Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 24. szám
Aladin szultánnak a fia volt Karakin szultán, akit röviden csak Karak szultánnak nevez a történelem.
Aladin szultán csodálatos uralkodó volt, a legnagyobb szélhámos, aki a semmiből csinálta a semmit, de olyan nagy füsttel, hogy aki messziről látta, azt hitte, hogy itt valamiből valami történik. Mikor átvette az országát, amelyet feleségével kapott hozományba, az olyan koldus ország volt, hogy a kenyérnek még a nevét sem ismerte. Aladin szultán hozzáfogott üzleteket csinálni s ötven évi uralkodása alatt, miközben az egész világot felizgatta, felforgatta és ámulatba ejtette, sikerült odáig vinnie a közgazdasági állapotokat, hogy népe a világ minden fényűzését megismerte, látásból, de kenyere még akkor sem volt.
Aladin szultánnak a felesége egy kis gnómszerű nő volt, aki hogy rútságát leplezze, a világ minden drágaságát magára szedte volna. Volt már ruhája, amelyen tízezer szem keleti gyöngy volt felvarrva, volt amely tiszta színarany szálból volt szőve és olyan merev volt, mint egy koporsó, volt olyan ruhája, amelynek selyempókhálóból szőtt csipkéin szép fiatal nőknek egész légiói vakultak meg, amíg készítették. De olyan ruhája nem volt, amelyet ő maga készített volna. Mindent, mindent az ura hordott össze neki.
Aladin szultán az egész világot felhajszolta és a felesége ezt az egész világot kevésnek érezte arra, hogy haszontalan kis testét felékesítse vele, ezért soha nem mozdult ki hazulról s mivel otthon nem tudott mit csinálni, ölbetett kézzel ült és mesélt a fiainak olyan csodálatos önhittséggel, olyan csodálatos kápráztatással és olyan csodálatos jövőt jövendölve, hogy ezek meg voltak győződve, hogy a világon ők a legjelesebbek, legkiválóbbak s a legnagyobb az anyjához, a legjobban eltelítve ennek a fogalmaitól és meséitől, állandó kábulatban élt és soha nem vette észre, hogy a népnek nincs kenyere.
Nem is lehetett a népnek kenyere és a szultánné drágaságai sem voltak maradandók, mert mint a nyavalyatörős, titkolták bár, de állandónyomorban tartotta az országot a csunguz-kór.
Bizonytalan időkben, lejöttek a fekete hegyekből a sárga csunguzok, egy igen kegyetlen és alávaló faj, amely elözönlötte az országot és kifosztott. Elvitte az egész termést és elvitt minden értéket, ami csak volt. Még a királyné kincstárát sem kímélték s csak ez tette mégis elviselhetővé a nép számára a nyomort. Aladin azonban sohasem esett kétségbe a csunguzok-rablásán, nyakába vette a világot és egy-kettőre megint megrakott tevékkel jött meg keletről, mesés országokból, akiknek úgy látszik ő volt a csunguza. Így a királyné kincstára újra meg újra megújult, hogy egy idő múlva ismét tovább vándoroljon. Ő sem esett kétségbe a dolgon, ha üres volt a palota, olyankor még ragyogóbb mesékkel tartotta a gyerekeit, akikkel a ma híján folyton a holnapot etette.
Egyszer, egy ilyen révületben, mikor az anyja legújabb meséjétől fölizgatva, szivárványosan káprázó szemmel lovagolt ki a fiatal Karakin, messze elkószált a virágos réten túl, a kerek erdőn túl, a hegyek aljáig. Bányászok hordták ott ki a hegyet, ezren meg ezren talicskázták ki az aranyföldet, mások malomban őrölték, vízkallón mosták, egész országra való csodálatos néptömeg sürgött-forgott ott. Karakin megállt és nézte a pompás süvítést, az egyetlen üzemet az országban. Ide gyakran eljött s néha szóba állt a munkásokkal, akiktől azt kérdezte, hogy fegyvernek való vasat nem találnak-e?
Ott állt a domb oldalán egy fiatal lány, a napfelé nézett, ernyőt csinálva kecsesen szép tenyeréből.
