Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 24. szám · / · Karinthy Frigyes: Holnap reggel

Karinthy Frigyes: Holnap reggel
Tragikomédia három felvonásban
II. Felvonás.

(Egy hangár belseje, közepén nagy, kétfedelű aeroplán. Balra nyitott, fallal elkülönített műhely, bádog-asztallal, szerszámokkal. Jobbra tolóajtó, a földön alkatrészek. A hangár összetolt deszkából van, szögbefutó tetővel. Középről petróleumlámpa lóg le, úgy, hogy kézzel el lehet érni. Jobbra kis deszkaasztal. Most délután hat óra van, márciusban, a nap ferdén süt be elölről és néhol a deszkák repedésein keresztül, de már vöröses a fénye. A színészek nemcsak az ajtón, hanem oldalról is jöhetnek, vagyis elölről - mert a valóságban a hangár eleje nyitva van, csaknem az egész színpad hosszúságában. Ezt éreztetni lehet egy kis fű, vagy föld-csíkkal, a szín elején, hosszában.)

(Arra az esetre, ha valaki 25 év múlva olvasná ezt a darabot, valamit meg kell magyaráznom az akkori fiatal olvasónak. Én már húsz éves voltam, amikor Párizsban először repült halandó és élő ember. Ennek most hét éve és higgye el nekem a még meg nem született olvasó, hogy ma, amikor darabom játszik a repülés sok tekintetben még mindig holmi passzió, egy hóbortos ember deszkabódét épít magának a mezőn, gépet konstruál, ott robinsonkodik a szabadban egy montőrrel, fúr-farag, mindennap feltalál valami újat, és reggelenként felszáll, életét kockáztatva minden esetben. Bizonyos, hogy 25 év múlva teljesen veszélytelen sport- és közlekedőeszköz lesz az aeroplán, ma még okkal nevezik a levegő hőseinek a pilótákat és ennek az életnek megvan a romantikája, aminek megértésére szükség lesz a harmadik felvonásban is.)

(Stepan, a montőr, a műhelyben dolgozik, fúr és kalapál, zubbonya piszkos, arca, kezei tele olajjal. Elől pilóta bekecsben, kis sportsapkában, Ember Sándor beszélget két tiszttel - az egyik főhadnagy, a másik kapitány, de bársonyparolival).

Kapitány: Also, akkor rendben volnánk, ugye?

Ember (nagyon szelíd és udvarias. Igyekszik mindenkire figyelni, akivel beszél, de ez nem mindig sikerül neki. Néha szórakozottan néz maga elé és nem hallja a kérdést.): Rendben volnánk kapitány úr. Az iratokat majd áthozatom a parancsnokságtól.

Kapitány: Mi holnap reggel még kijövünk és megnézzük a felszállást.

Ember: Itt leszek, uraim.

Főhadnagy: Ne felejtse el majd, mérnök úr... délután jelentkeznie kell a parancsnokságnál is.

Ember (gondolkozva): Holnap... - holnap délután, ugye?

Főhadnagy: Igen, igen - csak nézzen be az irodába és keressen engem, majd én bevezetem.

Ember (gondolkodva): Holnap... holnap délután... ugye?

Kapitány: Also... ön még itt marad?

Ember: Még egy kis dolgom van a gép körül.

Kapitány (barátságosan): Also... csak fel a fejjel. Maga már úgy vigyázzon magára, hogy a hadseregnek szüksége lehet az életére.

Ember (ránéz, mosolyog): Az életemre? Hogyan? Úgy, hogy oda kell adni? Vagy nálam marad míg szükség lesz rá?

Kapitány: Das verstch ich nicht.

Ember (maga elé): Hát... Ha valakinek szüksége van valamire... azt elveszi... Ha valakinek az életemre van szüksége, akkor azt is ugye?

Kapitány: Also, semmi baj. Eleinte mindenki, aki a hadsereghez kerül, még be van gyulladva és ilyen bolondokat beszél. Az ilyenből lesz aztán a legstrammabb katona. (Szalutál.) Szervusz!

Ember (meghajol): Alászolgája, uraim.

Főhadnagy (szalutál): Alászolgálja.

(Ember a két katonát a tolóajtónál kikíséri és így elgondolkodva visszajött, kívülről távolodó autó-berregést hallani.

Ember (a szín közepéig jön, gondolkodik): (Szelíden, majdnem kérve.) Stepan!

Stepan (olajosan előrejön a műhelyből): No mi az!

Ember: Hagyja most abba egy kicsit, Stepan. Rendbe, leszünk most már reggelre. (Leül elől egy törött légcsavarra.) A kapcsolórugót megcsinálta?

Stepan (leül egy tuskóra a gép szárnya alá.) Majd nézze meg mérnök úr.

Ember: Mit gondol, Stepan, milyen időnk lesz reggel?

Stepan: Lesz egy kis jó, egyforma északi szél.

Ember (elgondolkozva): Nem úgy értem... Hanem hogy süt e majd a nap... vagy be lesz borulva... vagy esni fog.

Stepan: Egy kis esőnek oda se nézünk... Jól bekátrányoztam a Mariskát... (A gép oldalát veregeti, mint egy lónak a szügyét.) Kibírja a jeges esőt is, nem olyan kis lány ez. Csak szőrin kell megülni.

Ember: És délbe? Mit gondol, Stepan... Délben kisüt majd a nap, mint rendesen...

Stepan: Hogy a fenébe ne sütne ki? De nekünk délben már nem lesz vele dolgunk.

Ember: De maga igen, Stepan... Maga délben szépen haza meg majd... és igaz csak, Stepan, majd... azt a levelet, amit odatettem az asztalra, a srófok mellé... azt délben szépen magához veszi és beviszi a közjegyzőnek...

Stepan: Jó lesz, mérnök úr!

Ember (tétován): Hát aztán... mi van még? Aztán majd átveszi a... különben az is benne van... (Búsan.) Aztán mondja csak, Stepan, fog e rám gondolni, ha elkerül tőlem? Azért kérdem, hogy így összeszoktunk két hét alatt.

Stepan: Aj, ne tessék már úgy elejteni a szívit, mérnök úr... Látszik, hogy nem régen csinálja... Mindenki így van vele eleinte.

Ember (bús hiúsággal): Pedig ugye Stepan, tudok már valamit?

Stepan: Nagyon is sokat mérnök úr. Nekem elhiheti. Én, mikor idejöttem, aztán láttam, miről van szó, hogy olyan masina, aki magától is tud szállni, bizony azt gondoltam, hogy akkor ne is fogjon bele a mérnök úr, hogy megtanulja a mesterséget, - hiszen minek az annak, akinek nincs szüksége rá. De aztán hogy láttam, hogy lesz olyan jó pilótának is, mint konstruktornak - akkor azt mondtam, hát csak tanulja ki egészen, ha elkezdte.

Ember: Szép dolog, Stepan, ugye gyönyörű dolog?

Stepan (vállat von): Aki szereti...

Ember (irigyen): Maga bezzeg, többet röpült már, mint én.

Stepan: De mindig csak másokkal. Magam sohasem vezettem még gépet.

Ember: És nem szeretne?

Stepan: Szeretne a nehézség. A mérnök urak idelenn csak rajzolgatnak meg gondolkodnak, meg cigarettáznak. Én meg fúrt veszkődöm, fúrok-faragok, olajba meg rozsdába, hát aztán ha arra kerül a sor, hogy felnézzünk egy kicsit... akkor már csak jobb szeretek hátraülni a szakaszba, aztán kicsit kocsikázni. Ölbetett kezekkel. Az az egyetlen pihenésem.

Ember: Pihenés! Hát maga nem reszket az örömtől és rémülettől, mikor odafönt van?

Stepan: Reszket a kólika! Fent vagy lent, egy fene az. Fő, hogy az embernek mindig legyen valami padka a feneke alatt, aztán akkor mindegy, a földön áll-e a padka, vagy a levegőbe. Csak az a kékség van a fejem fölött, amit idelent látok, nem lehet utolérni úgy se. Eleinte kukucskáltam felfelé én is, hogy talán egyszer elérem a fejemmel, de aztán láttam a madarakat, az is mind lefelé néz, míg felrepül...

Ember: A madár, igen... De az olyan állat, amelyiknek nem adott szárnyat az Isten... amelyik csinált magának...

Stepan (legyint): Az se bolondul meg, tessék elhinni. Mikor a Wittman nagyságos úrral dolgoztunk, egyszer felvittük a kis barna buli kutyáját, hogy mit szól majd a dologhoz. Én tartottam az ölemben, eleinte ugatott egy párat, aztán szépen elhallgatott, nézdegélt. Mikor aztán földet értünk, kiugrik az ülésből... körülnéz, azzal uzsgyi, elfut, mint a nyúl. Nézünk utána, talán fejébe szállt a dicsőség. Hát egy kis tarka Rattler kutya csóválja a farkát, nem messze onnan. Ahhoz futott úgy...

Ember: Talán el akarta mondani neki...

Stepan (legyint): Fenét! Akkor a füléhez dugta volna az orrát...

Ember (gondolkozva): Talán mert olyan keveset repülhettem összesen... A holnapi felszállásom lenne az első igazi... ezek csak olyan próbák voltak... A holnapi lenne a...

Stepan: Miért lenne? Lesz?

Ember (oldalt néz rá): Olyan nagyon bízik bennem, Stepan?

Stepan: Bízik magában a mérnök úr is...

Ember (izgatottan): Azt hiszi? Mondja Stepan... szóval maga egészen bizonyos benne, hogy velem holnap nem történhet semmi?

Stepan (mosolyog): Hát... a villamossal vigyázni kell, mikor kijön ide... azzal mindig lehet valami baj.

Ember: Ne tréfáljon. Velem - holnap -, a felszállásnál...

Stepan (mosolyog): Nem tud már a mérnök úr leesni...

Ember (megdöbbenve): Nem tudok?

Stepan: Hát persze. Ha akarna se.

Ember (feláll, izgatottan): Ha akarnék se?

Stepan (nyugodtan): Hát persze! Abból már kinőtt! Egy héttel ezelőtt - nem mondom -, de a mérnök úr már két hete...

Ember (szótlanul nézi).

Stepan: Mikor a gyerek járni tanul és már egy hete jár, akkor még tud úgy elesni, hogy beveri a homlokát a földbe. Két hét múlva már nem tudna ilyen kunsztot. Akkor már az utolsó pillanatban muszáj neki előretolni a két tenyerét, aztán arra esik... (mutatja). Mi már nem tudunk előre esni. A mérnök úr se tudja már elereszteni azt a magassági kormányt, ha zuhanni kezd a gép, muszáj odakapni...

Ember (nem felel).

Stepan (csendesen folytatja): Mert a természetével hiába mesterkedik az ember... az egy nehéz masina, tessék elhinni... (végig simítja az állát.) Mondom a természetemnek: Nem kell nekem ez a szakáll -, én simán akarom... aztán erre leborotválom a szakállamat. Beszélhetek annak, hogy mondod - azt mondja a természetem, hogy még sűrűbben akarod? - aztán másnapra sűrűbben nőtt, mint addig. Idenézz, mondom, aztán mutatom neki a borotvát - nem kell nekem -, de magyarázhatom annak, míg élek, mindig fordítva csinálja. Tessék megnézni. Tegnap borotváltam. Valami egyebet akar velem a természetem, mint amit én akarok magammal... csak tudnám, hogy mit... Mindegy az annak, szárnyak, vagy nem szárnyak.

Ember: Mikor gondolta ezt ki maga, Stepan? Ezt a dolgot, a szakállával...

Stepan: Hát - egyszer, pihenés közbe. Mikor Bécsbe repültünk, a Bier nagyságos úrral.

Ember: Na és? Azóta azt hiszi... hogy az életet is csak a természet veheti el az embertől? Ha a borotvát egy kicsit lejjebb húzza az ember... akkor mi lesz?

Stepan: Nem azt mondom én kérem, hogy nem lehetséges... Csakhogy mindennek megvan a maga tempója.

(Elölről, jobbról jönnek: Lendvai, Lendvainé, Lidérc, Polacsek, Hermin.)

Polacsek: Itt a mester.

Lendvai: Kedves mester, eljöttünk testületileg.

Lendvainé: Megnézik a gépet.

Hermin: Fogadja nemzetiszínű mosolyomat.

Lidérc (extravagánsan öltözködő, hosszú hajú fiatalember, szótlan kezet fog a mérnökkel és a szemébe néz. Üdvözlés, kézfogás.

Ember: Kérem, parancsoljanak bejjebb... Most ugyan keveset látnak... A villamos gép, ami hajtja az egészet, odakint van a mezőn - azt már nem tudom megmutatni ilyen homályban.

Lidérc: Gép a homályban... Nagyon szép, nagyon szép... (Noteszbe ír.)

Hermin: Miért nem reggel mondta, hogy egész nap örülhetett volna neki?

Ember: De tessék... itt van maga a masina... Laikus első pillanatban alig különbözteti meg a közönséges aeroplántól. Legfeljebb, hogy itt van még néhány kisebb légcsavar.

És itt... (hátrafelé vezeti őket).

Hermin: Hát mutassa nekem is. Ne álljak itt, mint akit iderendeltek és ittfelejtettek. (Stepanhoz.) Maga is fel szokott szállni?

Stepan: Ha a nagysága is felszáll.

Hermin: Én nem szoktam.

Stepan: Dehogy nem. A nagysága is szokott... az ágyra... (bemegy a műhelybe).

Hermin (utána kiabál): Nyavalyás!

Polacsek (félrevonja Embert. A többiek a gépet nézegetik). Nézze kérem, én direkt azért jöttem, hogy megkérdezzek valamit, de nem tudom, meg fogja-e érteni... Lehet, hogy egészen különös kérdés, és hogy ön talán majd azt hiszi, hogy valami hóbortos különc vagyok.

Ember (aggódva): Kérem, kérem, figyelek.

