Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 24. szám
Egyszerű vidéki ház. Előtte eleven-sövénnyel elkerített kis előkert, tele rózsával, árvácskával, a falon örökzöld fut fel, az ablakban örökkényíló muskátli. A kapu barátságosan nyitva áll. A ház mögött öreg nagy fák látszanak, szép, gondozott, de nem cifra, agyonnyesett kert lehet ott.
Belépünk. Üdvözlésünkre - vendég, aki érkezett - nyájasan előlép a házigazda, dereshajú, jóízű, magyaros képű, még mindig daliás magyar úr, otthonias huszár ruhában, közvetlen, hangos szóval üdvözli a vendéget és bemutatja kedves, nyugodt, átélt szenvedéseket elrejtő, a derűs boldogságot szerényen eláruló tekintetű feleségének. Bármilyen szíves az invitálás, kissé elfogódva engedünk neki - aggódunk, megismerik rajtunk a másfajta embert és elhidegülnek - az utóbbi időben rossz tapasztalatokat tettünk és sok rossz hírünket költötték, akiknek ez az érdekük vagy vesszőparipájuk. De hamar otthon érezzük magunkat a meghitt, régi bútorok között, a nappali szobában, ahol a falon néhány kőnyomat, Arany János, Deák Ferenc, Széchenyi arcképe, híres lovak, híres lovaglások képei és sok fénykép, egy deli huszártiszt, az egyik régi képen még fiatal hadnagy, másik újabban már kapitány, a házigazdát ismerjük fel benne, egy szép barna asszony, ahol egyedül, hol gyermekekkel, egy kis fiúval, majd kettővel, majd hárommal, - egy vadászhadnagy, két más derék fiatalember és még sok családi kép, - színes fénykép egy adriai fürdőhelyről. A sarokban egy polcon könyvek, nem sok, de válogatott, csupa magyar költők, Arany, Tompa, Vörösmarty, Petőfi, néhány kötet Jókai és íme, Vas Gerebentől is egy-két kötet. A háziasszony pohár borral kínál, meleg, zengő hangján, a házigazda szivart tesz elénk egy ládikával, beleülünk a kényelmes öreg bőr-karosszékbe, elmúlik minden elfogódottságunk, jól érezzük magunkat, nem sokat szólunk, inkább hallgatjuk a házigazda mély, gordonkahanghoz hasonló beszédének tiszta magyar ritmusát, mondatainak gyökeres zamatú fordulatait, erélyes, férfias hangsúlyát, egy kis katonás keménységet hangjában...
Ezzel a hangulattal telik el az ember, mikor Bárd Miklós verseit olvassa, tisztán, világosan lerajzolódik belőlük a költő egyéniségének, fellépésének, szavajárásának, gondolkodásmódjának - egész életének a képe, környezete, sorsa, azok az arcok, amelyek neki a legkedvesebbek, az életnek az a ritmusa, amely neki életeleme. Mindez annyira nyíltan, őszintén nyilvánul a versekben, hogy alig marad ki belőlük lényeges, jellemző vonás és mindez annyira típus, hogy egy sereg hasonló, saját szemünkkel látott jut eszünkbe. Első pillanatra látni, itt nem csak egy egyéniség, egy magában, párja nélkül álló emberpéldány tárja ki magát előttünk, hanem egy egész csoportja az embereknek, akik hasonló előzményekből lettek, hasonló színűek, modorúak, hasonló helyzetekben hasonlóan viselkednek és az élet alapvető dolgairól hasonlóan gondolkoznak.