A lányon nem volt semmi ruha, csak a derékövező kendő, az is régi és foszladozó s a lábain erős bőrből varrt papucs. A haja fel volt tűzve magasra s fiatal cirea virágok voltak beleszúrva, melyeknek gyönyörű kék és lila szirmai, mint egy mély tüzű diadém ragyogtak fölötte. A teste olyan csodálatos szép volt, hogy a fiatal Karakin tágra nyitja a szemét és beitta a szépségét, mint a tükör a képet.
- Jó reggelt, - mondta a lány és elmosolyodott. Az ajkai finomak voltak és csodás íves vonalúak, egy mosolyának villanásában több báj volt, mint a természet legnagyszerűbb panorámájában s Karakin megszédült előtte, ahogy nő előtt még soha.
- Karakin vagyok, - mondta, - a szultánotok fia.
- Már mondta, - szólt a lány s elefántcsont színű arca egy kevés piros színt kapott.
Karakin megütődve és kábultan nézett reá. Nem emlékezett, hogy valaha látta volna a lányt, de úgy rémlett, mintha világ teremtése óta mindig ismerné. Szégyellte magát előtte és pirult és gyönyörrel leste a lány istennői szépségének minden villanását.
- Mit nézel? - kérdezte a leánytól.
- Nézem, hogy sokára lesz-e még este.
- Miért?
- Mert még sok szitát kell addig keresztül mosni, - szólt a lány és nevetett.
Olyan vidáman nevetett, olyan üdén, hogy Karakin megfigyelte, hogy a virágok is vele nevettek s a kis kacagását még nesztelenebb csengés kísérte.
A lány különben nem törődött tovább vele, elfordult, elszaladt s Karakin látta, hogy az aranymosó szitáknál dalolva és boldog vidámsággal dolgozott.
Röstellt sokáig ott állni, mert máris nézték s valami gyöngéd szemérem fogta el, nem akarta hírbe hozni a lányt.
Elvágtatott hát, de folyton szeme előtt volt a pillanat képe, mikor az aranymosó lány ott állt a virágos domboldalon s kissé összehúzott barna szemeivel nézett, nézett... S hiába mondja, nem a lemenő napot nézte, hanem őt...
Ahogy hazaért, a ház szomorú volt és csöndes.
Az anyját a háló házában találta, amelynek most igen pompás bútorzata volt. Már régen voltak itt a csunguzok. A cédrusból faragott ágy oszlopaira gyöngysorok voltak fűzve, amelyek lecsüngtek, mint a folyondár, a paplan selyme sárgább volt a színaranynál s a vánkosok fehér selyme fehérebb a napfényen fehérlő felhőknél. Csak az anyja arca volt barna és ráncos és torz.
- Hol voltál olyan soká, - mondta s összeszorította széles száját.
Karakin kimeredt szemmel és csodálkozva nézett az anyjára, még sohasem vette észre a rútságát.
- Beteg vagyok, - szólt a királyné, - apád mindig gonosz volt, hozzám, mindig magamra hagyott, csak a vagyonomért vett el, mert tevehajcsár volt s ma is az volna, én sem szerettem soha, de hozzáadott az anyám, mert az is olyan üzletcsináló volt, mint ez... Azt akarom, hogy itt ülj mellettem, mert te vagy az én jó fiam, aki hozzám mindenben hasonlít.
Szeretettel nézett a fiára, az egyetlen lényre, akit szeretni tudott. Ennek a szögletes, sovány arcán, vastag szemöldökén, alacsony széles homlokán, kissé benyomott törpe orrán s kevés bajuszpihe alatt nyíltan, pirosan virító nagy száján legeltette a szemét, ha fiának fiatal arcát nézte, elfelejtette a saját kiaszalt, ijesztő múmia arcát, amely örökké elégedetlenségtől, haragtól, gyűlölettől volt fölszántva s úgy megszokta ezeket a vonásokat, hogy még a fiára sem tudott derülten nézni.
Karakin mosolyogva ült az anyja mellett, szürke szemei, az egyetlen ami nem az anyjáé volt az arcán, ellágyultak, messze néztek s egyre az aranymosó bányászlányt látta, ahogy elszaladt a szitákhoz és a foszladozó derékkendő alatt játszottak testének letakart vonalai.
Másnap, harmadnap s mindennap kilovagolt. Mindig későbben jött haza s egyáltalán nem is gondolt arra, hogy az anyja a betegágyon milyen epedve és ingerülten várja, hanem csak az kergette haza, hogy az aranymosólány nagyanyja, ki-kiment megnézni a csillagok állását... Szeretett volna örökre ott ülni a lány mellett s az egy szálacska kanóc világánál nézni végtelenig, a csodálatos titkot, amely a lány arcába volt rejtve...
- Ki fog terád vigyázni, ha én igazán nagy beteg leszek, - szól ingerülten a beteg királyné, - ki fogja a háztartásomat rendben tartani... Soha nem találkoztam nővel, aki hozzám illő lett volna...
- Én ismerek egyet, - mondta mohón Karakin, - az olyan tökéletes, anyám, hogy csak te hasonlítasz hozzá...
S valóban úgy tűnt föl neki, hogy az aranymosólány s az öreg királyné, valahogyan, rejtve, de csodálatosképpen hasonlítanak egymáshoz. Kell is hogy hasonlítsanak, mert mind a ketten ugyanazt a rendkívüli és végzetes hatást gyakorolják reá.
Az öreg királyné végkép megrémülve hallgatta a fiát. De ez olyan ékesen szóló volt, olyan gazdag fantáziájú, ahogy a mesemondó királyné fia csak lehetett. S olyannak festette a lány alázatosságát, jószívűségét, mártíregyszerűségét, amilyenre csak várhatott anya valaha, a nagy vetélkedésben a fia szíve fölött, s az öreg királyné meg hagyta győzni magát. Elzárva a világtól, rablott s elrablandó selymei, kincsei és ékes álmai közé, sohasem volt igazi képe a világról, mindent aszerint látott, ahogy éppen beleillett abban a pillanatban lobogó meseképzeletébe.
Karakin elvitte a menyasszonyát az anyja betegágyához. A két nő egymásra nézett és megismerte egymást. Mintha két ellenkező pólus csókolózott volna össze, nem összeforrtak, szétrobbantak s fagyosan éreztek egymásról.
De Karakin boldog szíve két ház lámpása lett. Elözönlötte, elkápráztatta és elhallgattatta a két nő ösztönét. Mind a kettő kész volt szemet hunyni, mindenki remegve féltette a kincsét, amely veszendőbe volt.
Az esküvőre megjött Aladin szultán is. Keletről, mint szokott, megrakott számtalan tevével. Szokott bőkezűségével el akarta halmozni a leendő menyét adományokkal, és fiát Susdar szultánjává készült tenni. De a felesége összehúzta torz és gyűlölködő arcát és magának foglalta le a kincseket és többi fiainak a gazdag Susdart s ahelyett csak a kicsiny, kopár és hasznavehetetlen Tamaskus szultánjává hagyta megtenni a kirepülő fiát.
Soha nagyobb nyomorban szultána nem kezdte az életét, mint a Karakin felesége.
De az aranymosóleány hozzá volt szokva a nyomorhoz. Szerelmes urának szerelemmel pótolt minden bőséget és fényűzést és a szigorú, de biztos élethez szokott kispolgári nő erélyes eszével kisded királyságuk sorsának biztosításához fogott rögtön.
- Fiam, - mondta az urának, akinek színes ködök gomolyogtak a lelkében - nem az a fontos, hogy ma hogy élünk, hanem az, hogy ha eljönnek a csunguzok, helyt tudjunk nekik állni. Azért siess, szerezz sereget, és jól szereld fel őket mindenféle fegyverrel.
A szerelmes Karakin, hogy a feleségének kedvére tegyen, katonákat szedett össze. Szép szálas katonákat talált a tamaskusi pásztorok között. De fegyvert drága pénzen kellett vásárolni. Ezért mindenféle dolgokat talált ki, hogy pénzt szerezzen. Vadászott katonáival s a vadbőröket pénzen eladta, méheket tenyésztett, marhát és más egyebet s mindent pénzzé tett. Az első téli forduló ünnepére már száz darab kitűnően fölszerelt testőre volt, akikkel mindennap gyakorlatozott.
Így éltek ők boldogan és megelégedetten s mikor az első gyereküket várták, borzalmas hír verte fel egy éjjel ábrándozó álmukból.
- Itt vannak a csunguzok! - kiáltotta egy hírnök, - mikor eljöttem, akkor feszegették a királyné kincses kamaráját.
A fiatal királyné nagyon megrémült.
- Siess szívem, siess, - mondta az urának, aki éppen sisakját, páncélját kapkodta elő. - Siess és vidd magaddal mind a száz katonánkat.
S úgy remegett, úgy féltette az öregeket s az anyaországot, egész szívvel lázban és rémületben volt értük.
Másnap megjött az ura egyedül.
- Győzelem, - kiáltotta, - győzelem! Éppen a kellő pillanatban érkeztem. A vad csunguzok már a borokat itták és a pecsenyéktől el voltak nehezedve, mikor rajtuk csaptunk. Úgy hogy könnyű szerrel diadalmaskodtunk rajtuk. Ezer emberüket levágtuk, sokat elfogtunk, sokat megszalasztottunk s csak ötven emberünkbe került.
- De hol van a másik ötven emberünk?
- Azt otthagytam őrizni a palotát, mert az anyám szegény, félt, hogy ha még egyszer visszajönnének.
- Mit, az én ötven katonámat? Akiket én koplaltam meg, én vontam el a számtól, a testemtől! Az én keservesen kinélkülözött, félretett ötven katonámat! Nem elég, hogy ötven elesett, még a másik ötvenre is rátették a kezüket? Nahát ez már arcátlanság, netovábbja... A vén múmia, még az is kell neki! Mindent lenyel, mindent be tud falni! Egész életében nem produkált tíz felszerelt lovaskatonát. Mit tizet! Egyet sem! Az ura összezsarolja neki a világot, magára aggatná a csillagokat, arra a ronda görbe testére...
- De szívem... - szólt nyögve, sápadozva Karakin szultán.
- Csak holnap haza ne jöjjön az én ötven katonám! Majd megmutatom én... Az én ötven katonámat nem fogja a többi mellé tenni... a vén bestia...
Karakin szultán lóra pattant és haza vágtatott. El volt határozva, hogy az ötven katonát visszahozza, a feleségének a fejéhez vágja s azzal elmegy bujdosni a világba.
De az anyja szemében könnyet talált, hálás és boldog könnyet s nem merte szóba sem hozni a dolgot... Csak mikor már nem tudta tovább tolni a hazatérést, akkor pendítette meg gyáván, félve az ötven katonát...
- Csak még egy napig édes jó fiam, csak egy-két napig... Míg elmúlik a szívszorulásom, látod öregszem, nem bírom már úgy a csunguz veszedelmet.
Karakin szultánnak égett az arca, mikor a felesége szeme elé került.
- Csak egy-két napig... - motyogta gyáván.
- Igen... azt lesheted... hogy az kiadjon a kezéből valamit, amit megmarkolt... Hallatlan... Küldött nekem valamit? Abból amit az én katonáim megmentettek? Ha elvitték volna a csunguzok, úgyis jó volna ugye! De hogy megvan, eszébe sem jut, hogy nekem adjon belőle... Vén, utálatos boszorkány, az egész fajtájával, Allah süllyessze el...
Karakin szultán felordított.
- Hogy engem süllyesszen el... Hogy én dögöljek meg...
A felesége odament hozzá. Puha és keskeny kis kezét rátette az ura homlokára, amitől annak rögtön leszállt a vérrohama.
- Édes, édes kis bolondom... maga az egyetlen jó... Majd lesz nekünk még katonánk elég... majd koplalok tovább és még jobban, hogy az anyjának máskor is legyen mire számítani.
Karakin szultán a fogát csikorgatta. Belátta, hogy a feleségének igaza van, de ez olyan borzasztó volt, hogy inkább szeretett volna meghalni, mint így élni.
Most már gyorsabban ment a hadseregszervezés, mert tudták a módját. Egy-két hónapra már ismét meg volt a száz katonás testőrség. Persze, hogy az ötven katona sose került többet vissza. Később hallották, hogy bevitték őket az aranybányába, amely kizárólag az öreg királyné személye számára dolgozott.
Mikor már elég katonájuk volt, a fiatal királyné így szólt az urához.
- Ez a mi országunk igen kicsiny. Én azt akarom, hogy megnőjön.
Karakinnak villámfény gyúlt a fejében. Egyszerre látta, hogy itt az idő, hogy az anyja mesés álmait megvalósítsa.
- A szomszéd Sender-ország szép és tágas és semmi katonasága... mint otthon... - s mosolygott, a feleségére lesett, most ő maga heccelte az öregek ellen...
- Édes kis drágaságom, - mondta a szépséges szép fiatal asszony, akinek most sem volt több ruhája, mint aranymosó lánykorában, csakhogy a derékkendője indiai selyem volt s a magasra tűzött hajában valódi arany diadém s elég szép rubintok voltak, a lábán is csinos, ékszerekkel díszes szattyán... Az ura ugyan folyvást biztatta, hogy öltözzön fel, tetőtől-talpig, de a fiatal asszony túlságosan is finom ízlésű volt, ha már nem vehetett magára országokat érő drágaságokat, beérte egy-két igazán becses darabbal, a többit pótolta selymes bőrének és ruganyos testének szépségével.
- Tudja, hogy nekem vagy minden kell, vagy semmi! - mondta, a világot megvető gőggel.
Karakin szultán mély megilletődéssel merült magába e szóra.
- Azért nem akartam ezt sem! - kiáltott az asszony szilaj keserűséggel és testének erősen uralkodni kezdő elváltozó formájára intett.
Karakin fölnézett rá, le volt sújtva az emberi nagyravágyás személyi önzésének ettől a határtalanságától s egyben a végletekig nőtt benne a bősz vágy, hogy feleségének megszerezze a mindent
Sender-ország elfoglalása könnyű szerrel ment, egy csapásra megvolt s valami rendkívüli és szokatlan eredménnyel járt.
Mintha megérett volna a világ arra, hogy jöjjön valaki és meghódítsa. A katonátlan hosszú béke, az elpuhulás rest nyugalma töltötte be a világot s a tamaskusi kisded sereg szinte örömujjongást keltett a népekben, amelyek már éppen torkig voltak az unalmas élettel.
Karakin szultán ezer katonát toborzott a senderiek közül, mesterüknek beosztotta a maga száz katonáját s megindult életének diadalmas útjára.
Talán mint az isten küldötte, győzte volna meg az egész világot, de a felesége, aki tisztán látta és értette a senderi győzelem könnyűségét, s most anyaságának titkos és félelmetes remegésében élt, nem eresztette el egy napra sem maga mellől. Az asszony, aki annyira áhította a vagyont, s a gazdagságot, még százszorta jobban a szerelmes urát. Karakin, aki belekóstolt a sikerbe, forrongó vérrel és vágyakozó lázzal ölelte reggeltől estig az asszonyát. Gondolatai folyton a katonái között voltak, akiknek minden dolgáról jelentést vett és minden szükségükről maga gondoskodott.
Reménykedve várta a gyereket, akinek jöttében ő volt egyedül a felelős s ezért tízszeres gyöngédségre érezte magát kötelezve a szultánjával szemben, de most várta a gyereket, mint kis segítőtársat.
Aztán megjött a fiú. S nem változott semmi. Csak még súlyosbodott. Soha szultán úgy be nem volt fogva a hárem illatos, bódító és pillanatokat élvező boldog életébe, mint Karakin. Már egy-egy órára is alig ment ki, s azért annál nagyobb agymunkát produkált, hogy kis seregének dolgát rendben tartsa.
És híre ment varázstudományának. A híres láthatatlan-szultán lett, aki varázsköpenyében mindenütt jelen van.
És minden sikerült neki.
Mivel pedig, vezér nélkül, igazán távoli kalandra nem bocsáthatta seregét, a megszerzett országokat egységesítette, egy tömbbé forrasztani igyekezett s azzal a meleg és nagy tervvel foglalkozott, hogy fiára egy hatalmas és boldog országot hagyjon.
Így éltek boldogan és csöndben, szerelmeskedve, mit sem téve, mégis gazdagodva. Karakin meghízott, megszépült, az asszony a boldogságtól unatkozott. Idegen és ismerősök irigyen néztek reájuk, irigyelték a boldogságot, amit a fiatal szultána egyáltalán nem titkolt.
De köztük néha rettenetes viharok dúltak. Az asszony, hatalmának teljességében egyre zsarnokibb lett. Minden szeszélyének engedett, mindent megéreztetett az urával, csak azért is, hogy az egész világ által elkapatott férfit lábbal tiporja. Karakin szultán olykor elgondolta magában ama régi Herkulesnek sorsát, aki így vergődött valaha boldog igában, duzzadó erejétől és sorsfölötti tettvágyától gyötörve... De ő büszkén érezte, hogy igaz feleségét nem hasonlíthatja össze sem ama kéjleánnyal s minden férfierejét összeszedte, hogy lebírja magát.
S ha kedves volt az asszony, kimondhatatlan volt. Bájos és gazdag. Kinccsel fölmérhetetlen édességű. Komoly és becses. Tanácsban páratlan, ítéletben rendíthetetlen. Soha nem hízelgő, soha meg nem vető. Urának dolgait az igazságos sors döntésével fölérő szemmel mérő.
De ha vére, vágya, unalma, fáradtsága, irigysége, elégedetlensége fölriadt, irtóztató volt és rémítő. Bájos volt, mikor éjjeli álmait heccelő és kegyetlen kedvvel mesélte el, férfiakról, akik nem az ura voltak... S megrémítő, mikor könyörtelen bosszúvágyának követelt kielégítést.
Három év telt el, ki nem mozdulva a háremből, olyan változatosan, hogy nem volt két egyforma órája.
Nagy fiókkal játszadoztak, mint a heverő macskák, mikor vendég érkezett a harmadik év derekán.
Az öreg szultána jött, az anyós.
Karakin rettegve ment elébe, feleségétől reszketett, hogy fogja fogadni az anyját.
Az öregekről sűrűn tudtak, bár nem érintkeztek velük. A megvénült Aladin már nem bírta úgy, mint régen, az üzletei egyre kisebbek lettek s végre teljesen a csunguzok markába került. Ezek ugyanis nem merték többé nyíltan megtámadni az Aladin országát, félve a hírhedt Karakin bosszújától atyjáért, de alattomban állandóan adóért, váltságdíjért zaklatták az öreg királynét, mihelyt a férje kihúzta otthonról a lábát. Így aztán még rosszabb volt, minden odalett.
Karakinnak örökké vértódulása volt, ha ezekről hallott. Szeretett volna egy nagy és kemény háborút indítani a csunguzok ellen s kiirtani az alattomos sárgák egész fajtáját. De a felesége előtt meg sem pendíthette.
- Nem elég, - kiáltott az asszony, - hogy a hírneved árnyékában nyugodtan élhetnének. Ki tehet róla, ha még azt sem tudják felhasználni. Az a vén az oka mindennek. Sohasem volt semmije, nem is lesz...
Most aztán Karakin tőle telhető hidegen és gyorsan szájat s kezet csókolva az anyjának, bevezette őt a feleségéhez. Azt hitte az asszony azalatt felöltözött az öreg királyné tiszteletére, mert úgy gondolta, hozzáillene bosszújához, hogy megmutassa neki, hogy most ő van fönn a csúcson, közel a naphoz. Mennyire csodálkozott, mikor úgy találta a feleségét az iménti házias mezítelenségében, az egyszerű agyonmosott kék derékkendővel, az apró rongyolódó fehér selyem papucsokkal és a hétköznapi ezüst hajkoronával. A kis gyerekkel játszott s az öreg asszonyt fesztelenül és szeretettel csókolta szájon.
- Eljöttem már a kis unokámat megnézni, - mondta az öreg királyné élénken és tőle telhetően vidáman - lehajlott a gyerekhez, le is guggolt hozzá, mint az öreg gombaszedő arab nők, akik féléletüket guggolva töltik.
A gyerek tapsikolt a nagyanyjának és csöppet sem félt tőle.
Karakin olyan boldog volt, amilyen soha. A két asszonyát látta, életének két asszonyát. Együtt, egymás mellett, egymáshoz szólva és meleg egyetértésben.
Úgy megittasodott, úgy megszilajodott tőle.
Olyan víg lett s olyan beszédes. És hallotta anyja sajátságos, mellékzöngékkel teli félszeg hangját, s hallotta hozzá a felesége édes, csengő, kisded, komoly csevegését. Figyelte az anyja furcsa mondásait, szinte már elfelejtett nagy mondásait, egy elzárkózott lélek különösségeit, amelyekből már úgy ki kellett ábrándulnia, szinte önmagát elfelejtenie a felesége reális, ember és életismerő világfelfogása mellett. S most a fiatal asszony sohasem szól ellent a másiknak.
A mámor valami párája szállta meg. Végre boldog volt, osztatlanul, zavartalanul, hiánytalanul. És ragyogott, szikrázott és ömlött belőle a szív. Ez az este, ez az éjszaka, amit szinte keresztül csevegtek, élete koronája volt. Sütött róla a boldogság és mikor boldog kisded szerelmeskedésük szikrázását látta az anyja, fölkiáltott: "Boldog Allah, milyen szépen élhetnek ezek!" Elhallgattak. Az öreg királyné még ennyit mondott: "Én hozzám mindig rossz volt az uram!" Karakin, aki már megtanulta a feleségétől, hogy az olyan asszonyhoz rossz az ura, aki semmit sem gyűjt és nem takarékoskodik, meg akarta ezt mondani, szemébe vágni az öregasszonynak a felesége kedvéért, de csak azt mondta: "Rossz? - én kedvesnek, vidámnak és jónak is ismertem." "Ej, mindig rossz volt, goromba, kegyetlen, még ha beteg voltam is..." Karakinnak fájt a szíve az apja sorsáért.
Másnap ő szinte délig el volt foglalva. Akkor együtt ebédeltek. Mikor a finom érett banánt hozták, az öreg asszony egy nyers és alig érett zöld darabot vett le.
- Én így szeretem, - mondta.
- Én is, - mondta Karakin.
- Dehogy, - szólt a felesége, aki csak a túlérettet szerette s a kedvéért az ura évek óta nem evett amolyan éretlent, betegségszerzőt.
- De igen szívecském, - nevetett ártatlanul Karakin s felújult benne gyermekkorának ismert ínye, a szinte ropogós banán ízére.
Az asszony nem szólt, de mindnyájukban valami rossz és mély és kellemetlen érzés maradt.
Karakin az anyja szavait, mondásait röstellni kezdte, elhallgatni, bírálni... Éretlenek voltak, mint a zöld banán... de furcsák.
Mikor a nap alkonyodni kezdett, az öreg királyné készült. Hiába tartóztatták, kijelentette, ridegen és ellentmondást nem tűrve a menye szavára, hogy ő csakis az éjjeli utazást szereti, ide is éjjel jött s hogy a hordókasban igen jól tud aludni.
Ez is olyan vadság volt, mint az egész élete. Ráhagyták, Karakin örült, hogy elmegy, okos és tapintatos dolognak érezte, ha még egy napot itt töltene, már baj lenne...
Mikor utánanézett az anyjának, akit a rabszolgák a vállukra szíjazott hordókasban vittek s aki szögeskorbácsával kedvesen intett még vissza neki, fölment a feleségéhez, aki a ház ereszéből nézett az öreg királyné után és kendővel intett feléje.
Nem szóltak egy szót sem egymáshoz.
Végre már nem látszott a kis karaván, eltűntek a lovasok is, akiket a Karakind díszkíséretül az anyja mellé adott, a zöld fák erdejében.
A fiatal asszony bement és lefeküdt a selyemfűvel tömött alacsony pamlagra.
Karakin megállt felette. Kereste a szót, mit mondjon.
- