Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 24. szám · / · Karinthy Frigyes: Holnap reggel
Szín: Előkelő klubhelyiségnek valamelyik kisebb terme, közel a nagyteremhez, ahol hangversenyeket tartanak. Fülledt ízléssel berendezett szoba. Selyemkárpit, faburkolat a tetőn, délszaki növények, nagy fotelek, asztalkák, középen ernyős lámpa, a falakon is sok kis lámpa, függönyös ajtók. Jobbra pianínó, függönnyel elzárható fülke. Középen a háttérben nagy tükör. Balra ajtó, mely hosszú és keskeny folyosóra nyílik, ezt a folyosót látni meglehetős hosszúságban. Jobbra a fülke mellett ajtó.
Függöny felgördülése előtt az orchester valami operából játszik. Talán a Cavalleria Rusticanaból. Mikor a függöny felmegy, a középen ég a lámpa. A fülke félhomályban. A jobboldali ajtó nyitva van. Abban a percben, hogy a függöny felment, az orchester elhallgat és a baloldali függönyös ajtón át hallani belülről a hangversenyterem felől, persze halkabban, ugyanannak az áriának a folytatását, amit az orchester abbahagyott. A zenekar szól egy ideig belülről, aztán tiszta, csengő, női hangot is hallani. Hirtelen elhallgat a zene, messziről taps, majd újra halkan muzsikálni kezd a hangversenyterem. A hangverseny majdnem a felvonás végéig tart. Apróbb szünetekkel, állandóan aláfesti a dialógust.
Olson, Bella balról jönnek.
Bella (szép, hatásos, idősebb ember. Ősz haj, de fekete bajusz. Művészelegancia. Puha mozdulatok. Jellemző, hogy Bellát bácsizzák és magázzák nála nem sokkal fiatalabb emberek is, akiket ő tegez).
Bella: Tessék, itt lehet szivarozni.
Olson (szőke, első pillanatra jelentéktelen, udvarias ember, kicsit idegenes akcentus, de tökéletes magyarság. Körülnéz, aztán): Szép berendezés.
Bella: Majd aztán benézhetünk... Most valami szóló következik. (Leülnek.) Hát mit szól a mi muzsikánkhoz?
Olson (udvariasan): Igen jó zene. A magyar zenét nagyon sokra becsüljük odafönt.
Bella (mulattatva): Milyen kedves, jómodorú ember maga, kedves doktor úr. Nem haragszik, ha úgy beszélek önről, mintha nem volna jelen?
Olson (mosolyog): Kérem, tessék!
Bella: Egy félórája van szerencsém ismerni. Önök ezt talán nem értik meg, odafönt, északon, hogy ez mit jelent nekünk. Mondhatom, valami egészen sajátságos, izgalmas és ingerlő érzés ez... amit csak mi magyarok érezhetünk, önök ezt nem értik meg... A franciák, németek és angolok mg már hozzászoktak...
Olson: Mihez?
Bella: Itt van egy felnőtt ember, aki életében először kerül Magyarországra és néhány óra múlva, hogy idekerült, velem találkozik... egy felnőttember, idegen ország polgára, magyarul szólít meg és magyarul beszél velem... Nagy dolog ez.
Olson (mosolyog): Nagyon sokan vagyunk otthon, akik tudunk magyarul. Az egyetemen tanszéke van a magyar nyelvnek.
Bella: Tudom, tudom. Nálunk is tanítanak finnül. Én is tanultam. "Kala elevena uiszkalana uizen alla..." De azért ez más. Valami gyerekes, gimnazista büszkeség ez. Vagy parvenűség... De el kell áruljam a hazámat, hogy megsúgjam önnek... nem hallja senki... hogy hallatlan és főképpen ritka öröm, találkozni valakivel, akinek messze északon gyerekkori álmaiban úgy élt Magyarország, Budapest... mint a hogy mi Párizsra, Berlinre gondolunk... Aki megtanult magyarul, hogy a mi költőinket olvashassa, minthogy mi megtanultunk franciául, angolul, Shakespearre gondolva és Racinera... Izgató, új dolog ez nekünk. Ugye, így tanult magyarul?
Olson (mosolyogva): Így. Gondoltam rá, hogy egyszer eljövök.
Bella: Olyan ez... mit mondjak csak... mint mikor egy szegény, de törekvő embert még nála is szegényebb rokona látogatja meg... Látja, ilyen kezdő nagyhatalom vagyunk mi... (Hirtelen.) Mondja, imponálok én magának?
Olson (udvariasan): Nem értem...
Bella: Azzal, hogy született magyar vagyok... hogy már három éves koromban tudtam magyarul...
Olson (udvariasan): Mi büszkék vagyunk a magyar rokonságra.
Bella: Nem így gondoltam. (Elszontyolodva.) Nekem Párizsban hallatlanul imponáltak az utcagyerekek, akik franciául beszéltek.
Olson: Kétségkívül érdekes.
Bella (vígan): Persze, ez más, ez rokonság... Maga nekem egy elszegényedett rokonom... Holmi kuzin, akit Etelközben láttam utoljára. Aztán elkerült hazulról... (Kezét nyújtva.) Szervusz kuzin, nem ismersz rám? Én voltam az a szakállas kirgiz, akivel egy iromba sátorban aludtál... Nem ismersz rám? Ezer éve nem láttalak.
Olson (mosolyogva): Több, mint ezer éve. (Udvariasan.) De nem iromba? - nem úgy mondják, otrombát akart mondani. Az iromba tarkát jelent magyarul.
Bella: (meghökkenve néz rá): Mi az? Maga tanít engem magyarul? Na mindegy... Hát mit szólsz a gazdag rokonhoz, kuzin? Hogy tetszik önnek Budapest?
Olson: Nagyon szép város.
Bella (megütközve): Ugyan? Szóval meg van elégedve, fiatal ember? Hiszen maga úgy beszél, mint egy átutazó fejedelem. Szép, hogy nem teszi hozzá, hogy a magyarok ugyan lovagias nép.
Olson (komolyan): Ez igaz is.
Bella: Mondom! Akkor hát... mutathatok megfelelőbbet... Talán a kereskedelem érdekli uraságodat? Vagy a művészet... Mit szól a mi filharmonikusainkhoz?
Olson: Az olasz muzsikát, úgy látszik, nagyon kedvelik önök.
Bella: Mondja mindjárt, hogy szeretünk sírva vigadni. Hát... De mit szól az asszonyainkhoz?
Olson: Nagy keveset láthattam eddig.
Bella: Keveset? Hiszen az imént látta Lehotay Máriát. Tegyük fel, hogy ő a legszebb asszony Magyarországon... Tegyük fel, hogy ő képviseli a magyar ideált, úgy, amint ott áll a dobogón és énekel... Hiszen a nemzetek patrónusa rendesen asszonyféle... Tegyük fel, hogy az a szép nő, akit ön odabent énekelni hallott, egy órával azután, hogy Pestre érkezett, maga Hungária, a mi asszonyunk, akiért életünket és vérünket adjuk... Hát mit szólna ön ez esetben az ízlésünkhöz?
Olson (udvariasan): Igazán nagyon csinos nő. Kicsit túlzottan tremolázik.
Bella: Hallja, nagyon hűvös lehet arrafelé maguknál.
(Hirtelen erős pergés a terem felől. A jobboldali folyosón sietve, meghökkent arccal közeledik Ember Sándor. Utcai ruhában van. Ebben a pillanatban Olson is megfordul és szó nélkül az ajtó felé közeledik, úgy, hogy mind a ketten egyszerre, ugyanabban a pillanatban érnek a küszöb elé. Most ez történik. Olson is megáll, Ember is megáll, Olson háttal a színnek. Ember ránéz, hirtelen megfordul és visszasiet a folyosón. Olson nyugodtan megfordul és visszajön Bellához.)