Nincs a ma élők közt magyar költő, akiben olyan típusosan és jellemesen nyilatkoznék meg egy magyar társadalmi osztály, mint Bárd Miklósban. Száz meg száz magyar ember képét kapom meg az ő képében, vidéki városokban lakó nemes urakét, akik már nem élnek az apai rögön, de még rajtuk van az ősi televény íze, szolgabírák, bírák, ügyvédek, huszárkapitányok - hivatalból élnek, de "úri" hivatalból (tanár, pénzügyi hivatalnok, orvos nem igen akad köztük, mérnök is csak a fiatal generációban) és maguk tartásában, szavuk járásában, ízlésükben és gondolataikban ma is megvan a régi úri tempó, magától értetődőnek találnák most is, ha hirtelen ott teremne a négyesfogat és felkapnának rá. Tartják is a kapcsot a még birtokban maradt gentryvel, hisz csak egy szerencsés fordulat és visszajuthatnak ők is apáik állapotában. Még nem vált egészen vérükké, hogy ők más életű emberek, más a munkájuk, mások az életük feltételei, mások az érdekeik. Ez a végső átváltozás majd csak a fiaikban vagy csak azoknak a fiaiban fog végbemenni. Eszméik köre nem nagyon bő, de erős, a hagyományból mélyen beléjük gyökeredzett, vérükké vált eszméik vannak, amelyek annyira maguktól értetődők, annyira kétségbevonhatatlanok a számukra, hogy más eszméknek még csak figyelembevételére is nehezen képesek. Úgy tekintik ezeket az eszméket, mint az igaz magyarság ezeréves gondolatkincsének esszenciáját, amely azonos a magyarság szellemével s ezért könnyen rámondják, hogy idegen, nem-magyar, mindarra, ami túl esik ez eszmék körén vagy nem foglalható beléjük. Pedig legnagyobbrésze ennek a gondolatkészletnek, száz éve sincs még, épp olyan új volt, épp olyan idegennek tűnt fel apáik előtt, mint előttük a mai ifjúság eszméi. Műveltségük teljesen magyar forrású, irodalmiakban inkább Arany az eszményük, mint Petőfi, Jókait úgy szeretik, mint egy nagy gyermeket, zenéjük a sírva-vígadó magyar nóta, inkább a természethez mennek színekért és formákért, mint a festőhöz vagy szobrászhoz, meglehetős hidegen, a konvencionálisnál alig több élvezettel állnak meg kép és szobor előtt. Vadászat, szemlélődés a természetben, egyszerű társas örömök, egy-egy pohár jó magyar bor, amíg a fiatal vér feszül bennük, egy-egy módjával duhaj, nótás mulatság, szolid kártyajáték, egy kis politizálás, régi dolgokra melankolikus visszagondolás, jóféle anekdota - ezek a szórakozásaik. Családi érzésük igen erős, asszonnyal, leány-gyermekkel szemben kissé fölényes, de becéző gyöngédség, a fiú-gyermekkel katonás pajtáskodás a bánásmódjuk, de minden szavuk elárulja az apa büszke szeretetét élete folytatói iránt.
Ezt a képet egy sereg effajta magyar úrról írtam le, akiket ismertem s teljes pontossággal ráillik arra a képre is, amelyet Bárd Miklós költeményeiből kap az ember. Ez a kép kissé idealizált, nem azért, mintha a költő akarta volna idealizálni önmagát, hanem mert szemérmetességből, férfia tartózkodásából csak azt a részét tárja fel az életének és lelkének, amelyet a világ elé valónak tart, - ahogy a huszártisztnek csak Atillában illik, blúzban nem, a nagy nyilvánosság előtt megjelenni. A magyar nemes ember keleties ünnepélyessége ez, megvolt Vörösmartyban és Aranyban, de nem volt meg a par excellence lírikusokban, mint Balassa, Csokonai, Petőfi.
Bárd Miklós lírája érdekes kereszteződése Vörösmarty és Arany lírájának. Az utóbbi a túlnyomó, belőle vette egész formakészletét, jóformán változatlanul, tőle tanulta a szavak költői összerakásának módjait, de itt már néha Vörösmarty kürtszava is megismerszik. Még jobban gondolatainak lendületében. Egész konzervatív lénye a magyar tradícióban gyökerezik s onnan táplálkozik költészete is, ritmusaiban, mondanivalóiban egyaránt. Témáinak köre is a tradicionális, családi élet, hazafias érzések, természet, barátság, az ifjúkorra való visszaemlékezés, a mulandóság melankóliája, vallás, a magyar élet néhány képe a kizárólagos témái, - ehhez, mint specifikusan sajátja, a huszárélet hangulatai járulnak még. Egész gondolkodása a létező alapok elfogadásán nyugszik, nem ismeri a kételkedés válságait, a régi értékeket új mérlegre tevő kritikát, a fennálló renddel szembeszálló lázadást, a nyugtalanságot, az elégedetlenséget, a mindent önmagához hasonlító szubjektivitást, a nemzedékek által átélt és átöröklődött eszmék és érzések újra-átélésének forradalmi vágyát. Az ő világának rendje szilárdan, rendíthetetlenül áll a hagyományos erkölcs, a meglévő társadalmi állapotok, az egyházak tételeiben kifejeződő hit s a tisztes családi élet pillérein. Lelkének sohasem volt olyan válsága, amelyben ezek a pillérek meginogtak volna s a magyar életnek az a belső válságokkal teljes átfordulása, amely a mai fiatalságot kivetette élete sarkaiból és nyílt szakításba sodorta apáinak nemzedékével, őt nem érintette, híre ha hozzájutott, csak értetlen álmélkodással és kelletlen vállvonogatással reagál rá. Életének szűk, de szilárd alapokon épült köre lényegében ugyanaz maradt, ami az előttejárt nemzedéké volt.
