Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 24. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár
Ó! Hajnal, piszkos hajnal! Újvárosi hajnal! Hogy ültették föl a temetőfalra a tökrészeg kárpitost lármás barátai, és hol-mindenhol nem hempergett a szegény Partos bíró! Olyan barátságtalan szürke hajnal volt ez, és egy aszfalt volt az ég is, nedves aszfalt a föld, mikor Kerbolt tanácsos hazamenekült. Szegény, alélt, éjjeli lének fordultak haza a sárban, ez undok, barna generálszaftjában kemény városnak. És villamosok, az első villamosok, munkásvonatok, gyűrött, fekete emberek zsúfolt tartályai, zúgtak, sivítottak, sebtiben, szigorúan. Nótákat vert ki csengőjén a hajnali kalauz. Haj, csobbant, loccsant a barna tócsa a friss kerekek alatt, mint habverőtől a csokoládéhab. Kerbolt sietett, borzongott, a ruhájához dörzsölte magát, különösen ernyedtnek érezte tagjait, a szájában összement a nyál. Nem volt hideg és mégis hideg volt. Rideg, léha, bágyadt érzés volt a levegőben, a házak ásítottak, az utca nyújtózkodott, az akácok dideregtek, mintha nemcsak az ember, hanem az egész város is, a kövek, a fák, álmatlanul töltötték volna ezt a szennyes éjet.
Kerbolt kimerült volt, zsibbadt, émelygett, és izmai megereszkedtek. Pedig hányszor vigilált át egész éjszakákat, frissen, vígan! Hány szürke, pisla hajnalon bolygott ebével boldogan a küküllei buksi dombok között! Leste, mikor köt túl piros pántlikát a fehér havas. Ah, ugrált az eb, és az ő lelke, hű, egyszerű lelke ugrált a drága föld nyájas puháján.
Az emberek lelkükön viszik múltjukat, mint holt kincsek zsákját, melynek csak nehezét érzik és nyomását.
Tutult, tutult valami nagy-nagy gyár. Az utcák mögött oszlott-foszlott valahol a piros pántlika. Kényelmetlen, a szürke égen, mint tűz a hamukban. A hamu megfojtja.
Kerbolt ernyedve hágott át a kertjén. A sűrű levelek zölden, haragosan rázták vizüket. Kis, csúszós tenyerükön lébe gurult a fekete korom. Lepörgött, piszkos gyöngy. Boldogan, lihegve szívták a fák megtisztult léget.
Sárgán, hidegen terjedt, csurogott a kora nap aranya a lombok mögött. Reggel volt.
És mint idült seb a reggel testén, szégyenkező emléke az éjnek - milyen szegényes fény most! - égett a nagy villany a kerti ház üvegtáblái mögött. A bőrdíványon, alva vagy ájultan, hevert még a szép nő, a nagy reggelben, mint egy csipkerózsa, és messzire látszott az üveges fényben. Kerbolt lábhegyen nyitott oda hozzá, megérezte, hogy sírt, nem költötte fel, nagy, heverő vadászkabátjával gyengéden betakarta édes asszonyát. Aztán egy magas széket állított elé, leborítva medvebőrével, ellenzőnek, hogy az ébredő nap gyenge arcára ne süssön.
Hosszan, némán nézte a szép alvót, hogy elsimultak a vonásai, fehéren, tisztán, mint egy gyermeké.
A rigók, a fekete rigók, szemtelen reggeli rikkancsok, visongtak.
Kerbolt tanácsos kivitt egy karosszéket a kertjébe, közel, ahonnan látta Ilonát az üvegen át, kivitt egy pipát a pipatóriumból. Istenem, most úgy képzelhetné, ahogy álmodta, magát, boldog családúrnak, magyar úrnak, egyszerű gazdának. Most az övé Ilona, mert látja, édes, gyermek asszonya, övé, míg ő őrzi álmait. Övé, mert nincs ébren, míg nem szól, övé. Szegény, szegény gyermek!
Kerbolt örökké szeretett volna ülni így, a hajnali napban, alvó asszonya mellett. Úgy érezte, hogy a régi megint, a régi szív, a magyar bíró, a német erdész fia.
Hova lett a piszkos éjjel, a piszkos emlékek? Nem volt lelkéhez való, nem vette lelkébe, alig emlékezett rá. Talán nem is volt igaz, talán álom az egész. Talán egész Újváros álom körülötte, egész Újvárost nem vette lelkébe. Újváros, élete, kötelessége annyi éven át, nem lett övé soha, nem ment a lelkébe. Ilyenkor... mintha nem is volna... Ez az asszony, ez a kert, ez a karosszék, ez a pipa, ez volna egyedül!