Bella: Mi az? Hiszen ez Sándor volt? Hogy kerül ez ide?
Olson: Nem tudom.
Bella: Maga ismeri?
Olson: Nincs szerencsém. Ki volt az?
Bella: Ember Sándor. Né! Hát ez itt van? Ember Sándor... a Lehotay Mária volt férje... akiről az imént beszéltünk.
Olson: Ember Sándor, a mérnök?
Bella: Mérnök, persze hogy mérnök... Azonkívül mérnök is... Ezt honnan tudja?
Olson: Hiszen ma benne volt az esti lapban! A hadsereg megvette egy nagyjelentőségű találmányát.
Bella: Ugyan, ezt nem is tudtam. De milyen furcsán nézett. Hogy kerül ez ide, ahol a felesége...
Olson: Talán a teremből jön.
Bella: Dehogy, az nem megy oda, ahol a felesége van. (Bizalmasan.) Nagy botrány volt.
(A triangel megint erősen összeverődik odabenn. Ember újra megjelenik a folyosón. Ugyanaz a játék: Olson megint az ajtó felé tart, találkoznak... Ember még jobban meghökken, megint vissza akar fordulni, de aztán megdörzsöli a szemét és mégis bejön. Olson udvariasan félreáll. Ember zavartan elneveti magát. Szemét dörzsöli.)
Ember: Pardon... Nahát ez furcsa volt.
Olson: Erre tetszik?
Ember: Ilyen még nem történt velem.
Bella: Sándorkám, szervusz!
Ember: Jó estét, Bella bácsi!
Bella: Olson doktor, finn orvos. Ember Sándor.
Olson: Van szerencsém.
Bella: Tud magyarul.
Ember: Igen... nagyon örülök... de milyen furcsa... hiszen nem is hasonlít hozzám...
Bella: Nem hasonlít hozzád? Hát miért hasonlítana hozzád?
Ember (idegesen nevet): Engedelmet kérek, kedves doktor úr... szinte restellem elmondani... de olyan különös dolog... Az imént is ön volt az, aki szembejött velem?
Olson: Azt hiszem.
Bella: Erre te hirtelen visszafordultál... Mi ütött beléd? Azt hittem, holmi kellemetlen ismeretség...
Ember (idegesen nevet): Dehogy... Most látom először a doktor urat... (Homlokát simítja.)
Bella: No mi az, mi az?
Ember: Egészen buta dolog... Mintha revolverlövést hallottam volna ebből a teremből...
Bella: Mi? Mi?
Ember: Erre idesietek... és itt, ennél az ajtónál szembejön velem... úgy látszik a doktor úr volt az... én meg azt hittem, hogy eltévesztettem a folyosót és hogy ajtó helyett tükörnek akarok nekimenni... Azt hittem tükör... (Erőltetve nevet.) Meg vagyok én őrülve? Hát nem nagyszerű? Komolyan mondom, így volt... Bizony Isten és majdnem másodszor is visszafordultam. Mikor másodszor hallottam a lövést.
Bella: Miféle lövést? Ne bolondozz!
Ember: Hát nem mondom? Úgy látszik, hallucinálok.
Bella: Na igazán bolond vagy. (Fürkészve nézi.)
Olson: Ajánlom magamat. Megyek vissza a terembe.
Ember: Nagyon örültem, doktor úr... Nem haragszik, ugye? De csak nem zavarom az urakat?
Olson: Dehogy, éppen menni akartam. (Bellához.) Ajánlom magamat.
Bella: Isten vele, doktorka. Látjuk még, remélem.
Olson: Néhány napig Pesten maradok. Az egyetemen lesz dolgom. (El.)
Bella: Na mi bajod?
Ember: Mi bajom? Semmi. Valami durranást hallottam.
Bella: Egy fortissimót hallottál... Nem voltál a teremben?
Ember: Milyen teremben? Milyen fortissimo? Hát itt hangverseny van?
Bella (ránéz): Ejnye, viccelsz velem.
Ember (kicsit durván): Hát mi bajod? Nem tudod, hol vagy?
Ember: Dehogynem. A Hungária szállodában... Fáradt voltam, feljöttem, szobát nyitottam, hogy lefekszem.
Bella (kedvetlenül): Ugyan kérlek, hagyd ezeket a dolgokat. Azt csak tudtad, hogy itt ma hangverseny van. A plakátokat láttad.
Ember (elkomorodik, aztán zavartan): Ja persze... Láttam valamit.
Bella (nyersen): Hát mit komédiázol?
Ember (összerezzen, leül, halkan mentegetőzve): Nem komédiázom. Hogy gondolja, Bella bácsi?
Bella (szelídebben): Azért, mert én csak nem vagyok az az ember, akivel nem lehetsz őszinte. Nem tudsz őszinte lenni, ez a bajod. Mindig komédiázol. Egész embernek kell lenni, fiam! Micsoda dolog! Fel a fejjel!? Micsoda dolog az?
Ember: De hiszen... én...
Bella (energikusan, de jóakarattal): Csak őszintén és egyenesen. Emberek vagyunk, Sándor, nem vadállatok. Nem kell szégyellned magad, amiért csak ember vagy te is... Az asszonyt akartad látni... na, hallgass... Micsoda ember az, aki nem meri bevallani... Ha a főpincérnek nem vallod be, azt értem. De nekem? Asszonydolgot nem kell szégyellni.
Ember (gyengén ellenkezve): De nem, Bella bácsi. Ezt nem lehet így, ilyen egyszerűen...
Bella (nyersen): Ugyan menj...
Ember: Nézze kérem, értsen meg... Hát hallgassák meg az embert. Nem akarják meghallgatni az embert. Mindig ez a bajom.
Bella: Gyerekség. Jobban értelek én téged, mint te magadat. Mit kell ezen meghallgatni?
Ember: Csak azt akarom mondani, hogy igazán nem tudtam... vagy nem tudtam biztosan. Egész este csatangoltam az utcákon... sötét utcákban is jártam... mint egy mély bánya...
Bella (legyint): Jó, jó, tudom.
Ember (gyorsan folytatja): De ez is fontos... és nagyon fáradt voltam, tudja, sokat dolgoztam mostanában. Higgye el, ez is valami. Az Erdélyi Borozóba is benéztem. Aztán egyszerre csak itt voltam, a szálloda előtt és igaz a plakátot is láttam, de higgye el, hogy elfelejtettem... nem amiatt jöttem fel... hanem nagyon elfáradtam és nem tudtam egyszerre csak tovább menni... Gondoltam, hogy lefekszem és a szobám előtt, a folyosón, egyszerre mintha durranást hallottam volna. De igazán azt hittem...
Bella (gúnyosan): Lövést?... Mindenütt lövést hallasz? Mondd el az idegorvosodnak, az majd nagyon épületes dolgokat magyaráz neked erről...
Ember: Persze az idegeim nincsenek rendben, azt tudom. De hiszen ez egyszerűen a fáradtságtól van. Hát így nem lehet elképzelni? Mondom, hogy sokat dolgoztam az utóbbi időben. (Halványan mosolyog.) Hiszen olvashatta, hogy...
Bella (eszébe jut): Ja igaz, ez a finn mondott valamit. Gratulálok, fiacskám. Hallom, valamit feltaláltál... Mi az?
Ember (mohón): Azt hiszem, nagyon érdekes a dolog. Legalább én azt hiszem.