Olyan életkorban lépett be az irodalomba, amikor a férfi karaktere, világnézete már változtathatatlanul meg van állapodva. Csaknem negyven éves volt, mikor költővé lett - néhány korábbi verse inkább csak próbálkozás. Az író pályája nem akkor kezdődik, amikor első művét írja, vagy első műve megjelen, hanem akkor, mikor feléje fordul a közfigyelem s meggyőzi őt hivatottságáról és tehetsége ebben a meleg atmoszférában kiteljesedik. A fellépés sikere termékenyítő volt Bárd Miklósra, verseinek zöme az 1897 - fellépése - utáni esztendőkre esik, aztán egyre csappan a termékenység s az 1910-es évtől fogva évenként alig több egy-két versnél. A költő kidanolta, ami legjobban nyomta a szívét, azóta már csak akkor szólal meg, ha valami erősen szóra készteti.
Fejlődést, változást, külső vagy belső átalakulást nem mutatnak versei, még a formai nehézségek leküzdésére való ügyesség dolgában sem, időrendben közölt verseinek egymásutánját bízvást fel lehetne forgatni anélkül, hogy bárki is észrevenné, - költészetének tartalmi és formai köre annyira zárt és körülhatárolt, annyira nem vesz fel új élményeket és új elemeket, hogy minden változás természete ellen való volna. Maga is érzi az érett kornak ezt a korlátozó hatását, egy szép versében (Árnyak) vallomást tesz a közeledő öregségről:
A befagyó tónak minden kínját érzem
S elhallgat az ének.
Igazság szerint azonban ez csak a termés mennyiségére vonatkozhat és a kifejezés könnyűségére, - nem hisszük, hogy fiatalabb korban szélesebb körű és több színt magába vevő lett volna a fogékonysága. Talán több könnyedségre tett volna szert, s nem éreznék annyiszor versein a küszködés a kifejezéssel. Már a belső forma hiányossága, melyre annak idején, Bárd Miklós első könyve megjelenésekor Riedl Frigyes is rámutatott, inkább szervi gyöngéje s nyilván tehetségének veleszületett korlátai figyelmeztet, mondanivalójának nem tud mindig teste lenni a forma, néha csak a ruhája, a szó gyakran nem talál bele pontosan a célba, hanem egy-két vonallal melléje, hézagok vagy fölöslegek mutatkoznak, a kép és szimbólum néha több, néha kevesebb annál, amit magyaráznia kellene, egy-két esetben a vers egészen félresiklik s nem tud többet beletalálni a pályájába. Ez az, amin rutin, tudatosság, technikai tapasztalata sohasem tud segíteni, ezt vagy tudja a költő, vagy nem tudja, - megtanulni nem lehet. Bárd Miklós néha túlságosan megmagyarázza, amit mondani akar, néha el-elharapja a szót, ahol fontos volna kimondani. Aránylag gyakran homályos - nem az a homály ez, amely a hatásnak erős eszköze, a hangulat felkeltője ott, ahol a hangulatból fakad ki a gondolat, mint Ady verseiben, hanem az a homály, amely elárulja, hogy vagy a mondanivaló nincs elég szervesen kialakulva elméjében, hogy magától formába ömöljön vagy a kifejező képesség nem elég biztos a maga dolgában. Példa erre "Siratók" című verse, amely a benne ábrázolt jelenet hasonlóságánál fogva könnyű összehasonlítás alkalmát kínálja Vajda János híres versével, "A virrasztók"-kal. Vajda verse is homályos, de itt a homály a szervezetéhez tartozik, felkelti és kifejleszti a hangulatot, amelyet a költő át akart az olvasóra oltani s végeredményben előbb sejtésképpen, utóbb teljes világossággal megmutatja azt, amit a költő mondani akart. Bárd Miklós versében - melyben különben a siratók szavai egy-két helyen szinte a görög tragédia kórusainak erejére emlékeztetnek - mindvégig homályban maradunk afelől, mire céloz a költő, mi az, amiből az egész versben szó van, allegória-e az egész és ha igen, mit allegorizál. Még nyilvánvalóbban meglátszik a kifejezés biztonságának hiánya ott, ahol egy-egy versnek csak egyes passzusaira vonatkozik s ezek a passzusok kirínak a vers többi részének nyílt, egyszerre megérthető menetéből. Vannak dolgok, amelyek csakis szimbólumokkal, messziről vett, homályos célzásokkal, távolról vett és merész gondolatkapcsolatokkal, látszólag laza összetartozású asszociációkkal fejezhetők ki. Ezeknek lényegéhez tartozik a sejtető, sőt látszólag eltakaró kifejezésmód, a lényegüket, a bennük élő életet venné el a nyílt kimondás. Bárd Miklós mondanivalója a teljes megvilágítást kívánja meg s ahol mégis azt látjuk, hogy a szavak alatt el van takarva a gondolat, vagy hogy a szavak nem nyitnak elég széles részt a mondanivaló azonnali megpillantására, ott nyilvánvalóan alkati hibával találkozunk.
