Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 24. szám · / · Figyelő
Annak az érdekes cikksorozatnak, mely Feleky Géza tollából a Nyugatban megjelent, külön füzetben való közzétételét csak helyeselni lehet. Kiválóan aktuális érdekű munka jutott ezzel annak a nagyobb szellemi igényű magyar közönségnek kezei közé, mely szeret kissé mélyebben bepillantani a politikai világot jelenleg alapjaiban megmozgató nagy probléma színfalai mögé. Nem kívánom Feleky munkájának akár csak kivonatos ismertetését is nyújtani e folyóirat olvasóinak, mert hisz ezeknek volt alkalmuk magát a munkát elolvasni. De nem vélném méltányosnak, e helyütt meg nem említeni, hogy e munka egyike a legjobb kortörténeti tanulmányoknak, melyek a mostani nagy háborúval kapcsolatos világpolitikai vonatkozásokat tárgyalják. Szerzőnk e tanulmányát az utóbbi pár évtizedben megjelent legjobb angol és német monografikus munkák beható tanulmányozása alapján írta meg.
Nemcsak azt tanulja meg belőle az olvasó, hogy India milyen nagy tényezőként szerepelt a világuralmat bíró, vagy azért versenyző hatalmak számításaiban és törekvéseiben évezredek óta, elkezdve Nagy Sándornak, a makedóniai hódítónak korszakától s a római uralom korszakán és a mohamedán kalifátusok századain keresztül egész az újabb korszakig, midőn - Portugál és Hollandia múlékony szereplése után - végül Anglia kerítette hatalmába az India fölötti uralmat. De vonzó és tanulságos retrospektív részletek mellett tág látókörű kitekintést nyújt a jövőbe is. Írójának csak dicséretére válik, hogy midőn a most dúló háború izgalmai féktelen túlzásokra ragadják még az Anatole France-stílű szellemi-előkelőségeket is, az szeme, bár egyelőre távol jövőben, egy vigasztaló ponton pihen meg. Okoskodásai ugyanis abban a reményben csúcsosodnak ki, hogy a mostani világború lezajlása után majdan valamikor Anglia ismét a közép-európai blokkhoz fog csatlakozni. Azok a hatalmak, melyek e közép-európai blokkot alkotják, máris biztosították maguknak a geográfusok által planetárisnak nevezett világhatalmi pozíciót az India irányában kontinentális összefüggések megteremtése által. A török és bolgár szövetség által a közép-európai blokk olyan pozícióra tesz szert, mely Angliával és az Egyesült Államokkal és az Orosz birodalommal egyenrangú világhatalmi tényezőkké teszi őket.
Szerzőnk úgy vélekedik, hogy a Németország iránt érzett féltékenység, a német iparversenye és a német hajóhad növekedése magában véve nem vitte volna bele Angliát a mostani háborúba, hanem ezek mellett nagy szerepet játszott az indiai érdekek sürgető szava, az India elvesztése miatti aggodalom is. Midőn hosszasan fejtegeti, hogy az orosz ázsiai politika aspirációinak célpontja II. Katalin cárnő óta India megszerzése volt, ezzel tulajdonképpen csak annak bizonyítékait halmozza fel, hogy Anglia és Oroszország közt alapjában kiengesztelhetetlen érdekellentét forog fenn. Valóban ezt a nézetet vallották az összes vezető brit államférfiak Pitt és Canning óta valamennyien. Lord Palmerston négy nagyhatalommal garantáltatta Törökország integritását s ugyancsak ő harcolta meg 1853-ban, Franciaország és a mostani Olaszország elődje Szardínia társaságában Oroszország ellen a krímiai hadjáratot. Ezeken a nyomokon haladt az 1878. évi orosz-török háború idejébe s az ezt lezáró berlini kongresszuson lord Beaconsfield és Salisbury. Az ezek politikájában nyilvánuló felfogások egyébiránt annyira elemi tételei voltak egész Európa politikai kátéjának egész a legújabb korig, hogy a 19-ik évszázad politikai világnézetéhez szokott szem szinte hihetetlen káprázatnak látta az angol politikának az orosz mellé állását. Valóban az egész eddigi nemzetközi politikai rendszernek felfordulásaként hatott, mikor ugyanazok, akik előbb mindig Törökországot védték az orosz ellen, a Dardanellákhoz vonultak, hogy az orosz cárnak szerezzék meg Konstantinápolyt. Hogyan magyarázza meg Feleky a hagyományos brit politikának e fejtetőre állását?