Csak a nagy, rossz álom körülötte bele ne csöngetne villanyával, bele ne fújna kürtőivel az ő szép, csöndes nyugodalmába itt!
Egyszerre édes, érzékeny lanyhaságot érzett. A fáradtság elült, elcsöndesedett benne, mint a méregre ivott tej. Sírni szeretett volna, és jó volt a pipa, hogy ne sírjon. A vas, a vaslélek! A szigorú Kerbolt.
Részvétlen, darabos, konok embernek gondolták, mert csökönyösen ragaszkodott az igazsághoz, pedig csupa szív, csupa vaj ember volt, - csak nem szerette mutatni. Meg nem alázkodott.
De most, ezen a bágyadt reggelen, amint lassan-lassan melegítette át lelkét a nap, amikor a fáradtság elvette testének, lelkének erejét, megtörték a szokatlan izgalmak, ezer szégyen alázta, és büszkesége szétmállt, mint lakatok a tűzben, szíve melege áradt ki ezer fájdalmasan olvadt zára alól, jóleső szemérmetlenséggel, nem rejtőzve önmaga előtt, érzések forró patakja, ércek lávája, édesen, mint a vér, mint a könny.
Férfiú volt, mély és forró szívű, tele jósággal, szeretettel a világ iránt.
Nem, nem tudta, nem akarta megvetni magát, szerencsétlen volt, de nem hányhatott magának semmit a szemére, és tudta, hogy sohasem viselné el, hogy szemére hányhasson valamit magának, ha gyalázat éri, távozni fog inkább, büszkén, fölemelt fővel, elmegy, kész elmenni bármikor, nincsen oka félni semmitől. Férfiú. Fájt neki, hogy boldogtalanná tette, akiket szeretett, de tudta, hogy sok titkos jótett is marad utána, és megnyugtatta, hogy távozásával nem okoz fájdalmat senkinek.
Egyelőre itt ült, a napos reggelben, nyugodtan, mintha öröktől fogva itt ült volna, s mintha a boldogságot akarná rekonstruálni, boldogtalansága s nyugtalanságai közepén, s magába szuggerálni, még egyszer (egy kicsit, utoljára), mintha valaki mosolyogna, erővel mosolyogna, hogy érezze, milyen az öröm. Öröm...
Ilona itt van, idejött az éjjel, őt kereste a kerti házában, ő hozzá menekült! Ó milyen jó volna itt ülni örökké, mellette, álma mellett, a szép, sűrű, reggeli lombok alatt!
Itt, ezen a helyen, régi kedves terve volt, itt akart méhest csinálni. Újvárosban méhest, micsoda sziget lenne ez! Itt zsonganának szerte a derék arany bogarak, mézzel és zenével és édes munkával. Be-becsapnának, mikor nyitva volna az üvegtábla, körülmuzsikálnák dolgozószobáját, s aztán ki megint a virágokra, haza a szalmapalotába. Csináltatna egy üvegkast is, hogy lássa az életüket belül, megfigyelje. nem, nem bántaná szegényeket! Nézné, amint elcsapongnak a virágokon, az ezer és ezer piroson, sisakvirágokon...
Egy kis katicabogár mászott végig a kezén, gyengén cirógatva, alázatos kis kliens, jött kezet csókolni. Kerbolt annyi jóakarattal nézte a szegény, apró bogarat!
Harangszó, vonatfütty, gyárkémény szólt egyszerre. A nap mellett volt már és magas. A lombok fölszáradtak, hirtelen, mint gyermekek könnye.
Zsemlye Vince megjelent a kertben, a kertész. Lassan csavarta rá az öntözőrózsát a kannára. A rózsa gyengéd permetekben szórta a cseppeket.
A víz kikígyózott a murvás útra, az ázott ágyásból, mint a telt edényből.
- Azt gondolom, ne is öntözzek ma, - dörmögte Zsemlye Vince.
Ilona nyugtalanul aludt, meg-megfordult a kemény pamlagon. Szép ajka lihegett. Az utcán zaj hallatszott.
- Újvárosi Friss Újság! Újvárosi Friss -, Friss -, Friss -, kezdték már itt is kiáltozni.
Ilona kiáltott álmában, ideges mozdulatot tett. Újváros, az egész szörnyeteg város, nehezült álmán, lidércnyomás.
Egyszerre, a szomszédból, mintha egy sikoltást lehetett volna hallani. Mintha ajtókat csapkodtak volna ott, mintha különös szaladgálás volna. Mi történhetett... ilyen korán keltek... a Bátor Móréknál?
Az alvó Ilona nyöszörgött, mint egy gyermek.
Egyszerre aggodalmakkal lett tele a reggel. Kerbolt letette a pipát, izgatottan felugrott, járni kezdett, tüstént megnépesült rémekkel álmatlan feje, az éj alakjai zsibongtak föl benne, mintha megturkálják a parazsat, Diamantot látta, a feltámadt Diamantot, kísérteteket, Bontó Vilmát, sírni, szitkozódni, gyámoltalan, ijedt figurákat, mint egy groteszk színpadon, Stark Rezsőt, a részeg Ampenszánt, Partos bírót. Mintha kísértetek szabadultak volna hirtelen, s egyszerre érezte, hogy Újváros kísértetei ezek, a városé, melynek ő bírája volt, melynek haladását, nagyságát annyira a szívén viselte, s amely most im a fejér veri ezer átkát. Ő is bűvészinas volt, nem bírt a fölidézett szellemekkel, ezer régi cselekedetének rémes árnya, ki nem számított következményei lebegtek körülötte, embereket, akiket szeretett és tönkretett, akiket gyűlölt és segített emelni, város, melyet segített szörnyeteggé tenni, melyet kormányzott hajdan, s mely összemorzsolja most, mint masina ha elkapja gépészét. Ó miért is avatkozott idegen sorsokba! Ó milyen nagy dolog az, milyen kiszámíthatatlan felelősségű, embereket igazgatni, érc és hármas erő övezze keblét, aki azt meri!
Ő... bíró!
Madár Jánosra gondolt, ennek az egész, iszony hemzsegésnek a főalakjára, neki, neki való ez! Az ő mosolygó arca otthon van itt, ő tud nem venni komolyan semmit, csak a várost, az egész életét. Ő tud hidegen bánni az emberekkel, nem törődni velük, tudja mosolyogva igazítani az egészet. Ő bizony nem érez felelősséget, s övé a világ!
Most -, úgy érezte Kerbolt -, az emberek kormányzásához nem tehetség kell, hanem lelkiismeretlenség.
Lelkiismeretlenség - és ravaszság.
Nem tehetség, nem is akarat. Tehetséget, akaratot ki érzett többet, mint ő maga, Kerbolt? Szilárd, hajthatatlan, egyenes akaratot, mint azé a vízsugáré, mely egyenesen ömlik, üt, csap ki a kánna csövéből, - ha nincs rajta a rózsa. Nem az ő akarata volt-e a vízsugár, mely e város nagy malmát hajtotta? A vízsugár, az éltető, mely e rágás, erjedt földet teremni öntözte? Erős, durva, egyenes sugár, sok virág lecsuklott, sok fű lefeküdt csapására! De Madár János megszelídítette a vad sugarat. Nem tőle vette-e minden tervét, minden akaratát? De rózsát tett az ő kánnájára, a ravaszság rózsáját, szépen, nyájasan, egyenletesen öntötte ki vizét, szőrmentibe fésülve a füvet.
És övé a világ. Ő a kertész, ő a bábjátékos, ő a pók. És hálójába kerített mindent, mindent, még őt magát is, - még...
Ilona nyöszörgött álmában, mint egy gyermek. Kerbolt egyszerre megállt izgatott sétájában.
Irtózatos dolog történt vele. Igazat adott Madár Jánosnak. Ez azt ember megölt valamit benne, megölte haragját, az egészséges, férfi haragot.
- Kedves ember -, mondta. - Kitűnő ember. Igaza van.
Benne, aki mindig az erkölcs embere volt, most egyszerre megfordult az erkölcs. Észrevette, hogy a világ nem az erkölcs szerint igazodik. Ezt sokszor hallotta, mondta is, de most el is hitte, először életében. (Nehéz ezt elhinni.) Belátta, hogy nem az erkölcsöseknek van igazuk.
És Madár Jánost bámulta és (gyűlölte és) szerette.
- Kedves ember - ismétli. - Igaza van.
És Ilonára nézett. S a szíve nagyon fájt.
Neki, az olyan embernek, mint ő, távozni kell, nem való ide, - gondolta, de nem egész világosan, inkább az az elhatározás érlelődött meg benne, az a régi elhatározás, hogy beszél Madárral, végképp tisztázza helyzetét, nem tűr meg semmi kétességet, s aztán...
- Rendőrök jöttek -, mondta Zsemlye Vince. - Betörtek Bátoréknál. Fölbontották a Wertheim-kasszát.
Kerbolt ágyán új izgalom futott át.
- Mikor?
- Éjjel. Két óra tájt. Újságot is hoztam.
Bizalmasan mosolygott, rokonai polgár, mint falusi úrra, akivel tud beszélni a paraszt.
- Benn van az újságba is.
A Friss Újságot tárta ki a tanácsos. De... a maga nevét látta, magáról egy cikket, támadó cikket, támadó cikket, mint a polgármester eszközéről.
A Bátorék udvarán rendőrök vizsgálták a lábnyomokat.
(Folyt. köv.)