Van azonban egy-két verse, amelyben a sejtető szimbólumokban való beszédmód szorosan a mondanivalóból folyik és tiszta, erős hatást tesz. Ezekben az elmúlás gondolata szólal meg, - úgy látszik, ennek mégis csak ez az egyedüli igazi kifejező lehetősége. A "Végeztem" című vers, amely az életből való kikészülődést foglalja erőteljes, mély és nagyon hangulatkeltő képbe s az "A végzet útján", amely az élet céltalanságát énekli:
Mi célra, meddig és hova fut?
Hiába kérdem, hallgat az út
S messze kígyózva csillog a napban -
A végzet lova nyargal alattam.
Az előbbi versben kissé zavar a fölöslegesen magyarázó utolsó strófa, mintha a költő csak azért tartotta volna szükségesnek, mert félt, hogy nem értik meg - a másik teljesen, tisztán hangzik ki s az egyes képek szorosan foglalódnak össze a mögöttük lappangó gondolattal. Akik Ady verseit érthetetlennek bélyegzik, azoknak oda lehetne adni Bárd Miklósnak ezt a két versét elő-tanulmányul, - ha ugyan képesek arra a penetráló, nemcsak logikai, hanem érzelmi és hangulati megértést is kereső olvasásra, amelyet az ilyen versek kívánnak.
A halálgondolat jóformán csak ebben az itt említett két versben jut nyomatékos költői kifejezésre Bárd Miklósnál, pedig az elmúlás melankóliáját sokszor énekli, az őszi természet konvencionálissá vált, de nála nem egyszer friss, kéményszerű színben felmutatott képeivel. Leginkább az öregedés melankóliája szólal meg nála, őszülő haját emlegeti búsan, az egykori fiatal vér lassúbb lüktetését, a fiatal izmok ernyedését, a szürkület hűvös árnyainak suhogó közeledését.
Mit ér, ha a szíved tele késő vágygyal,
Költöző madárként, kieresztett szárnynyal
Sietünk az árnyba.
Ez a melankólia gyakran belejátszik a családi élet derült boldogságát zengő verseibe is, mikor visszanéz az együtt öltött évekbe, mikor fiait, mint az öregedő sas a fiókáit, kibocsátja az életbe vagy amikor átlép az élet bizonyos fordulópontjain. Ez az átsuhanó borúlat megmélyíti azokat a boldog képeket, melyeket családjáról felidéz. Erről ha beszél, megmelegszik a hangja, ellágyul, mélyen gyengéddé válik, - ilyenkor árulja el leginkább érzése mélységét és tüzét. Nincs a hitvesi szeretetnek nálánál buzgóbb szavú költője, öregedő korban is kedvesen udvarló, negédesen gyöngédeskedő szerelemmel veszi körül asszonyát, aki nyilvánvalóan életének egyetlen nagy szerelme, sejteti, hogy nagy küzdéssel, nehéz akadályok letörésével tudott vele egyesülni, mélyen emberi, sok szenvedéssel emlékezetes előzményekre tesz néhány célzást, rejtőzködve, óvatosan, ahogy behegedt, de néha még felsajgó sebekhez nyúl az ember. Ebből a harcból végleges lelki összeforrása, egy életre való harmóniája támadt két emberi életnek, Ha fizetni kellett egyszer érte vérrel, könnyel, fájdalommal - megértette az árát. Finom, gyöngéd vonásokkal, szinte akaratlanul, elragadó bájosságú arcképét rajzolja meg hitvesének, hasonlót azokihoz a művészi sziluett-képekhez, amelyek egy-egy szép profil karakterét sokszor teljesebben és szebben adják ki, mint bármilyen részletesen, pontosan kirajzolt arckép. Sehol nem tárja ki magát olyan teljesen, fenntartás nélkül, csak a férfiúi tartózkodás által korlátozottan, mint családi verseiben. Ezeket sugallta a legmélyebb szeretet és megértés.