Polacsek: Nem is tudom, hogy fejezzem ki magam... Hogy lehetne ezt körülírni... Szóval azt akarom kérdezni... de igazán, próbáljon megérteni...

Ember: Parancsoljon... Hát kérem...

Polacsek: Hogy mit szokott ön érezni olyankor, amikor felrepül?

Ember: Hát kérem, ez nem is olyan furcsa kérdés... Az olyan, mint mikor... (kétségbeesetten néz Lidércre.)

Lidérc (odajön). Pardon (A másik oldalra félrevonja Embert, komolyan.) Inkább én tartozom önnek köszönettel.

Ember: Nem értem.

Lidérc (megütődve): Nem érti... Hát a témáért...

Ember: Milyen témáért?

Lidérc (csodálkozva): Hát nem olvasta a ma reggeli hírlapot?

Ember: Nem, nem volt alkalmam. Két hét alatt elszakadtam mindentől. Itt élek. Mi történt?

Lidérc: Na hallja! Hiszen mindenütt beszélnek róla! Egy nagy cikket írtam magáról... a hírek elé... Igazán nem olvasta?

Ember: Nagyon sajnálom...

Lidérc: Ejnye... pedig jól esett volna... Azt hiszem, maga örülne neki... Nem tudom, sikerült-e... De nagyon meleg írás...

Ember: El fogom olvasni.

Lidérc: Nézze... hiszen nálam van! Felolvasnám magának, ha akarná... Nagyon meleg dolog... szeretném...

Ember (udvariasan): Tessék kérem... lekötelez vele...

Lidérc (újságot olvas): "Egy csúnya kis pilótáról"...

Ember (ijedten az arcához kap): Ez én vagyok?

Lidérc: Várjon csak! Majd meglátja, milyen meleg, őszinte írás. (Olvas.) Nem tudom, tisztelt olvasó, te is úgy vagy-e vele, mint én, hogy ilyenkor márciusban olyan furcsa és érthetetlen az nekem, hogy az emberek járnak-kelnek, kis kocsikra ülnek, bebújnak a házacskákba, kaszárnyácskákat építenek és más játékot eszelnek ki... (Felnéz.)

Ember (bólint): Igazán nagyon szép...

Lidérc (szerényen): Dehogy... csak egyszerű és őszinte... (Olvas.) És míg a kezemet nézem, milyen furcsa, finom és hosszú... hogy szaladgálnak rajta a finom erek - kék bárányok fehér mezőn -, (lopva felnéz) és elgondolom, hogy amit írok, abból kis betűket öntenek és mondom magamban... Kéz... kéz... milyen furcsa, hogy kéznek nevezzük, mennyi kéz van mindenhol... hogy kígyóznak... ezer millió kéz... hegedűket tapogat... és összekulcsolódik... és kinyúlik a vízből... egy haldokló testéből... és valahol a Szerémségben most talán egy öreg, talán Kovács nevű parasztnak a csizmáját rázza fel és holdvilágban egy másik kéz felé nyúl... milyen furcsa, mennyi kéz... kéz... kéz... miért hívják kéznek?! Miért nem lábnak? Ja persze... kéz az mást jelent. (Felnéz.)

Ember: Nagyon érdekes. (Kínosan nézelődik.)

Lidérc (olvas): "És eszembe jut egy másik, csúnya kis fakó kéz, mely most talán az aeroplán csavarját simogatja a levegőben..."

Ember: Pardon... az aeroplán csavarját... hát azt egy kicsit bajos simogatni, mikor működik...

Lidérc: Ja. A kormányt gondoltam. Egy kis elírás. (Olvas.) És eszembe jut egy csúnya kis igénytelen, udvarias emberke, akiről most katonai körökben sokat beszéltek, aki mérnök és komoly neve is van, Ember Sándor, okleveles mérnök és úgy hívják a pincérek Doktor úr... pedig ő egy szomorú ember, egy kis fiú, akit én tegnap láttam, egy szent gyermek, csúnya, fakó arcocskával és csodálkozó gyerekszemekkel, amelyek, mintha azt kérdeznék, mit akartok tőlem, ti felnőtt emberek, hiszen én félek tőletek - hiszen én most legjobban szeretném siratni az életemet... (Nagyon meg van hatva. Felnéz.)

Ember (kínos zavarban): Ejnye... igazán... nagyon kedves hozzám.

Lidérc (jelentősen): Csak várjon. (Olvas.) "És ebben az igénytelen, csúnya kis emberben, amint rámnézet, hirtelen megéreztem a mártírok tekintetét.

Ember (összerázkódik): A mártírok?

Lidérc (elragadtatva): Tudja, hogy ezen a cikken sírt ma egy barátom? (Olvas.) "Nem tudom, van-e valami az emberben, lehet-e valami az ember szemében, ami távoli dolgokat az ember végzetét, az ismeretlent hordozza, magában, - de ennek az embernek a tekintete mintha már most egy ismeretlen világból nézne vissza reánk..." (Felnéz.)

Ember (nagyon felindultan hebeg): No igazán... milyen kedves... Nagyon hízelgő...

Lidérc (diadalmasan folytatja): Mit tudhatjuk mi, mit látnak ezek a szemek, amit mi nem láttunk még? A felhőket látják-e vagy a fedetlen földet, vagy talán befelé néznek e szemek s látják önmagukat, egy nyirkos reggelen, a hideg sárban feküdni, fakó és sápadt, halott ember arcában, kifordulva nézni fel az égre... ahol angyalkák csilingelnek, vállukon parányi repülőgép és hívják és várják a csúnya kis fiút... a nagy hangárba... amelynek falai felhőből vannak... és bent olajos angyalkák hancúroznak a kerekek között..." (Diadalmasan befejezi és várakozással felnéz.) Na, hogy tetszik?

Ember (sápadtan): Nagyon szép... nagyon megtisztelő... igen hízelgő... igazán...

Lidérc (elteszi a cikket, frissen): Mindenki azt mondja, hogy egyik legszebb írásom.

Ember (összetörve): Köszönöm.

Lidérc (felvillanyozva a többiekhez): Uraim, talán ne zavarjuk most már a mestert.

Polacsek: Én csak valamit kérdezni szerettem volna.

Lendvainé (Herminhez): Mit szólsz? Olvastad, hogy a kis Bíró agyonlőtte magát?

Lendvai: Mikor?

Lendvainé: Ma reggel. Maga ismerte, mérnök úr?

Ember: Ismertem. Borzasztó, hát miért?

Lendvainé (zavartan): Nem tudom.

Lendvai: Szerelmes volt egy szép nőbe.

Hermin (ártatlanul): A Lehotay Máriába?

Lendvainé (nagy zavarban): Dehogy!

Hermin: Hiszen azt beszélték. (Lendvainét félrehúzza és suttog vele, Hermin vállát vonogatja, hogy ő nem tudta.)

Hermin: Hát akkor lépjünk a távozás hímes mezejére.

Lendvai: Kedves mérnök úr, köszönjük.

Ember: Kérem, kérem, szívesen.

Lendvainé: Holnap reggel itt leszünk ám!

