai elsüllyedt Atlantis-a fölött zokogásig korbácsolja a szél!
Most már ott is leszállt a hánykolódó bánat fölé a köd, olvasztott szürke, puha, nedves ólomba fullad a messzeség s vajon jut-e eszedbe Barbey d'Aurevilly, aki úgy szerette csípős csókját, nedves ölelését! Innen az ablakodból, amely asztalomon álló fényképeden látszik, éppen oda vész tekinteted, munkás tolladat leteszed s a ködön keresztül elvergődik gondolatod hozzánk, akiknek életéből úgy kimaradtál!
Emlékszel? Vasárnapi ebédre jöttél s ebéd után az erkélyről krajcárokat dobáltál utcakölykök dulakodásául, vagy ott ültünk a Várhegy oldalát lejtőző kertedben s néztük a Vérmező nagy zöld tengerét, hogy szegi körül csilingelve a villamos kanyarodása. Emlékszel? A Kollégium társalgójában szivar füstös, magányos éjszakákon róttad ideges szaggatott betűidet Toldy Ferencről, Szigligetiről. A szabó ipartestület jelmezes bálján is együtt voltunk s képeslap-festő ábrándos lányokat kísértünk haza a Filatori gát felé didergős, szemét-csengős, tejeskocsis kopasz hajnalon. Együtt lézengtünk az egyetem folyosóján, együtt ásítoztunk, együtt lelkesültünk, az előadási termek legmagasabb legutolsó padján szélről. Együtt jöttünk a vasúton hazulról, együtt utaztunk vissza Kolozsvárra.
A görögtemplom utca hegynek kapaszkodó csöndje, házatok züllött kertje, a Laci fehér kalapja, amit öntöző-csővel vizeztünk agyon, a Lajoskáék papagája, aki nem szerette, ha torkába fújod a szivar-füstöt, a lányok, a séták, a rajontások, a 250 soros szerelmi vers, az "Ó - farkas - madárfi -, farkas -, úgy - váglak - hátba - kedves - barátom - Vuk", aki most huszárhadnagy, a borjumáli csavargások, a sétatéri konfettiesték, most mind eszedbe jutnak, mint nekem?
Nálatok volt egy kedves szoba, hűvös, rendes, könyvszekrény benne, hintaszék és íróasztal, amelyen sokáig ott állt Bulwer-Lytton pompéji-i regénye angolul. Oda urizáltuk be magunkat, ha az öreg úr úgy délután eltávozott. Az ablakból láttuk kissé felhúzott egyik vállát, szabályosan kopogó botját, komoly, szigorú, tán szomorú alakját. Egyszer beszéltél korán elhunyt édesanyádról s az öreg úrról nekem s azóta nagyon szerettem az öreget. Most, hogy te ott vagy, levelezésbe jöttünk s öcsémuramnak szólított nagy betűs sorai élén.
Mikor, tudod, mindennek csak az elején voltunk, tamás-ujjamat lelkem remegő, nyitott sebébe bocsátottam s hinni kezdtem minden szeretetben, minden vonzalomban s hirtelen csak úgy írtam az öregnek, mintha apám lenne, mert rád gondoltam. Aztán az élet visszaigazította nyakamat a régi igába s vele visszaült rá a régi gond, a régi kicsinyesség, a régi akaratlan önzése minden igavonónak. Meggyérült a levél köztünk, tárgya se igen volt már, hiszen amit lehetett, azt így-úgy elvégeztük érdekedben s most sajnálom, hogy vége szakadt.
Szerettem, még most is szeretem az "öreg Kuncz"-ot nagy, komoly sárga bajuszával, összevont szemöldökével, hideg-mozdulatlan arcával s csak alig-alig megleshető szíve jóságával. Emlékszel, mikor bemenni hozzá féltél s a kutyát küldted le szájában egy levéllel: "kérek szegény Dadinak egy forintot" s papírba csomagolva kijött ugyanazon a postán a forint? Diákok voltunk. S ha az osztály félt a komoly, csak kérdező, sosem helyeslő, sosem rosszalló főigazgatótól, te sem voltál különben, a fia.
Néha-néha beszéltél küzdelmes ifjúságáról, aszkéta kötelesség-tudásáról, erélyes, egyenes, szigorú jelleméről s én úgy örültem, ha félhetek tőle. Azok közé az emberek közé tartozott, akiknek kezet szeretne csókolni az ember, ha még fiú, minden ok nélkül s megtenni mégse meri, minden ok nélkül.
Félős híre járt a tanárok között s az egész gimnázium halotti csöndessé szottyant, ha hírét vettük, hogy közénk jött történetek keringtek szigorú számonkérésekről, vége alig szakadó diák-nyaggatásokról, tanároknak osztott hideg intelmekről s történeteket mondtál ellesett vagy elmesélt akta-titkokról, amelyekből igazság, a méltányosságon messze túlmenő mély megértés, józan tisztázás, könyörület, megbocsátás, pártfogás áradt elém a szigorú férfi szigorúan titkolt szíve legmélyéről.
Hiszen mindezt, még többet is, te is tudod s még is beszélek róla. Miért? Lásd, az öreg úr, hallom, hogy beteg... Megírjam! Miért ne írnám, hiszen tudom, hogy ezt te úgyse olvasod, az öreg úr meghalt s a nagy pedagógusnak, a nagy, mert jó embernek csak pár sor jutott a napilapok apró betűivel valahol hátul gyászhír-elsőül a többi között.