Bella (jóakarattal): Na mondd, mondd.
Ember: Tudja... aviatikával foglalkozom...
Bella (mosolyogva): Igen, persze, hallottam.
Ember: Egy újfajta repülőgépről van szó... tudja?
Bella: Na ne mond... repülőgépet találtál föl?
Ember: De igazán, nem untatom vele, Bella bácsi, ha beszélek róla?
Bella: Dehogy, dehogy, fiacskám. Inkább nagyon érdekes dolog ez. Magad se tudod, milyen érdekes. Csak beszélj
Ember: Majd meglátja... nem is olyan jelentéktelen.
Bella: No.
Ember (mosolyog): Csak mert tudom, hogy Bella bácsi nem sokra tartja ezeket a... ezeket a technikai vívmányokat, mint ahogy mondani szokta.
Bella: Engem az ember érdekel, fiacskám, elsősorban és nem az amit az ember csinál.
Ember (tűnődve): Én meg mindig -, engem meg mindig az hajtott, hogy a mű, a munka több, mint az ember...
Bella: A mű mögött ott van az ember, a mű csak álarc.
Ember (tűnődve): Hát... olyan nyomorult és csúnya az ember arca, hogy mindig álarcot csinál?
Bella: Van a dologban valami. A tökéletes ember, a tökéletes testű ember nem is alkot semmit, nincs rá szüksége. Inkább rombol és megsemmisít.
Ember (mohón): Hiszen akkor... Tudja-e, Bella bácsi, hogy amit én csináltam, az is arra való, hogy romboljon és megsemmisítsen...
Bella (kicsit gúnyosan): Ugyan?
Ember: Nem olvasta... Ja persze, nem olvasta! A találmányomat megveszi a hadsereg, ha igaz.
Bella (nem érti): Hiszen valami repülőgépről volt szó.
Ember: Hadi-repülőgép. Az ötlet maga nem új... De találtam egy szerencsés fordulatot. El tud képzelni olyan golyót Bella bácsi, ami elől nem lehet kitérni?
Bella (mulattatva): Ami belefordul az ember után az utcasarkon, mi:
Ember (élénken): Úgy van, befordul az utcasarkon.
Bella: Hát az finom egy golyó.
Ember: Hiszen most már lehet beszélni a dologról. A villamos hullámokról hallott valamit, ugye?
Bella: Édes fiacskám... csak lehetőleg a lényeget, minden műszaki magyarázat nélkül
Ember: Hát jó a lényeget. Képzeljen el egy repülőgépet, amiben nem ül senki.
Bella: A mű... és nincs mögötte ember. Értem.
Ember (egyre élénkebben. Odakint fokozódó zene, ő is emeli a hangját): A gép megindul... ott, ahol állt, néhány mérnök maradt csak, ezek a villamos hullámokat igazgatják... Alulról, a földről kormányozzák a gépet... villamos hullámokkal... Figyel, Bella bácsi?
Bella (hirtelen összeráncolja a szemét, más, komoly hangon): Figyelek. Nagyon érdekes.
Ember (ragyogó szemmel): Ugye érdekes?
Bella (jelentősen): Csak folytasd, nem is hiszed, milyen érdekes.
Ember: Ugye? A gép emelkedik, száll az ellenség felé... Azok látják... Szabályos ívekben közeledik... Közeledik, utánuk megy, megfordul.
Bella: Az utcasarkon.
Ember: Igen... magától... Odafelé tart, ahol a legtöbben vannak. (Ránéz.) Üldözi őket... fut utánuk... mint egy légtorpedó...
Bella: Csak beszélj, beszélj, figyelek.
Ember (feláll): Hirtelen meginog, süllyedni kezd... zuhan...
Bella (egyre jelentősebben nézi): Ahá...
Ember: A gép kattogva ereszkedik... egy robbanás...
Bella (kényelmesen leül, bólint, mint aki hirtelen megértett mindent, cigarettára gyújt és körülményesen meggyújtja. Most már szórakozottan figyel): Puff!
Ember (bizonytalanabbul, erőltetett lelkesedéssel): És ott fekszenek, gép és emberek... mint egyetlen bomba...
Bella (kényelmesen hintázik a széken): Bombuska. Egy kis bom-bom. Selyempapírba.
Ember (egészen bizonytalanul): A gép amibe nem ül senki... A gép alakú gránát utánuk ment és megsemmisítette őket... Elpusztult maga is és a tetemek fölött...
Bella (szórakozottan): A tetemek fölött...
Ember (elhűlve): A tetemek fölött...
Bella (hintázik): A tetemek fölött ott áll Ember Sándor hadimérnök, egyik kezét mellényében tartja, másik kezét kinyújtva kiáltja: "Ide nézz Mária - ide nézz... há-há-há-romszáz embernek kámpec, egy csapásra! Ezt én csináltam! Hu! Hu! Látod, milyen vad vagyok." (Feláll.)
Ember (megmerevedett ott, ahol áll).
(Hosszú szünet, Bella begombolja a kabátját és fütyörész). (Belülről halkan, pizzicato, csiklandozó zene az Álarcosból kórusa II-ik felvonásból.)
Bella (a terem felé int a fejével): Hallod? (Ember nem fele.)
Bella: Hallod? (Fütyüli a melódiát.) Hogy röhög. (Ember hallgat.) Röhög a muzsika. Na hallod, nem hagynám magam kiröhögni egy hegedűtől.
Szünet.
Bella: Na beszéljünk másról.
Ember (el): Ne-ne-ne - beszéljünk csak erről, Bella bácsi. Szóval maga azt állítja, hogy én őneki... őmiatta...
Bella: Mit akarsz? Bánom is én. Hagyjatok engem békén. Mi bajom nekem folyton a ti asszonyi bajotokkal? Hiszen úgy látom nem szereted, ha szóbahozom.
Ember (keményen): Itt nem asszonyról volt szó, hanem a munkámról. Én arról beszéltem.
Bella: Hát aztán? Ha jól emlékszem, esztétikai kérdésekről vitatkoztunk. A műről, meg az emberről, vagy mi a csuda. Én azt mondtam, a mű mögött az ember, te meg vitatkoztál, hogy nem... Én meg felhasználtam egy példát, hogy a tételemet igazoljam.
Ember: Miféle tételt.
Bella (ártatlanul): Hát amit vitattunk. Hogy a mű mögött mindig ott van az ember... minden bajával... pechjével... nyavalyájával... Minden félelmével...
Ember (hebeg): Miért épp félelem?
Bella: Meg egyebekkel. Az ember mutatni akar valamit. Ide nézzetek, ilyen vagyok. Gépeket csinálok. Nézzétek, milyen erős vagyok. Fenét vagytok, csak a gép erős. Össze is tör mindnyájatokat. A nagy eposzokat, hallatlan hősökről, mindig voltak írták a bénák. A hősök nem írnak eposzt, édes fiam. A hősök...
Ember: Hát mit csinálnak?
Bella: Meghalnak. (Nyomatékkal.) Aztán jön a béna és nyavalyás, és megírja a halhatatlan eposzt. Meg is él belőle... olyan örök időkre... Csak a betegek élnek örökké... az egészséges emberek mind meghalnak...
Ember (ránéz, nem felel).
Bella (vállát veregeti): Ne félj semmit, pajtás. Mi mind a ketten betegek vagyunk, te meg én... jó, öreg, beteg nyavalyatörősek... Mi nem halunk meg egyhamar.
Ember (hallgat).