Ember (összerezzen): Igen, holnap reggel.

Lidérc (kezet fog vele, erősen a szemébe néz): Én is eljövök mérnök úr, én is megnézem.

Ember (riadtan néz rá, alig hallhatóan): Legyen szerencsém.

Hermin: Fogadja...

Ember (merengőn, mintha álomban beszélne): Nemzetiszínű mosolyát... Tudom... (Az ajtóig kíséri őket, azok elmennek, visszajön, sétál néhányszor fel és alá, aztán):

Ember (titokzatos hangon): Stepan!

Stepan: Tessék, mérnök úr! (Előjön a műhelyből.)

Ember (ugyanúgy): Stepan... én most elmegyek... hallja... és aligha jövök már vissza...

Stepan: Igenis, mérnök úr.

Ember: Maga... maga végezze el a dolgát... vagyis... nézzen ki a hajtógépekhez, hogy rendben vannak-e... (A kalapjáért és kabátjáért megy, mialatt felveszi, folyton beszél.) Aztán hazamehet maga is... de a hangárajtót ne csukja be... nem lehetetlen, hogy egy percre visszanézek... az ám... de nem valószínű... mondja Stepan. Olvasta maga a francia forradalom történetét Carlyletől?

Stepan: Nem én, mérnök úr.

Ember: Mert ott vannak érdekes leírások... tudja, statárium... tudja maga mi az, a rögtönítélő bizottság?

Stepan: Bíróság...

Ember: Vagy bíróság... Bizony, Stepan, bizony Stepankám. (Fel van öltözve, zsebbesüllyesztett kézzel áll, néz maga elé.) Aztán... várjon csak, még mit akartam mondani magának... Ja igen, hogy én egyszer voltam Debrecenbe, tíz éves koromban, az édes anyámmal... az nagyon poros város, elhiheti nekem... de azóta nem voltam Debrecenben...

Stepan (nem érti): Nem tetszett azóta?

Ember: Hopp... hiszen ezt nem magának akartam mondani... hanem annak az újságírónak... Magának azt akarom még mondani... hogy akárki jön, én már aligha jövök vissza... és jöjjenek el holnap reggel... Bella is... meg az édesanyám is... hogy elmentem egy kicsit sétálni, csak ide a mezőkre... mert fáj a fejem... és ha holnap is esetleg fáj a fejem... akkor holnap reggel se jöjjenek... (Gondolkodik.) Igen... Mi van még?

Stepan: Csak menjen, mérnök úr, már sötétedik... Jót fog tenni a levegő... Majd a többit lemondhatja holnap.

Ember (összerázkódik. Gyerekesen, ijedt hangon): De nem... ha fáj a fejem, akkor nem jövök ki holnap... Hiszen mindegy... Nem igaz?

Stepan: Csak menjen, mérnök úr. Sokat dolgozott ma.

Ember (az ajtónál): Igen, fogok egy kicsit sétálni, Stepan. (Mélyen lehajtott fejjel lassan kimegy.)

Stepan (részvéttel rázza a fejét, aztán visszamegy a műhelybe, dolgozni kezd, néhány percnyi szünet, lassan alkonyodik, a műhelyben izzik valami).

(Autóberregés, az autó megáll, kopognak az ajtón.)

Stepan: Tessék.

Beniczky és Mária belépnek.

Mária (előresiet): Persze, mondtam, hogy ő volt az.

Beniczky (Stepanhoz): Ember mérnök úr nincs itt?

Stepan: Egy perce ment el... nem tetszettek találkozni?

Mária (Beniczkyhez): Na ugye? Mondhatom, hogy ő volt az! (Stepanhoz.) Rákiabáltam, de nem hallotta.

Stepan: Azt mondta, hogy fáj a feje.

Mária (Stepanhoz): Nem jön vissza?

Stepan: Aligha. Nem valószínű.

Mária (Beniczkyre néz): Várunk egy darabig, ugye?

Beniczky (kelletlenül): Ha nem valószínű, hogy visszajön...

Mária (gyorsan): De hallja, hogy lehet. És különben, addig megnézzük a hangárt. (Stepanhoz, mosolyogva.) Ugye, szabad megnézni?

Stepan (nem barátságosan): Lehet kérem, csakhogy nekem ki kell nézni a hajtógéphez egy kicsit... (Áll.)

Mária: Csak menjen kedves gépész úr... menjen egész nyugodtan, megvárjuk, míg visszajön és ha addig nem jön a mérnök úr...

Stepan (nem tetszik neki a dolog): Aligha jön vissza.

Mária: Csak menjen, ne féljen, nem lopunk el semmit.

Stepan (húzódozva): Hát... akkor... mindjárt visszajövök... (Lassan ki, az ajtóban megáll.) A műhelybe ne tessék menni, ott minden olajos.

Mária: Ne féljen semmit. (Stepan el.)

Szünet.

Beniczky: Nem haragszik, kedves Mária, de majdnem azt mondhatnám, nagyon örülök, hogy nem találtuk itt.

Mária (lábával dobol): Most már mindegy. Lehet, hogy magának volt igaza.

Beniczky: Nem tudom, hogy képzelte ezt a dolgot, kedves Mária. Utólag megmondhatom, hogy én egy nagyon különös szeszélynek tartom.

Mária: Szeszély! Ha minden csak szeszély volna, aminek az okát nem tudom adni! (Leül.) Hát tudom én okát adni annak például, hogy magát... (Elmosolyodik.)

Beniczky (határozottan): Kell, hogy okát tudja adni, Mária. Bizonyos vagyok benne, hogy okát tudja adni, ha én megkérném rá. De én nem kérem.

Mária: Hát miért nem? Milyen furcsa maga? Miért nem?

Beniczky: Minek az? Nem vezet semmire, ha az érzéseinket magyarázzuk.

Mária (elgondolkodik): Különös dolog... Eddig csakugyan bosszantott... hogy az emberek... nagyon magyarázták nekem az érzéseiket és az akarták, hogy én is magyarázzam. Emiatt megvetettem és lenéztem... az olyan embert, most meg az izgat, hogy nincs semmi megbeszélés... az érzéseinket úgy fogyasztjuk el, mint az ebédet, amiről nem illik beszélni. Most szinte nekem volna kedvem, hogy vitatkozzam mindenféle szamárságon, hogy mi a szerelem, meg ilyesmi... Most ez izgatna.

Beniczky (nyugodtan): Izgatná... de nem vet meg érte, hogy nem teszem. A szerelem két szív egymásratalálása.

Mária (megütődve néz rá, aztán nevet): Ja... milyen jól csinálja maga ezt... Tudja, hogy egy pillanatra ezt hittem, hogy ezt most komolyan mondta így, nem viccből!

Beniczky (nyugodtan): Nem tréfából mondtam, egészen komolyan, ez a véleményem.

Mária (hihetetlenül néz rá, aztán legyint): Úgy is jó! Hát akkor komolyan ez a véleménye. Nekem is ez a véleményem. Érett megfontolás után még azt is hozzátenném, hogy a szerelem sötét verem.