Egészséges érzésű, derék ember, - ez Bárd Miklós lelki alkatának, amint verseiben tükröződik, a jellemzése van benne bizonyos józanság, amely néha lehűti érzése közvetetlenségét, nem engedi elereszteni az élet fékeit, hogy megismerje a lélek legnagyobb, végletes elragadtatásait, amelyekből a nagyszabású, a végtelenségbe szárnyaló költészet származik, távoltartja azoktól az irrealitásoktól, amelyeken át el lehet jutni a legfőbb realitásokig, az élet és érzés legrejtettebb titkáig, beéri egy bizonyos idealizmussal, amely egy átöröklött ideológia légkörébe emeli az élet mindennapi valóságait, megszépíti vonalaikat, lesimítja színeik érdekességét, összehangolja rikító tarkaságukat. A teljes, józan egészség sohasem lehet egésze mély és nem foglalhatja magában az életnek teljességét.
Az emberből is csak a maga fajtáját tudja egészen magába ölelni, a másfajtához csak a szánalom, a gyöngék iránti részvét ad neki kulcsot. "Az orosz" című verse, egyike a legszebbeknek könyvében, érdekes példája annak az úri részvétnek, amely a krisztusi megértés szellemével telik el a részeg, nyomortól elbutult rutén paraszt láttára. Ugyanez tör ki, de már felháborodott haraggal "A hajtó"-ról szóló versben, a rutén fiúról, akit hajtás közben meglőttek a vadászok s ott hagyták a téli erdőben. A részvét s a felháborodás izgalmában itt jut el az élet legszélesebb ívének átkarolásáig, s itt már kilép - de csak a nemes felindulás hatása alatt - a maga szorosabb eszmeköréből, az élet nagy szociális igazságtalanságát érinti. Csak érinti, - gondolata nem lendül ki a születése és életkörülményei által megszabott korlátokból, nem érzi meg a részvétet fölkeltő egyesnek kapcsolatát a tömeggel, a letört jelenetek perspektívájának az egyetemesbe való kitágulását. Az a humanizmus ez, amely az urak jótékonyságát sugallja s ezzel befejezettnek érzi szerepét.
Kevés mai költőnk van, aki annyira tisztán és kizárólag a magyar élet és a magyar természet képeiből táplálkozna, mint Bárd Miklós. Képeinek és szinbolumainak egész készlete a természetből való s mindig rajta van a magyar táj félreismerhetetlen bélyege. Igaz, hogy e képek nagy részére előtte járt nagy költőink már ráütötték a magyar bélyeget, de ahol felismerhetően egyéni szemlélet emlékképeivel dolgozik, ott is mindig megismerszik a magyar szín. Úgy látszik, nem is ismer más tájat, mint a magyart, de bizonyára nem hatott rá más. Ilyen magyar vonás - hogy példával illusztráljuk -, a lombos erdő kedvelése, - a tölgy, a bükk, a nyír, az akác az igazi fa, a fenyő, amely olyan nagy szerepet játszik például a német képzeletben és hagyományos metaforakincsben, a magyar képzeletnek jóformán idegen, nyilván mert ahol magyarok laknak, ott nem igen van fenyő-erdő. (A székely ebben is különálló fajta.) Ahol nem a természetből, hanem az emberi dolgokból vett hasonlatok tolulnak képzeletébe, ezeken is megismerszik a magyar élet sajátságos bélyege. Ez bizonyos valószínűséget és hitelt szerez szavainak, érezteti, hogy a költő saját szemléletből vagy élményből dolgozik s még olyan képeinek is tud frissességet adni, amelyek nyilvánvalóan a költészet közhasználatra szánt ősi kelléktárából vannak véve. Jellemző rá a lovaséletből vett képek gyakorisága, - lovaskatona, aki élete jó részét lovon, lóval bajlódással, lóban gyönyörködéssel töltötte el s a lóhoz fűződő számtalan élmény képek alakjában szívódik fel költészetében.