A magyarázat eredeti, jóllehet kissé merész s talán messzebbre pillantó politikai belátást imputál a mostani brit államférfiaknak, mint amennyivel ezek rendelkeznek. Úgy rejti meg ugyanis a rejtélyt, hogy szerinte Anglia azzal, hogy kész volt kiszolgáltatni Konstantinápolyt az orosznak, tulajdonképp pirrhusi győzelemhez akarta ezt segíteni. Az angol államférfiak eljárásnál, úgy véli, most is India biztosítása volt az uralkodó szempont. Szkobelev tábornok, a közép-ázsiai orosz politika nagytehetségű előharcosa levelezéseinek közzétételei óta azt is tudjuk, hogy mikor Beaconsfield lord a berlini kongresszuson aránylag kíméletesen bánt Oroszországgal, szintén nem Bismarck diplomáciája volt ránézve irányadó, mint eddig hitték, hanem az India miatti aggodalom. Szkobelev leveleiből ugyanis megtudjuk, hogy a berlini kongresszus idejében Közép-ázsiában három orosz hadtest állt készen az India felé való indulásra s Beaconsfield az orosz kimerültség ellenére sem merte kitenni Indiát egy háború kockázatának. Erre közbevetve megjegyzem, hogy e feltételezett orosz támadás veszélye csak képzeleti volt, mert tekintettel monarchiánk hatalmas seregére Oroszország aligha mert volna akkor megkockáztatni egy olyan kalandos indiai hadjáratot, amilyenre az orosz tábornok céloz.
A berlini kongresszus ideje óta az ázsiai viszonyoknak fokról-fokra olyan eltolódása állt elő, Oroszország pozíciója Közép-Ázsiában annyira megerősödött, hogy Anglia helyzete majdnem reménytelennek tűnt fel arra az esetre, ha izoláltan kellene megverekednie Indiáért Oroszországgal. Ahhoz orosz diplomácia az utóbbi években már egészen közelinek hihette az indiai álom megvalósulását.
Megjegyzendő, hogy szerzőnk fejtegetései szerint, melyek angol forrásból vannak merítve, magában Indiában az indiai lakosság részéről az angol uralmat e lakosság hihetetlen társadalmi, nemzetségi és vallási széttagoltsága mellett komoly veszély nem fenyegeti. A földművelő lakosság szörnyű nyomora mellett is tehetetlen megadással tűri a brit uralmat. A mohamedán és hindu értelmiség, bár tudatával bír elnyomatásának, szintén beletörődik a brit uralomba, mely legalább bizonyos rendet és nyugalmat biztosít neki, míg ennek megszűnte esetében az anarchia borzalmai várnának a műveltebb társadalmi elemekre. Belső forradalom, a szerzőnk által használt források szerint, ha kitörne is, aligha vezetne eredményre. Komoly veszedelem csak kívülről jöhet. Az indiai brit uralmat csakis külső hatalom veszélyeztetheti, névszerint Oroszország, mely évtizedek óta a támadásra legkedvezőbb stratégiai pozícióban elhelyezkedve lesi az alkalmas percet India megtámadására. Utal szerzőnk arra is, hogy maga lord Curson indiai alkirály sem csinált titkot abból a nézetéből, hogy Anglia helyzete reménytelen, ha izoláltan Indiában kell megverekednie Oroszországgal. Az orosz birodalom részéről fenyegető veszély fantomja, bár egyelőre csak távolban mutatkozott, így is elég nagy volt már ahhoz, hogy az angol politika kijátssza utolsó kártyáját, Konstantinápolyt.
Szerzőnk szerint ugyanis a brit államférfiak számítása az antant-hatalmak győzelme esetére, melyet biztosnak tartottak, az volt, Oroszország mindenesetre elveszi keleti Poroszországot és Galíciát. Az így megnagyobbodott Oroszország Konstantinápoly elnyerésével egy örökös Achilles-sarkot kapott volna, a megcsonkított közép-európai hatalmak örök ellenség gyanánt álltak volna sarkában s örökre lehetetlenné tették volna neki India megtámadását.
Hogy csakugyan ilyenféle nagyobb stílű államférfiúi megfontolások vezették-e Greyt és Asquithot, vagy pedig ezek az urak csupán kalandorpolitikusokként jártak el, midőn úgy okoskodtak, hogy Anglia részéről hozandó komolyabb vér- és pénzáldozat nélkül Orosz- és Franciaország mozgósításával rövidesen tönkreteszik Németországot és monarchiánkat, úgy vélekedvén, hogy - mint Grey ki is mondta - a háború nekik nem kerül sokkal többe, mint a semlegesség kerülne, - ezt a kérdést nem kívánom feszegetni e cikk keretében. Az az egy már most bizonyos, hogy akármelyik volt a fentebbi alternatív két feltevés közül az angol miniszterek kiindulási pontja, rettenetesen elszámították magukat.