Beniczky (nagyon komolyan): Ez is igaz. Ha gondolkodunk rajta, rá kell jönnünk, hogy ez így van. A költő helyesen fejezte ki érzéseinket.

Mária (kicsit bosszúsan): Továbbá: Ha úgy szeretsz, mint én téged, emléklapra nincs szükséged.

Beniczky (gyöngéden és nagyon komolyan nyújtja a kezét): Köszönöm, Mária. Meg vagyok győződve róla, hogy szeret és nem is kértem kegyedtől emléklapot. Én ezt az emléklapot a szívemben hordom.

Mária (idegesen): Mi van rajta? Galambok?

Beniczky (gyöngéden): Nem mondom meg, Mária. De ha van emlékkönyve, adja ide nekem és én belerajzolom majd... Értek egy keveset az akvarellfestéshez...

Mária (idegesen): Jó, most ezt hagyjuk abba... Magának egészen különös humora van, idegessé teszi az embert. Beszéljünk másról.

Beniczky (nyugodtan): Nem hiszi el, hogy komolyan beszélek. Jó majd meggyőződik róla idővel. Beszéljünk hát arról, - miféle szeszély volt az, hogy idehozott engem.

Mária (maga elé): Egy - egy cikket olvastam ma a hírlapban... Ez a kis Lidérc írta... és nagyon meghatott. Nem olvasta?

Beniczky: Eeee... egy pilótáról... Ez volt a címe, ha nem csalódom.

Mária: Igen. Egy csúnya kis pilótáról. Nagyon hatott rám. Magát nem hatotta meg?

Beniczky: Őszintén szólva, nem értettem.

Mária: Nem értette! Mit nem értett rajta! Különben mindegy. Nem kezdjük megint elölről. Már reggel, mikor a cikket olvastam, gondoltam rá, de csak úgy futólag, hogy megnézzem Ember Sándort. Most aztán, mikor az autóban ültünk és maga nem szólt semmit, hanem nézett maga elé és én a maga arcát figyeltem, egyszerre úgy jött, hogy most rögtön muszáj magukat együtt látni, de rögtön... látni, hogy néznek egymásra az első pillanatban, még mielőtt köszöntek volna egymásnak.

Beniczky: Mondom, hogy nagyon furcsa szeszély.

Mária (élénken): Ó - ez nem szeszély. Ezt aztán meg lehet magyarázni, akár tetszik, akár nem. És a magyarázat nem is nagyon komplikált. - Még csak arról a kegyetlen és rejtelmes perverzitásról se lehet szó, amivel az a szegény Bíró szokta magyarázni sokszor a cselekedeteimet. Ennek egészen kézzelfogható és becsületes kis oka van.

Beniczky: Nem tudom, miről beszél.

Mária (eléje áll): Idenézni... Maguk közt történt valami.

Beniczky: Nem tudom, Mária, hogyan...

Mária (élénken): Na, na, na... csend legyen. Maguk közt történt valami. Ugye azt nem akarja letagadni, hogy beszéltek valamit akkor, mikor egy negyedórát vártam lent az autóban. Hát én ezt meg akarom tudni. Abból, ahogy egymásra néznek, meg akarom tudni, mi történt maguk közt.

Beniczky: Mária a köteles discretio tiltja, hogy erről beszéljek.

Mária: Na ez már rendes hang. Bent vagyunk az utcámban... A köteles discretio tiltja, tehát most rögtön el fogja mondani nekem.

Beniczky: Nem tehetem, Mária, higgye el.

Mária: Ne Máriázzunk olyan sokat... Halljuk, mi történt maguk közt.

Beniczky: Igazán higgye el Mária, hogy semmiképp se tehetem.

Mária: Jó. Akkor elmegyek hozzá holnap délelőtt és megkérdezem. Ő nem chevalier sans peur et sans reproche... ő nem ismeri a kódexet... szóval egy inkorrekt ember, ő majd elmondja nekem, amire kíváncsi vagyok.

Beniczky (összehúzza a szemöldökét): Ezt megtiltom kegyednek, Mária.

Mária: Hát persze, hogy megtiltja. Csakhogy ha Ember meggyőződésből inkorrekt, én meg mint nő, hivatalból vagyok az - és azt fogom mondani magának, hogy jó, nem megyek el és aztán mégis elmegyek.

Beniczky (gondolkodik): Igaza van. Ez esetben meg kell akadályozni egy inkorrektséget és más mód nem kínálkozik rá, mint hogy egy kisebb inkorrektséggel akadályozzam meg. Megmondom hát mi történt köztünk, mert hazudni nem tudok.

Mária (izgatottan): Na beszéljen.

Beniczky: Nyugodt és érett megfontolás után rájöttünk, hogy mind a ketten nem élhetünk tovább. Én azért, mert nem akarok lemondani magáról, ő meg azért, mert nem tud.

Mária (izgatottan): És? ... és?

Beniczky: A sorsra bíztuk, hogy válasszon, mert testileg nem vagyunk egymáshoz való ellenfelek. (Zsebéből kiveszi a rulettet.) A kis rulett órám döntött.

Mária: Maga viccel.

Beniczky: Nem hinném, hogy úgy hangzik.

Mária: Amerikai párbaj? (Hangosan nevet.) Nem! - ilyet gimnazisták csinálnak... meg Beniczkyné regényhősei. Ilyen szamárságba Ember Sándor nem mehetett bele... Maga tréfál...

Beniczky (kicsit élesen): Pardon, az illető írónő nekem távoli rokonom. Ember Sándor természetesen belement, mivel én ajánlottam ezt a megoldást - és szerencsétlenségére a feketét húzta.

Mária (összeborzong, suttogva): Ne mondja.

Beniczky: Így történt.

Mária (nagyon izgatott): Na és... és... nem, ez őrültség, ez középkor. Ezt nem hittem volna... és... mit gondol... na és mondja, milyen határidő...

Beniczky: A határidő tetszés szerinti.

Mária: Na és mit gondol... hogy megtenné...

Beniczky (szünet után): Hogy megtenné-e azt nem tudom biztosan. (Körülnéz.) De úgy hallom, repülni tanul, holott nincs rá szüksége, és hogy holnap...

Mária (ugyanúgy): Nagy felszállás lesz... (Hirtelen elhallgat.) Beniczky! :- maga természetesen már... beszélt vele... azóta...

Beniczky (ridegen): Még nem.

Mária (remeg): Hát... hát mikor?

Beniczky (erősen ránéz): Majd holnap.

Mária (nagyot lélegzik): Holnap!

Beniczky (elmosolyodik): Holnap reggel, abban a percben, amikor beszáll a gépbe... Ezt a leckét mindenesetre megérdemelte, ugye?

Mária (borzongva): Igen... De milyen borzasztó... Ő holnap reggelig azt fogja hinni...

Beniczky: Hogy meg kell halnia. Elhatároztam, hogy az utolsó percben mentem fel kötelessége alól.

Mária (kezét nyújtja): Beniczky - maga igazi férfi. Igaza van, lehet ilyen banalitásokat mondani komolyan. Most... most megint éreztem azt, ami magához fűzött.

Beniczky: Köszönöm.

Mária (egészen közel megy, hozzásimul): Mert ugye Beniczky... ha maga húzta volna a feketét... magát nem lehetett volna...

Beniczky: Engem nem lehetett volna feloldani. De ez csak nevelés dolga, higgye el.

Mária: Tudom... és örülök, hogy ennek a szegény ördögnek nem lesz baja. Milyen szerencse, hogy ő húzta... És igaza van, a leckét megérdemelte. (Megfogja a karját.) Te... Milyen szép vagy, ahogy így hozzátámaszkodsz a géphez... Mennyivel jobban való hozzád... Maga nem repült még?

Beniczky (mosolyogva): Még nem.

Mária: Beniczky... üljön be egy percre a gépbe... Szeretném látni...

Beniczky (nézi a felhágót): Itt lehet... De nem olajos az ülés?

Mária: Üljön be.

Beniczky (fiatalos mozdulattal felkapaszkodik a pilóta-ülésbe): Itt vagyok! (Tréfásan megragadja a kormányt.) Los!

Mária (a hágcsón felmegy az utas-ülésbe. Előrehajol, átfogja a nyakát): Most repülünk!

Beniczky: Igen.

Mária (szorítja): Ugye jó? Ugye érzed, hogy repülsz?

Beniczky: De vigyázzon... Lehúzza a kezemet a kormányról... akkor baj lesz...

Mária (lihegve): Mit bánod?! Te madár! Te embermadár! Milyen szép kezed van... Énekelj valamit, híres, ha madár vagy!

Beniczky: Mária, az istenért, megfojt!

Mária: Igen... és eleresztetted a kormányt... Most zuhanunk... érzed? - zuhanunk a mélységbe. Jaj! Milyen fekete! Végünk van... (Száljon csókolja.)

(Erősen bealkonyodik.)

Stepan jön lámpással. Beniczky és Mária szétrebbennek, Stepan nem jó szemmel nézi a jelenetet.

Stepan: Hát kérem szépen - most csukunk.

Mária (zavartan lejön a gépről, Beniczky utána): Maga elmegy?

Stepan: Hazamegyek, mert korán kell felkelni.

Mária: Most már biztos, hogy nem jön be a mérnök úr?

Stepan: Most már nem... Mondta, ha hétig nem néz be, akkor hazamehetek.

Mária (Beniczkyhez): Hát akkor talán...

Beniczky: Persze, persze, megyünk.

Mária: Most hazavisz, ugye? És holnap?

Beniczky (kifelé menet): Majd itt találkozunk.

Stepan (utánuk megy).

Beniczky (kívülről): A nagy ajtót nem húzza be?

Stepan: (kívülről): Nem szükséges... Nem jár erre éjszaka senki... Aztán öt órakor már itt vagyok.

(Autótülök, aztán távolodó berregés. Egy ideig még villózik a deszkafalon a távolódó lámpás, aztán sötétség borul a színre. Nagy szünet, melyben szél zúgását hallani. Lassan nyílik a baloldali kis ajtó, villanylámpással a kezében, óvatosan lép be Ember Sándor, ugyanabban a ruhában, mint az imént. Nem néz körül, előrejön, a lámpást leteszi a tuskóra, kigombolja a kabátját. Aztán letérdel a tuskó mellé, levelet vesz elő a zsebéből és ceruzával, mintha címet írna rá, leragasztja. Sebtiben néz körül, végre óvatosan a tuskóra teszi a levelet, otthagyja. Habozik. Lassan valami tárgyat vesz elő, a lámpáshoz hajol, forgatja... a tárgy megvillan. Azt is leteszi a tuskóra, feláll. Rekedten és halkan.)

Ember: Nem így gondoltam... (Feláll, lassan járkál, lelógó karokkal. Odakint erősen zúg a szél, mintha valami messze zene volna. Gyermekes, didergő hangon.) Istenem, nem így gondoltam. (Visszamegy a tuskóig, aztán megint járkálni kezd. Hallani - eleinte bizonytalanul -, mintha beszélne valamit, - aztán rájövünk, hogy nem beszél, töredezett hangok hangzanak, nehéz, ziháló lélegzetével. A kezei lelógnak. Mikor harmadszor ér a tuskóig, a lámpát kicsit meglöki, úgy, hogy az befelé fordulva, a háttér közepén világít meg egy éles korongot. Megint megfordul, megindul arrafelé, hirtelen megtorpan, szeméhez kap. Rekedten.) Na... mi az... vagy úgy... (Hirtelen rájön, hogy az árnyéka. Az most élesen, keményen rajzolódik arra a korongra.) Ejnye... (Két lépést tesz arrafelé, az árnyék erre megmozdul, az is tesz két lépést és a harmadikkal lelép a földre. Az egész jelenés jó három percig tart.)

Árnyék (előrejön).

Ember (visszahúzódik): Most szebben állnak, most mindkettőnek csak a sziluettjét látjuk, mert kiesnek a fénykúpból. Az árnyék fekete és hosszú ruhában, hajban nagyon hasonlít Emberre.

Árnyék (nyugodtan): Na látja.

Ember (gyermekesen nyöszörög): Na... mi az? (Hangosan, majdnem visítva.) Na! Mi az! Ki az! (Visszaugrik, elhallgat.)

Árnyék (elégedetten): Na látja... hát ez a maga baja...

Ember (a tuskóig hátrál, úgy, hogy beleesik a fénykúpba.)

Árnyék (jön utána, szelíden): Na ugye látja... hát ez a maga egész baja... hogy megijed a saját árnyékától...

Ember (vacogva, hisztériásan nevet): Na... ki viccel itt?

Árnyék: Én nem viccelek... én egészen komolyan mondom, hogy magának az egész baja az, hogy megijed a saját árnyékától. Álljon már meg, no.

Ember (a falig hátrál): Stepan... ne ízeljen... maga az?

Árnyék (most ő is bejön a fénykúpba. Bosszúsan): Dehogy Stepan. Nem tudja megjegyezni a nevem? Olson Irjő vagyok, finn orvos. (Valóban, mintha ő volna az, de most fekete a haja, és szinte magasabb. Most valóban azt lehetne mondani, hogy hasonlít Olsonhoz. Az akcentus már nem idegenszerű.)

Ember (hebeg): Ki? Mi?

Olson: Olson Irjő, finn orvos. Hogy lehet ennyire félni? Egy kicsit fütyörésztem.

Ember (dadog): Ön... Ön... fütyörészett? Azt hittem, a szél... Kicsoda ön?

Olson (legyint): ugyan, hiszen már többször találkoztunk. Egyszer belém akart menni, mint egy ajtóba.

Ember (vacog): Ja... akit tükörnek néztem...

Olson: Vagy tükörnek nézett, mindegy. Csak szóbaállni nem akart velem. Nagyon barátságtalan ember maga. Nem lehet itt leülni?

Ember (nagyon nehezen tér magához): De hiszen ön... Hiszen ön alacsonyabb volt akkor... és szőke...