Bella (tréfásan): Hát mi bajod vele? Nem jobb így nekünk? Én nem fogok belehalni, hogy a szerelmem a hőst szereti és nem engem... te meg, te meg nem ülsz fel arra a mérges masinára, ami annyi embert öldös össze, miközben felrobban... Megtört szívvel élünk tovább, a hős pedig kitöri a nyakát, hogy a szeretőm kesztyűjét kihozza a szakadékból... Aztán felül a te masinádra és még egyszer kitöri a nyakát. Mi pedig lent ülünk és megtört szívünk csak úgy vigyorog a kéjtől, hogy ezen búsulhat.
Ember (hallgat).
Bella (tréfásan): Hát mit szontyolodsz el? Csak nem komolyan? Ezek olyan beszédecskék.
Ember (idegen hangon): Én nem voltam gyáva.
Bella (meghökken): No mi az?
Ember (ugyanazon a hangon, hangosabban): Én nem voltam gyáva. Ő engem megsértett. Én nem bántottam és nem álltam ki vele, mert megértettem az asszonyt. Azt az embert lehet szeretni.
Bella (kedvetlenül): Ugyan... hisz nem erről van szó.
Ember (egyre hangosabban): Én megmondtam neki, hogy várjanak. Adjanak nekem alkalmat. Ezeket a dolgokat nem lehet egyszerre elintézni. Ő nem értett meg engem, mikor gonosz volt hozzám, de én megértettem őt és megbocsátottam neki. Ez nem gyávaság.
Bella (kényelmetlenül): De hiszen ez... Én nem tudom, miről beszélsz, fiacskám.
Ember (legyint): Tudja, hogy miről beszélek, mert maga is arról beszél. Ki a színekkel. Lássuk csak, hogy történt. A feleségem nem mondta, hogy a grófot szereti.
Bella (kényelmetlenül): De drága barátom... Csak nem mondod most el a történetet... mintha egy dráma első felvonásában volnánk, ahol szükség van az előzményekre.
Ember (folytatja): ... nem mondta, hogy a grófot szereti. Az összetűzés oka nem volt féltékenység.
Bella (halkan más hangon): Nem erről van szó. Miért nem álltál ki vele.
Ember (szünet után): Mert szégyelltem magam.
Bella (kétségbeesetten): Hm... hát akkor miért ment el az asszony?
Ember: Mert tisztának akart látni és erősnek.
Bella (jósággal): Hát te azt hiszed... hogy visszajönnek... ha.
Ember: Én megmondtam neki. Nem bántok senkit, mert tisztelek minden gondolatot és érzést. Még ha nem hozzám érez, akkor is. De tiszta játékot kértem. Megmondtam neki, várok türelemmel, mert úgy érezte, hogy most nem tud szeretni... Addig nincs okom beleavatkozni az életébe, ha biztosít engem, hogy ez az élet tiszta lesz, - míg válaszolni tud nekem.
Bella (hirtelen): Ha biztosít...
Ember: Megmondtam, azzal az emberrel addig nem találkozik, míg ez a próbaidő tart és nem látják egymást sem privátim, sem nyilvánosan.
Bella: És... ezt megígérte?
Ember: Meg.
Bella: Úgy.
Ember: Ehhez lehet valamit hozzátenni?
Bella (szórakozottan): Nem, nem.
Ember: Nem hiszi el, hogy így volt?
Bella (szomorú mosollyal, melegen): Édes fiam, ha elhinnéd, hogy egész szívvel vagyok hozzád. Te kedves, bolond fiú.
Ember (izgatottan): Miért? Gyerekes dolgokat beszéltem? Mik ezek? Nem értem.
Bella: Az az asszony nem szeret téged, fiam, ennyi az egész. Próbaidő! Micsoda gonosz, embertelen gondolat! Nem kell annak próbaidő. Nem szeret az minket, édes lelkem.
Ember: Minket!
Bella: Minket, édes fiam. Téged, meg engem. Nem kellünk mi annak. Tudod mi kell neki? A gróf.
Ember (lázadozva): Őrültség! Lidércnyomás! Ha nem volna a világon... Miért inkább...
Bella: Mert az más fajta... Az igazi fajta... nem mi ketten... Ez így van beosztva... Mi szeretjük őt, ugye? - Ő pedig szeretni akar, és nem azt, hogy őt szeressék... Nekem elégtétel és megnyugvás, hogy ezt így belátom, de téged sajnállak, mert te bele fogsz pusztulni ebbe.
Ember: Belepusztulni!
Bella: Hallgass... (Csendesen.) Hiszen látja mindenki, hogy kódorogsz az utcán és keresed... Nem kellene ezt!
Ember: Más fajta! Igazi fajta! Csupa gonosz lidércnyomás... Csupa holdkórosság... Melyik az igazi fajta? Amelyik akarul tud, az az igazi fajta! Mit tudja ő ezt? Én dolgozom...
Bella: Dolgozol, hogy felejts.
Ember: Hát jó dolgozom, hogy felejtsek. És mondjuk hát dolgozom, hogy visszakapjam őt. Hát aztán? Jó, tegyük fel, hogy ő érte csináltam ezt a gépet... Ebbe nincs erő? Ebbe nincs fajta? Nekem is kell levegő, amit beszívjak... És ha ő nekem a levegő, amit beszívok, - hát akkor ő kell nekem. Mi van ebbe.
Bella (csendesen): De neki nem kell a te levegőd.
Ember: Nem kell a levegőm... Hiszen szeretett...
Bella (Ugyanúgy): De nem azért, hogy élj. Azért szeretett, mert azt hitte, meg tudnál halni érte.
Ember (hebeg): Mert azt hitte... No, ez már...
Bella: Hát nézzük csak. A gróf félelmetes céllövő. Az asszonyod elment, mert nem áltál ki vele. Elhagyott, mert nem tudtál meghalni érte. Ez ilyen egyszerű.
Ember (nyel): De hát akkor... Hiszen a gróf se...
Bella: Arról biztosan tudja, hogy férfi... És tudja, hogy nem fél a haláltól. Nincs szüksége bizonyítékra... Érzi a szeméről, a szagáról... Neked akkor hinne csak, ha bizonyítanál... ha beleülnél abba a masinába, amelyik ölni tud.
Ember (levegő után kap): Ostobaság... Őrültség... Lidércnyomás... (Nagyot lélegzik.) Ilyen őrült nem lehet.
Bella: Őrült!? Miért? Hát várjunk csak. Hunyd be a szemed és mondd... Tudsz élni nélküle?
Ember (nem felel).
Bella: Na lám... és meghalni mégse akarsz... Hát hiszen akkor... De édes fiam... Hiszen akkor ennek az asszonynak igaza van.
Ember (nyel): De hiszen... ha nem élek...
Bella (félig tréfásan): Sohasem olvastál még olyan asszonyokról, akik holttetemeket szerettek? (Suttogva.) Akik ölükbe vették a levágott János fejét...
Ember (végigsimítja homlokát): (Suttog.) Nem... nem... Micsoda émelygős dolog... Pfuj.
Bella (sötéten): Pfuj? Én még olyan férfiakról is hallottam, akik meg tudták érteni az ilyen asszonyt.
Ember (borzadva néz rá, nem tud felelni).
Bella (maga elé néz): Akiknek emberfölötti gyönyör állította meg a szívét... mikor fehéren a fülükbe súgta... a tiéd lesz, amit akarsz... ha meg tudsz halni érte...
Ember (kiáltva): Maga is... hiszen maga is...
Bella (ránéz): Én nem szoktam meghalni.
Ember (fejéhez kap): Nem... nem... Micsoda émelygés... ez az ostoba zene...