Sajátságos hogy a magyar nemzet évszázadok óta máig is büszke arra, hogy lovas nemzet s a ló mégis milyen kevés szerepet játszik költészetében. Harcos, katonanemzet is volnánk, de a katona-élet, a katona lelki diapozíciója, amely népdalaink javarészének adja tárgyát, költőinknél alig van lírailag feldolgozva. Balassa Bálint talán az egyedüli kivétel. Kisfaludy Sándor is katona volt, de ennek a Himfy lírájában vajmi kevés a nyoma. Mondhatni, Bárd Miklós Balassa óta az első magyar költő, aki átéli a magyar katona, a huszártiszt érzésvilágát. Első verse is, mely még 1887-ből való, a magyar huszártiszt életkörülményeiből fakadt s azután is többször felcsendül nála a huszárság dicsérete, büszkélkedő, kényes, daliás strófákban, visszaemlékező melankóliával, mikor neki már ki kellett állni a sorból. Valamikor, húsz-huszonöt év előtt nagy divatja volt, Herczeg Ferencz huszárai nyomán, a magyar novellában, színdarabban a huszárnak, a sok utánzat hamar elfakította, élettelenné tette, meguntatta, - Herceg Ferencnél sem mutatkozik a magyar huszárélet olyan jellemzetesen, élet-elevenen és frissen, mint Bárd Miklós néhány versében. A lelki közösség, a teljes együttélés adja beléjük az életet... Van szó e versekben az eljövendő harcról, amelyre a magyar huszár készül - mindig az északi ellenség elleni harcról. Érdekes bizonysága ez annak, hogy mennyire benne élt hadseregünk, de az egész magyarság elméjében az orosz elleni eljövendő harc elkerülhetetlen szükségszerűségének tudata.
A magyarság sorsával való együttérzés is gyakran megszólal Bárd Miklós verseiben. Hazafias költészete érzése őszinte komolyságával kiválik a nyolcvanas-kilencvenes évek lármás, pohárköszöntős hazafias költészetéből, - neki ez az érzés nem frázis, átérzi a régi szabású, konzervatív magyar urak hazafias gondját, aggodalmát a közélet sok beteg tünetén, érzi a magyar élet sokféle lenyűgözöttségét. A magyar nemesség ideális hivatásában rendületlenül hisz - s ez is a nyolcvanas, kilencvenes évek liberalizmusához tartozik - biztatva küldi Árpád katonáinak utódait, akik alól kiszakadt az ősi telek, menjenek, hódítsák meg maguknak a modern életet a munka, a tudás fegyvereivel, adják meg a magyar szint a "még kissé kusza, tarka, zagyva", új Magyarországnak. A mai apák már kissé óvatosabbak ezzel a buzdítással, amióta észrevették, hogy fiaik munkakörükkel együtt világnézetet is cserélnek s olyan eszmékkel telnek el, amelyek nem igen tudnak megférni az ő tradicionális eszmevilágukkal. Bárd Miklós hazafias líráján a régi szabadelvű párti kálvinista magyarok hazafias ideológiája tükröződik. Higgadt, józan, meggyőződött hazafi, - de ebből a diszpozícióból kissé bágyadt dalok keletkeznek.
Magyar nemesi konzervativizmus, mindannak, ami a múlt század közepén reform, újság, előretörekvés, fiatal erő volt, a második generációban hagyománnyá sűrűsödése - ez az a lényeg, ami Bárd Miklós költészetét teszi. S ez a lényeg szépen, erősen, pregnánsan fejeződik ki benne, de megmutatja ennek a hagyományos élettartalomnak térfogatban való csökkenését is. Ami egykor Vörösmartyban és Aranyban nagyszabású, új, átalakító nemzeti költészet volt, az itt egy önmagában visszatérő s önmagába zárt rétegnek a lírájává kisszerűsödött, ami az apákban a nemzet egész szellemét tükrözte, az a fiúban egyetlen osztály költészete lett.
[+]