Olson (mulattatva): Igazán? Úgy rémlett önnek, hogy szőke vagyok? Nyilván tévedett, nem jól emlékszik. Valószínűleg tévedett. Hogy lehet egy árnyék szőke?

Ember: De igazán... Nem csodálkozzék... Igazán azt hittem első percben, hogy az árnyékom.

Olson: No és?

Ember: Különben nem...

Olson: Különben nem ijedt volna meg. Szóval az árnyékától megijed.

Ember: Mit akar ezzel mondani?

Olson: Mit akarok ezzel mondani! Ilyen különös kérdéseik vannak maguknak, magyaroknak. Maguknál mást mond az ember, mint amit mondani akar? Azt akarom mondani, amit mondok, sem többet, még kevésbé kevesebbet.

Ember: Na és... Ezért bújt el és lesett meg... hogy ezt megmondja nekem?

Olson: Na - még néhány szavam is lesz majd.

Ember: Mert, ha csak ezt akarta mondani, ezzel elkésett. Már tudtomra adták. Néhány hónapja a nyilvánosság tárgyalja azt a megfigyelést, hogy én gyáva vagyok.

Olson: És ez persze nagyon elkeseríti magát, mi?

Ember (ránéz. Szünet után): Hogy kerül ön ide? Mit akar tőlem?

Olson: Nem nagy dolog... Egy kis szívességet kérek majd... kollegiális szívességet.

Ember (hevesen): Mert ha azért jött ide, vagy azért küldték ide, hogy engem ingereljen, hát nagyon rosszkor jött és könnyen megjárhatja. Lehet, hogy gyáva vagyok, de most nagyon különös pillanatban talált.

Olson (szelíden): Nono... csak nyugalom... ne izgassa fel magát. Hiszen mondom, hogy kollégák vagyunk. Nézze kérem, én egy idegkórtani felfedezés ügyében jöttem ide az egyetemre.

Ember: Ön idegorvos?

Olson: Persze, hogy idegorvos vagyok... A zene is érdekel, magam is gyakorlom, meg egy kicsit a matematikát is... de főképpen azt hiszem idegorvos vagyok. Hát igazán nem lehet itt leülni.

Ember (körülnéz): Nem számítottam...

Olson (a gép felé fordul): Ja persze, ez a gép.

Ember (közelebb jön): Ez volna az.

Olson: Szép darab. Pompás egy darab, igazán. Pompás egy találmány ez, kérem alássan. A repülőgép.

Ember (lehorgasztott fejjel): Én is azt hittem valamikor.

Olson (a gépet nézi): És most már nem hiszi mi?

Ember (csodálkozva néz rá): Ejnye... milyen ismerős most egyszerre. Mintha...

Olson: Szóval most már nem hiszi, hogy nagy dolog. Szóval elromlott a találmány, mi?

Ember: Tudja az isten.

Olson (feléje fordul): Mert már nem érzi, hogy az, ami volt. Hm... hát az nem jut az eszébe, mégse valószínű, hogy a gép romlott el, hiszen az vasból van, hanem talán maga romlott el, tekintve, hogy maga sokkal lazább anyagból készült.

Ember: Ez igazán nem jutott eszembe.

Olson: No lám. Pedig milyen egyszerű feltevés. A tudományos vizsgálódásnak ez a feltevés nagyon kitűnő alap. A gépet könnyen megvizsgálhatjuk - ahhoz nem kell nagy apparátus -, és ha úgy találjuk, hogy rendben van, marad a bizonyosság, hogy akkor magában a hiba. (Közelebb megy a géphez.) Lássuk csak - a csavarnak semmi baja. (Megpörgeti, alábújik.) A motorok, úgy látom, rendben vannak. A huzalok ruganyosak, a kapcsolódás tökéletes. Talán a kormány nem működik? (Feláll a hágcsóra.) Vagy nem esik jól a pilóta kezeügyébe? (Belép a pilóta-ülésbe, megfogja a kormányt, közben lehajol, egy szál virágot emel fel.) Mi ez? Ez nem tartozik a géphez. (Kihajítja a földre.)

Ember (felkapja, megdöbbenve): Mi az? (Arcához emeli.) Hisz ez a parfün... (Kiáltva.) Ki volt itt! Ki ült ebbe a gépbe!

Olson: Maga most várjon, míg a gépet megvizsgáltam. Magára majd aztán kerül a sor.

Ember (nézni a virágot): Nem értem... hogy került ez ide?

Olson: Hát, kedves barátom, ennek a gépnek kutya baja. (Ülve marad a gépben.)

Ember (nézui a virágot): Nem értem...

Olson: Most aztán rátérhetünk a maga bajára. Ha gépet vizsgálok, akkor ugye nem kell szégyellnem, hogy mérnökhöz fordulok, ha nem értek valamit. Maga meg, ha baja van, idegorvoshoz fordul.

Ember (legyint): Áh, idegorvos... Megállapítja nekem, hogy mi az oka a szenvedésemnek, de segíteni nem tud rajta.

Olson: Hm. Azt szóval elismeri, hogy minden lelki bajnak a szervezetben van az oka.

Ember: Bánom is én, elismerem. Mit használ nekem.

Olson: Várjunk csak. A tudományos vizsgálódás célja, hogy a számtalan irányban ágazó tüneteket egységes, közös okra vezesse vissza.

Ember: És mi az ember célja?

Olson: Egyelőre az, hogy legalább olyan egészséges legyen, mint egy rendesen működő varrógép, amit, ha elrontok, könnyen meg lehet igazítani, mert ismerjük a szerkezetét. Hiszen addig, míg ez nincs, azt se tudhatjuk biztosan, mire való ez a gép.

Ember: Szép szavak.

Olson: Nem szavak ezek. Mindjárt meglátja. Mindez szigorúan magára vonatkozik.

Ember: Úgy.

Olson: Mondom, addig nem lehet álmodni se róla, hogy az ember célját megismerjük, míg magát az embert rendben nem találjuk. Képzeljen el egy gépet, amit kezünkbe adtak, de elfelejtették mellékelni hozzá a használati utasítást. A gépről nem tudni semmit, azt se sejtjük, hogy mire való, vajon fát aprít-e, vagy képet vetít... vagy csillagokat gyárt... De gép, tehát való valamire, azért csinálták. Forgatni kezdjük hát, babráljuk, meg-megfogunk egy csavart, felemelünk egy szellentyűt... a gép belsejében mozogni, zúgni kezd valami... néhol egy kar emelkedik, egy kerék megmozdul, recsegve súrlódik össze két fogacska, nem jó, nem így kell kezdeni... másik fogantyút ragadunk meg... más kerekek, más könyökforgók mozdulnak megint recseg valami, így se jó... nem így működik...

Ember: Hát nem tudhatod, mire való a gép, hogy most működik-e úgy, ahogy kellene.

Olson: Ohó, nagyon helyes a kérdés... Csakhogy ennek meg van az ismérve... Ha eltalálom a helyes csavart, amivel működésbe kell hozni a gépet, akkor egyszerre kell hogy meginduljon az egész, egészséges, egyöntetű kattogás zendülne fel - a kerekek mind mozogni kezdenének... mind... - a karok mind emelkednének... zúgna és zakatolna minden - nem súrlódna, nem törne, nem hatolna egymásba semmi, nem repedne meg belül egy rudacáka... egyöntetűen, ritmikusan járna, addig, amíg én akarom... és én megkönnyebbülve kiáltanék fel. Eltaláltam a helyes fogantyút, most aztán lássuk, mit tud a gép.

Ember: Hát miért nem találod el?

Olson: Ha rendbe lenne a gép - ez a keresés talán nem tartott volna olyan soká. Pár száz év alatt végigtapogattuk volna minden porcikáját és megtaláltuk volna az indítófogantyút, a lendítőkereket. Csakhogy más baj volt.

Ember: Ugyan!

Olson: Nemcsak a használati utasítást felejtette ki a szállító, de máskülönben is gondatlan volt. Szállításközben elromlott a gép.

Ember: Püff neki.

Olson: Most aztán százszorosan hatványozott a feladat. Nemcsak azt a csapot kellett eltalálni, ami mozgásba hozza, de meg kellett találni egy ismeretlen szerkezetű és ismeretlen célú gépben azt a hibát is, ami megakadályoz bennünket abban, hogy rátaláljunk erre a csapra.

Ember: Keresd, tudós.

Olson: Úgy van, sok száz éven át így szólt az ösztön, keresd, tudós. A csökevények közt keresgéltünk - ügyetlen, ostoba szállítók, így szóltunk, lám, itt, meg itt, benthagyták a csipeszt -...benthagyták a vésőt, amivel csinálták a gépet... itt a vakbél, amire szükség volt, amikor még többgyomrú állat voltunk... és sok hibát találtunk, de egyik se volt a főhiba.

Ember: És ha megtaláljuk, mi az eredmény, tudni fogjuk, miért nem ér semmit az egész.

Olson: Miért? Ha megtaláltuk a hibát -, az elhajolt csavart, a meggörbült tengelyt, egy szöget, ami két fog közé esett... nem egyszerű, hogy kiemeljük onnan?

Ember: Ha megtaláljuk.

Olson: (szünet után, csendesen): S ha azt mondom -, hogy én megtaláltam?

Ember (ránéz): Ön?

Olson: Az érdem nem nagyobb, mint azoké, akik keresték. Ők szűkítették nekem a területet. Nekem már könnyű volt a dolgom. Kezembe került a hiba

Ember: Hol találtad meg?

Olson: Az idegek közt. (Feláll.) A hiba, a halálfélelem, A hiba oka, hibás kapcsolás. Két ideg összenőtt, ostoba csökevény. Semmi szükség rá.

Ember: Ön megtalálta a halálfélelem központját?

Olson: Nem is hinnéd, milyen nevetséges, picike szervi baj. Egy késnyisszentéssel kiirtom az idegrendszerből s abban a pillanatban felszabadulva, zakatolni, dolgozni, működni kezd az idegrendszer. És sok ezer év kellett hozzá, míg megtaláltuk ezt az ostoba, nevetséges kis hibát.

Ember: És e nélkül?

Olson: Olyanná lesz a halál, mint az álom. Nappal frissen dolgozva és éberen, mosolyogva gondolunk rá, milyen jó lesz és milyen üdítő, s mennél többet dolgozom, annál üdítőbb. Este pedig boldogan hajtom rá a fejem, - ó milyen békés, tiszta összhang.

Ember: S ha napközben tör le ránk?

Olson: Ritka öröm és szerencse... kiválasztottak szerencséje... előbb jutni hozzá, mintsem jussunk volt... az álomhoz...

(Ember egy mozdulattal leejti a lámpát. Percig sötétség, majd hideg holdfény ömlik be elölről és megvilágítja a színt, de úgyis, hogy csak a repülőgép úszik fényben, mintha lebegne szabadon a sötétség fölött. Most Ember ül a gépben és Olson lent a sötétből beszél.)

Ember (a gépből): Idenézz... én nem tudom, ki vagy. Lehet, hogy csak álmodom. De ott a tuskón fekszik egy revolver... amit itt akartam hagyni... Tudod-e...

Olson (alulról): Hogyne tudnám, pajtás. Meg akartál halni... De nem ma, ugye, pajtás.

Ember: Holnap... Még csak holnap kellett volna.

Olson (nevetve): A halálfélelem elől akartál, menekülni a halálba.

Ember: Igazad van, pajtás. De milyen furcsa. Te mondtad ezt most, vagy én?

Olson: Mindegy az.

Ember: Igen, tudom, hogy mindegy, pajtás. De mintha én álltam volna az imént odalent...

(A szél Solveigh dalát fütyüli.)

Ember: NE bolondozz, pajtás. Te fütyörészel? Na... hagyd abba, a hátamba szaladgál.

Olson: Dehogy pajtás. Hiszen beszélek.

Ember: Igen, de mintha közbe fütyörésznél is... Milyen furcsa fiú vagy te... Volt neked szeretőd, bajtárs?

Olson: Hogyne lett volna... Ványuskának hívták...

Ember: És megölelt, pajtás.

Olson: Mindig, mikor akartam.

Ember: És mit adtál neki, pajtás?

Olson: Megöleltem és ránevettem.

Ember: Akkor ő is nevetett pajtás?

Olson: Akkor mindjárt nevetett ő is.

Ember: Csakhogy tudod-e, az én babám nagyon finom dáma, sokba kerül. Nekem holnap reggel meg kell halni, pajtás.

Olson: Hát aztán, pajtás. Mi van abba?

Ember: Könnyen beszélsz, pajtás. Én iszonyúan félek a haláltól, pajtás.

Olson: Hát akkor minek akarsz meghalni?

Ember: Nem akarok pajtás, de muszáj. Most már csak arról van szó, hogy ne szurkoljak holnap reggel, pajtás, mert tudod, még az is benne van a vásárban, hogy nekem nemcsak meg kell halni, de még hozzá szépen kell meghalni. Tudod: bátran. Hátha igaz, amit beszéltél...

Olson: Persze, hogy igaz.

Ember: Hogy te ki tudod irtani a halálfélelmet, - akkor hát nekem bizony nagyon jól jönne ez a dolog, pajtás. Nekem ez most nagyon fontos, pajtikám.

Olson: Elhiszem. Hát mit csináljunk? Kiszedjem belőle?

Ember: Persze. Hol lehetne azt megcsinálni?

Olson: Gyere fel velem a laboratóriumba.

Ember: Várj, mindjárt leszállok... (Leszáll a gépről, tapogatózva keresi Olsont...) Na... hol vagy...

Olson hangja (kívülről, messziről): Csak gyere, gyere... Előrementem. Itt vagyok...

Ember: Hát várj... (Tapogatózva megy az ajtóig, kinyitja, hideg szél csap be hangosan.) Hu, micsoda szél!

Olson hangja (nagyon messziről): Jó egyforma északi szél... Mehetünk.

Függöny.