Bella: Csendesen... jönnek erre... úgy látszik, szünet van...
Ember: Igen... és ez a hőség... Maga kísérletezik velem. (A fülke felé visszahúzódik.)
(Kintről csevegés, zaj, léptek. Jönnek Horvát Lenci, a púpos, Lendvai és Lendvainé.)
Lendvai: Na hisz itt leülhetünk. Ki van itt?
Bella: Szervusz, öregem!
Lendvai: Á, a mester! Szervusz, mester!
Lendvainé: Elbújt a műve elől!
Bella (mosolyog): Sajnos, az én műveim elől nehéz elbújni. Nagyon szeretik az én műveim a fortissimókat.
Lendvainé: De Lehotay Máriát meghallgatta?
Bella: Bent voltam.
Lendvainé: Nem hittem volna magamról, hogy így oda leszek.
Bella (mosolyog): Tudtam, hogy meglepetés lesz, ha fellép... Én öt éve ismerem ezt a hangot.
Lendvainé: Bánom én a hangját? Nem arról beszélek.
Bella: Hanem?
Lendvainé: Hallatlan, hogy milyen szép!
Bella: Ja persze. Szóval a nők is.
Lendvainé: Mit nők! Én azt nem értem, hogy maguk nem őrülnek meg mindnyájan? Hogy itt ülnek, álldogálnak, szivaroznak... és nem futkosnak körül a teremben... és nem fekszenek hason a pódium előtt. Hát tudják maguk, milyen szép ez a nő?
Bella: No... egy... kettő közülünk sejti.
Lendvai: Különösen egy. (Bellához) Láttad? Itt van a...
Bella (meglöki): Pszt...
Lendvai (a fülke felé néz, meglátja Embert. Csodálkozva): Nini a mérnök úr. (Odamegy.) Hogy van mérnök úr?
Ember: Köszönöm.
Lendvai (visszamegy a csoporthoz).
Ember (marad a fülkében).
Lendvai (halkan Bellához): Hát ez itt van?
Bella (mozdulatlan).
Lendvai: Na hallod. Ehhez kell valami. Mindenki tudja az esetet, és ez idejön, pedig tudhatná, hogy találkozik vele is, meg a...
Lendvainé: Mint egy kis kutya. Megütik és fut tovább a gazdája után.
Horváth (meggyőződéssel): Pfuj.
Bella (Lendvainéhoz): Hiszen az imént mondta, hogy meg tudná érteni ha megbolondulnánk.
Lendvainé: Az asszonytól... De mikor itt van a másik.
Ember (köhög, hirtelen feláll és elmegy a csoport előtt az ajtó felé. Mikor elmegy mellettük, olyan hirtelen hallgatnak el, hogy zavarba jön. Hogy ezt a zavart palástolja, elfogulatlan akar lenni és Horváthoz fordul): Alászolgája, Horváth úr. (Révetegen nyújtja a kezét.)
Horváth (mereven, mozdulatlanul): Alászolgája.
Ember (elpirul, nem tud elmenni): Hát... hogy van?
Horváth (mereven): Köszönöm, jól.
Ember (kínosan mosolyog): Bent volt a hangversenyteremben?
Horváth (ugyanúgy): Bent.
Ember (köhög): Hja bizony... (Az ajtó felé megy, rettenetes zavarában elmenni se tud, az ajtó közelében zsebeiben kezd kotorászni, mintha eszébe jutott volna valami, kiveszi a noteszét. Lapozni kezd benne, az ajtó mellett leül egy székre, azok hagyják.)
Bella (halkan Horváthoz): Na így azért nem kell.
Horváth (hangosan): Én csak az egész embereket veszem emberszámba.
Bella (másfelé akarja terelni a szót): Hja igen... de az az eset, avval a szegény Kováccsal... elvégre nem ismerhetjük az indítóokokat...
Lendvai (harciasan kiabál): Nincsenek indítóokok... Az csak olyan nyavalygás... amiért egy fiatalember nem megy el... a harcba... hogy neki oka vannak, azt mondja... Horváth úrnak teljesen igaza van... egész emberek vannak és félemberek... Fiatalembernek vére legyen... Fiatalember ne gondolkodjék, érdemes-e, nem-e, ha ott a helyzet... hanem ugorjon bele, még ha ott gebed meg, akkor is. Így képzelek én egy fiatalembert.
Bella (másra akarja terelni a szót): Hát aztán elmegyünk valahová?
Lendvainé: Nézzünk fel a mesterhez, gyerekek... Teázzunk és mester zongorázik nekünk.
Bella: Ugyan, nem volt elég a muzsikából?
Lendvainé: Tudjátok, hogy a mesternek hangja is van?
Lendvai: Ezt nem is tudtam.
Bella: Nekem, hangom?
Lendvainé (a terem felé int): Hallja?
Bella (fütyülve kíséri a melódiát).
Lendvainé: Na, bátran...
Bella (a pianínóhoz megy, de előbb lecsavarja a villanyt, csak a zongoralámpa ég. Ember marad az ajtó mellett, lapozgat, aztán leejti a noteszt, hallgat, előredől).
Bella (énekelve kíséri a teremből idehallatszó zenét).
Ó Lolla, az arcod olyan mint a liliom...
Mint ért cseresznye, oly piros az ajkad...
Megérni azt, hogy értem csókra nyiljon...
Egyéb gyönyört az élet már nem adhat...
A portád alja vérrel van befestve...
Mit bánom én, ha elfoly is a vérem...
Ki érted hal meg, feljut a mennybe...
Tenélküled pedig...
Pokoli kín az élet.
Ó-ó-ó-ó-ó...
(Csöngetnek.)
Lendvainé: Nem mondom, hogy van hangja? De most szaladjunk be, azt a számot szeretném hallani.
Bella (feláll, az ajtóig kíséri őket).
Lendvai: Nem jössz be?
Bella: Mindjárt.
(Mind el, kivéve Bellát és Embert, Bella felcsavarja a villanyt, Ember ott ül a széken, maga elé néz, a notesz előtte fekszik a földön.)
Bella: No mi az, öreg?
Ember: Milyen nagy dolog a muzsika.
Bella: Köszönöm.
Ember (maga elé néz): Nem a maga hangjáról beszélek, nem is erről a dalról... A szótlan zene... A hangok, egymásután...
Bella: Mi bajod velük?
Ember (ugyanúgy): Milyen régen éreztem ezt... A hangok rettenetes erőfeszítését... A testetlen zenét... aminek nincsenek szavai, hangok... hogy dörömböl és jajgat a zongorában... hogy megértesse magát egy idegen világ nyelvén... de mi nem értjük... az álmodó ágya mellett beszélnek és álmában hallja a szót... odakint a térben, kiabál valaki... ébredj! - kiabálja, értsd meg, amit beszélek... és mi görcsösen erőlködünk, hogy megértsük, mit mond nekünk.
Bella: A laikusok érzik, ezt a zenéről. A hozzáértőnek puszta matematika a zene.
Ember (ugyanúgy): Mintha értenék már néhány szót.
Bella: Énekeltem.
Ember: Nem azt, amit énekelt. A puszta hangot. Egy nap talán megérti az ember... Mondja, egy nap, ugye, történik az emberrel valami?
Bella: Na isten áldjon fiacskám, benézek... Aztán jobb, ha hazamész... Nézz fel hozzám a napokban... Nem jössz most?
Ember (ugyanúgy): Még maradok egy kicsit. Aztán felmegyek a szobámba. Isten vele, Bella bácsi.
Bella: Isten áldjon, lelkem. (Nézi, aztán vállat von és el.)
Ember (lassan feláll, úgy néz körül, mintha nem nagyon tudná, hol van. Átmegy a színen, a fülke felé. A pianínón megüt egy hangot, a tükör előtt megáll, háttal a nézőnek és nézi magát).
Mária (balról jön, sietve és lábujjhegyen. Futtában néz körül, nem látja meg Embert, az se őt. A fülkébe húzódik, közben véletlenül leejti a kesztyűjét. Igen szép nő).
Ember (lassan, mint az alvajáró, megy az ajtó felé a másik irányban. Az ajtón keresztül jön Olson. A kesztyű előtt találkoznak, Olson egyenesen a kesztyű felé tart és felemeli, abban a pillanatban, amikor Ember is észrevette).
Olson: Pardon.
Ember: Pardon, mi az?
Olson: Semmi. Nem az enyém.
Ember: Szabad? (Kiveszi a kesztyűt Olson kezéből és arcához emeli).
Olson: Biztosan az a hölgy, aki az imént itt volt. Majd elviszem.
Ember (izgatottan): Nem... ennek a parfümje... (Körülnéz, a fülke felé tart.)
Mária (zavartan előre jön).
Ember: Mária... elvesztette a kesztyűjét.
Mária: Maga az, Ember?
Ember: Én vagyok az.
Mária (hajához nyúl): Nem tudtam, hogy itt van.
Ember: Véletlenül kerültem ide.
Mária: A hajamat akartam megigazítani... (Az ajtó felé megy.)
Ember: Mária... kérem, várjon egy kicsit
Olson: (Olsonra néz.)
Olson: Pardon, zavarok?
Ember: Szeretnék egy szót váltani őnagyságával.
Olson (habozva): Bocsánat... (Lassan kimegy.)
Mária: Ki ez az ember?
Ember: Fogalmam sincs róla. De különös fráter lehet, - mintha akarna tőlem valamit. Folyton belém botlik. (Mária a haját igazgatja.)
Mária: Hogy van, Ember?
Ember: Nem tudtam, hogy hangverseny van.
Mária: Igen és én közreműködtem... Bella bácsi beugratott... Na megyek is, vár az autóm... nem haragszik, ugye? Isten vele! (Kezét nyújtja.)
Ember (egész testében remeg. Erőltetett elfogulatlansággal): Pardon, nem beszélhetnék magával egy szót?
Mária (összehúzza a szemét): Nincs semmi mondani valóm, barátom.
Ember: Én elhatároztam...
Mária (türelmetlenül néz maga elé).
Ember: Elhatároztam, hogy megkérdezek valamit. (Halványan elmosolyodik.)
Mária (vállat von, nyugtalanul néz az ajtó felé).
Ember (lesütött szemmel): Ne féljen, nem beszélek arról... hogy gondolkodott-e már arról... (Elfordítja az arcát.)
Mária (kemény szelídséggel): Nézze Ember, mi szükség erre? Megmondtam magának okosan és nyugodtan, hogy történt bennem ez a dolog... minek gyötörjük most egymást?
Ember: Mária... nyugodtan mondta meg nekem de nem okosan... Maga ismer engem és nagyon jól tudja, hogy ha megértek valamit, ha belátok valamit, nincs az a gonoszság és gyötrelem, amit ne boldog megadással fogadnék, cserébe a bizonytalanságért. A megismerés engem mindenért kárpótol. Ha golyót lőttek belém, többet ér nekem biztosan tudni, hogy szíven talált, mint elájulni és nem tudni, talált-e valóban.
Mária (kedvetlenül): Én világosan beszéltem.
Ember (hogy a nő nem ment el mindjárt, folyékonyabban): Jó, ne kezdjük elölről. Világosan mondott el sötét és rejtelmes, megfoghatatlan dolgokat. Azt mondta, hogy egy pillanatban megszakadt magában valami... velem szemben... Ugye ezt mondta? És azóta nem tud... Hát van ennek értelme?
Mária: Látja, hogy van.
Ember: Az indulat nem spárga, hogy megszakadjon... Anatómus maga, vagy isten, hogy olyan biztosan tudja, mi történt magával... Maga nem hallgatott engem végig.
Mária: Mit ér az nekem? Mire való az?
Ember: Értsen meg, Mária. Ha biztosan tudom, hogy nem szeret, elhinné, hogy olyan nyomorult és ostoba volnék, hogy beszélnék magával, bizonyítgatnék, verekednék magával... de maga soha nem mondta, hogy nem szeret...
Mária: Ezt mondtam, ezzel váltunk el és ezt mondom most.
Ember: Vigyázzon, Mária! Maga nem ezt mondta nekem és most se ezt mondja... Ha maga azt mondja nekem, - barátom, rájöttem, hogy nem szeretem, nem is szerettem soha, - rájöttem, hogy tévedtem - nem szeretem magát, nem tudom, hogy miért nem szeretem, csak nem szeretem... akkor... akkor ugye meghajolok, elmegyek és nem lát többé... De maga nem ezt mondta... Maga okokat hozott fel, körülményeket, amik megváltoztatták... holott azt, azt nem lehet megváltoztatni... Maga azt mondta: Szeretett, de a szerelme megszűnt, mert úgy látta, hogy nem tudom úgy szeretni, mint ahogy magát kellene.
Mária: Úgy is volt.
Ember (hevesen): Ez nem igaz, ezek szavak. Hiszen, ha így volna... akkor visszatérne a szerelme... ha meggyőződne róla, hogy nincs igaza.
Mária (húzódva): Nem győződhetek meg róla... bármit tesz, nem felejthetem el, hogy akkor...
Ember: Nem azt mondom, hogy teszek valamit. De ha meggyőzöm hogy akkor nem volt igaz... értse meg, akkor...
Mária (kedvetlenül): Hogy győzhetne meg! A tényeket nem lehet magyarázni...
Ember (keserű diadallal): Látja, kitér! Látja, nem tud válaszolni. Mondja hát, merje kimondani nyíltan... hogy nem akkor szűnt meg a szerelme... hanem, hogy meg se volt...
Mária (ugyanúgy): Nézze Ember, maga jobban tud beszélni, mint én. Szavakkal nem győzhetem meg. De én biztos vagyok abban, amit megérzek.
Ember: Értse meg, Mária... könyörgöm, értse meg és higgye el... hogy nem szerelmet kérek én... és nem akarom, hogy szeressen... De azt akarom, hogy őszintén és nyíltan mondja, hogy nem szeret... azt akarom, hogy tudja, hogy nem szeretett engem soha... (Szenvedéllyel.) Ért engem? Meg akarom győzni arról, hogy maga nem szeretett engem soha.
Mária (kesztyűjét gombolja): Ha megtudom nyugtatni ezzel, nagyon szívesen hagyom meggyőzni magam.
Ember (majdnem kiáltva): Nem így... így nem ér semmit... nem hogy megnyugtasson... hanem úgy, hogy belátja... hogy rájött... Hogy megérti... (Fejéhez kap.) Hazugság! Hazugság! Ki akar térni! Mondja, hogy belátja! Csupa gonosz hazugság!
Mária (határozottan): Nem haragszik ugye, de vár az autóm.
Ember (hirtelen lecsendesül): Bocsásson meg... megint beleestem. Kérem, várjon egy pillanatig...
Mária: Nincs értelme.
Ember: De igen... (Eléje áll, lázban beszél össze-vissza.) Mária, kérem egy pillanatra! Hiszen elhiszem, hogy meggyőződött... visszavonja, amit mondott... hiszen akkor jól van... Ha nem szeret... ha beismeri... hiszen akkor nyugodt vagyok... édes szívem... akkor nem bántom magát... hiszen akkor beszélhetünk nyugodtan, barátságosan... mint két idegen ember... ugye nem bántottam meg, édes szívem? Gyermekem... üljön le, üljön le egy pillanatra...
Mária (tanácstalanul): De minek ez?
Ember (erőlteti, hogy leüljön. Vidám hangon): Mint két idegen ember... kinek soha még nem volt dolguk egymással. Ugye Mária? Ha soha nem látott volna... akkor megtenné nekem, hogy még egy percig...
Mária (ellenkezve ül le, tehetetlen mozdulattal, aggódva néz a másik ajtó felé): Ugyan mire jó ez?
Ember (sürög-forog körülötte, cseveg): Mire jó? Istenkém, hiszen nem kérdezte akkor se, mire jó, mikor először találkoztunk. Pedig akkor nem tudott rólam több jót... mint a mennyi rosszat most tud rólam... Hát az ismeretlen mindig többet ér, Mária? Igaz ez?
Mária (jóakarattal): Mi nagyon sokat vitatkoztunk egymással, Ember. Ez volt a baj.
Ember: Hiszen azt mondta mindig, hogy szereti, amiket beszélek. (Szégyenkezve.) Egyszer sírt, este, a Margitszigeten? Emlékszik?
Mária: Igen, mert a szavai mögött éreztem valamit. Ami úgy látszik, nincsen, nem is volt mögöttük.
Ember: Mit érzett mögöttük Mária?
Mária: Tetteket.
Ember: És mikor győződött meg róla, hogy üres szavak csak?
Mária (feláll, kedvetlenül): Hagyjuk ezt... Megint rátérünk... És különben is nekem... (Az ajtó felé néz.)
Ember (leülteti): Dehogy, dehogy. Szó sincs róla... Igazán nem térünk rá... Hát nem látja, hogy úgy beszélek, mintha semmi nem történt volna köztünk. Maga nem ismer engem, én is csak úgy hallottam magáról... mások beszéltek... beszéltek nekem a barátaim... a maga rajongói... mondták, hogy maga nem szereti az üres szavakat... ej... ej... hanem a tetteket szereti... az olyan embert, aki cselekszik, csinál valamit... (Meghajol.) Asszonyom, engedje meg, hogy bemutatkozzam... Ember Sándor, mérnök vagyok. Sokat hallottam kegyedről... kegyed nem ismer engem, de én igen. Mit gondol, asszonyom, milyen fajta ember lehetek én? Milyennek tart? Ábrándozónak, fecsegőnek? Olyan embernek, akit a munka érdekel... vagy olyannak, aki a nőkre tette fel az életét?
Mária (nem szívesen megy bele a játékba): Nagyon sok szóval kérdezi, hogy nem tartom-e fecsegőnek. Majdnem benne van a kérdésben a válasz.
Ember (folytatja a játékot, meghajol): Kitűnő felelet, asszonyom. De talán nem igazságos. Mert ha író volnék, vagy színész, akkor ez mind üres beszéd volna, csak a mesterségem. De én vállalkozó vagyok. Mérnök, aki gépeket csinál.
Mária (az ajtó felé néz): Beszélőgépeket?
Ember (meghajol): Még jobb, asszonyom. De még igaztalanabb. Az én gépeim cselekszenek. Nem olvasta a mai lapokat?
Mária (észbekap): Ja igen, nézze csak, Ember... hiszen maga feltalált valamit... egészen elfelejtettem... Gratulálok... (Kezét nyújtja.)
Ember (megragadja a kezét, forrón, őszintén): Köszönöm, Mária.
Mária: Valami öldöklő repülőgép a hadseregnek, ugye? Afféle légtorpedót...
Ember: Igen, igen.
Mária: Ami felrobban a levegőben. Olvastam, hogy nemsokára kipróbálják.
Ember: Előbb én magam végzek néhány próbát... Nem nézné meg egyszer?
Mária: Tulajdonképp hogy van ez a dolog? A gép magától repül?
Ember (szelesen): Bele is ülhet a pilóta, de erre nincs szükség.
Mária (az ajtó felé néz): Hát veszélyes?
Ember: A robbanást alulról állítják be, de hja benne ül valaki, az halálos veszélyben van, mert a szabályozó nem percnyi pontossággal működik. Ha ütközetben használják és van, aki feláldozza az életét, az biztosíthatja ezt a pontosságot.
Mária (szórakozottan): Lehet, hogy elnézek egyszer. A próbán maga ül bele a gépbe?
Ember (nem érti): De hisz erre nincs szükség.
Mária (szórakozottan): Ja, szóval maga nem repül.
Ember (szólni akar, aztán fejéhez kap, kimeredt szemekkel néz az asszonyra).
Mária (meghökkenve): Na mi az?
Ember (dadog): Nem... ez kísértet... Kísértet. (Meredten nézi.)
Mária (nyugtalanul feláll): Ugyan ne bolondozzon.
Ember (hirtelen): Nem beszélt maga Bellával az imént?
Mária: Ő kísért ide, de azóta nem láttam.
Ember (homlokát simogatja, maga elé néz).
Mária (megsokallja): Na Isten vele, Ember.
Ember (mozdulatlanul áll, fojtva és suttogva): Várjon még... Várjon egy percig... Nem értettem jól... Azt akarta mondani... hogy eljönne... ha én felszállnék?
Mária: Hát az mindenesetre érdekes, ha valaki felszáll, nem?
Ember (egyre izgatottabb): Mária... várjon egy kicsit... miért siet?
Mária: Értse már meg, hogy vár az autóm.
Ember (lassan): Hallgasson rám, Mária... Nézze egészen nyugodt vagyok... Világosan látok mindent, az eszem helyén van... (A szája úgy remeg, hogy alig tud beszélni.) Valamikor azt hittem... a boldogságot várni kell, míg magától jön hozzánk. De most olyan komisz, olyan kemény lett az élet valahogy... most már látom, hogy vásár... hogy egyszerűen vásár... és hogy mindennek ára van... a boldogságnak is...
Mária (makacsul áll).
Ember: De becsületes árat mondjon... Hajlandó vagyok fizetni érte, mert nem adhatok cserébe boldogságot... Iszonyúan szégyelem... úgyis... hogy fizetnem kell... de becsületes árat mondjon legalább... magáért... ne tegyen úgy, mint a rossz, kegyetlen kereskedő, aki ingyen adja a kenyeret annak, akinek csak feleslegül kell, hogy jobban csússzon a falat... de mindenét elkéri az éhenhalónak... aki messze útról jött és összeroskad a boltja előtt... (Egy székre roskad.)
Mária (szelíden, de határozottan): Látja, Ember, minek kellett ez nekünk? Most aztán igazán sietve megyek, a vége az lesz, hogy rohamokat kap és dühöngeni kezd...
Ember (felugrik, ordítva): Honnan tudja?
Mária: Szent Isten!
Ember (magánkívül ordít): Honnan tudja, hogy dühöngeni fogok? Honnan... honnan tudja előre?
Mária: Szent Isten, hiszen maga őrült.
Ember (tombol, nevet): Honnan tudjátok? Honnan tudjátok, hogy én őrült vagyok? Mindenki tudja előre? Hiszen mindenki tudott rólam mindet! Előre! Hogy mi történik velem, itt... hiszen maguk mind összebeszéltek... Itt valamit elhatároztak... és valahová löknek engem... Bella is... meg az az ember is... meg a felesége... meg a púpos... mindenki...
Mária (az ajtó felé fut).
Ember (utánafut, megragadja a karját): Nem megy el addig... Mondja meg! Honnan tudja, hogy... hogy dühöngeni fogok... honnan tudja, hogy az ablakhoz futok, kiugorni... és hogy maguk utánam futnak... hogy visszatartsanak... de óvatosan, vigyázva, hogy egy félperccel később érkezzenek oda... Honnan tudja? Honnan tudja előre?
Mária: Jaj, fáj.
Ember (rázza): Hová lökdöstök engem? Mit akartok? Hol a gödör? Jaj! Megfulladok. (Nyakkendőjéhez kap.)
Beniczky (sietve jön jobbról. Kabátban van, kezében cilinder).
Ember (elereszti a nőt, hátratántorodik).
Mária (gyorsan): Ó... maga az, Beniczky?
Beniczky (tökéletesen negligálja Embert): Bocsánatot kérek, asszonyom, csak most jöhettem.
Mária (kicsit restelli Ember előtt a dolgot, de nem tudja elsimítani): Ja a hangversenyre?
Beniczky (legkevésbé sem zavartatva): Hát akkor, ha úgy tetszik, mehetünk.
Ember (szavak után kapkod): Nézze kérem...
Beniczky (udvariasan, majdnem kedvesen): Velem parancsol?
Ember: Igen, gróf úr... Méltóságos gróf úr... Tekintetes méltóságos úr... Nem parancsolok én... csak kérek én...
Beniczky (kicsit összehúzza a szemét): Kérem, nagyon szívesen. Talán? (Máriára néz.)
Mária (élesen): Nagyon kérem, gróf, ne ízetlenkedjünk. Kérem kísérjen el.
Ember: Csak kérek... Könyörgök, esedezem, drága gróf úr... Tegye meg nekem azt a szívességet. És hagyja megsérteni magát... (Közelebb jön, extázisban.) Hallatlanul lekötelez vele... Nem nagyon, csak egy ilyen picikét... Csak pici gorombaságot mondhassak... egy ilyen picikét megfricskázhassam... és hogy aztán vegye tudomásul... bármi érdemtelen vagyok erre a kitüntetésre, hogy megsérthessem...
Beniczky (nagyon elkomolyodik, Máriához fordul): Nagyságos asszonyom, nagyon kérem, várjon meg engem az autóban.
Mária (türelmetlenül): Ugyan mi ez?
Beniczky (gyengéden kifelé vezeti): Ne féljen, nem lesz semmi.
Mária (el).
Beniczky (visszajön, nagyon sápadt, nyugodt, határozott): Kérem, üljön le.
Ember (nem ül le): Fölösleges.
Beniczky: Kérem, mindegy. Ön tréfásan azt mondja nekem, hogy hagyjam magam megsérteni.
Ember: Erre a formaságra önnek van szüksége, nem nekem.
Beniczky: Tudom, hogy ön nem kedveli a formaságokat. Téved, a formaság az élet lényege. Az a legkomolyabb dolog. De mindegy. Ön tréfásan beszél, de látom és tudom is, hogy az életéről van szó... Én teljesen megértem önt...
Ember: Köszönöm.
Beniczky: Nincs mit. Nem vagyok ostoba ember, és hogy a formaságokat sokra tartom, ez nem jelenti azt, hogy nem tudom, mi a lényeg. A lényeg itt valóban nem az, hogy ön megsértsen engem.
Ember: Én megkértem Máriát, hogy ne találkozzék önnel. Miért nem tette meg?
Beniczky: No látja, ez is formaság. A lényeg az, hogy önnek végeznie kell velem. A párbaj ön szerint ostoba formaság. A lényeg mégis az, hogy bizonyos esetekben az egyik embernek pusztulni kell ahhoz, hogy a másik élhessen. Ezért kell lenni háborúnak is. Ezt ön is tudja.
Ember: Én...
Beniczky (legyint): Ezt ön is így tudja és másképp nem is lehet. A hölgy nélkül, akiről szó volt, ön nem tud élni - én tudnék, de nem akarok. Nekem olyan a vérmérsékletem, meg a nevelésem, hogy egy szeszélyemért kockáztatom az életemet - ön csak halálos veszélyben kockáztatja. Látja, nem vagyok ostoba ember, és koncessziót teszek, amikor megértem az ön szempontját, aki a lényeget keresi. De tegyen ön is koncessziót és engedje meg, hogy én meg ragaszkodjam a formasághoz... Én önnek nem adhatok elégtételt, mert elintézetlen ügye volt velem.
Ember: Ostobaság.
Beniczky (felemeli a kezét): Kérem, hallgasson végig. Én tudom, hogy viszont önnek szüksége volna erre az elégtételre, és most már talán vállalná is a veszélyt... De erről már nem lehet szó. Különben nem is lett volna igazságos az elintézés, mert ön nagy előnyt adott volna nekem, tekintve, hogy én biztos céllövő vagyok. Én...
Ember: Hát akkor?
Beniczky: Én ajánlok egy olyan megoldást, amelyben én adok önnek előnyt. Az eshetőség legyen két részre osztva köztünk... ezzel szemben én többet kockáztatok azzal, hogy nekem nem volna szükségem erre a megoldásra, mert, ismétlem, én meg tudnék élni anélkül, ami nélkül ön nem tud.
Ember (kimerülten, majdnem lágyan): Én - rettenetesen zavart vagyok... (Kezét nyújtja.) Köszönöm. Ön még a legtöbbre becsül engem ezek közt. Én azt hittem...
Beniczky (rulettozást vesz elő): Tessék. Vagy parancsolja, hogy előbb én?
Ember (rámered): Mi ez?
Beniczky (nyugodtan): Akinél először áll meg feketén.
Ember (nagyon elsápad): Nem értem.
Beniczky (most már nagyon szigorúan és keményen). Úgy látom, ön tréfál velem.
Ember (szünet után, suttogva): Nem... nagyon hálás vagyok önnek. Igaza van... hiszen erről van szó... (Összerázkódik, aztán nagyon nyugodt lesz.) A feltételeket hogy parancsolja?
Beniczky: Egészen mindegy. Bármelyikünk húzza a feketét, jogában áll és olyan módon... e-e-e-e levonni a konzekvenciákat... ahogy és amikor akarja. Persze néhány hónapon belül. Parancsolja?
Ember: Tessék, várhatok.
Beniczky (megpörgeti a rulettet és vár): Piros. (Átnyújtja.) Tessék.
Ember (ránéz, mintha még várna valamit, ebben a pillanatban Lendvai, Lendvainé és Lidérc, az újságíró berontanak).
Lidérc: Tessék, itt van.
Lendvai (Emberhez): Kedves mérnök úr, gratulálok.
Ember (nem veszi észre, pörgeti a rulettet és vár. Hangosan): Fekete.
Lendvai (ismétli): Mérnök úr, gratulálok!
Ember (álomban): Mi az?
Lendvai: Az imént nem olvastuk még... a délutáni lapokban... Igazán őszintén gratulálok... Ez a kedves finn orvos beszélte, most ismerkedtünk meg vele... Ő is feltaláló... Ő mondta, hogy még itt van és hogy siessünk gyorsan ide...
Lendvainé (mosolyog): Mondja, mikor lehetne megnézni?
Ember (mintegy álomban beszél): Két... két... múlva... a Rákoson... be fogom mutatni... önöknek... ha úgy tetszik... magam is felszállok. (Beniczkyre néz. Beniczky szivarra gyújt, aztán felhúzza a kesztyűjét.)
Ember (lassan a tükör felé megy, azt hiszi, hogy ajtó, a tükör csörömpölve törik össze).
Függöny.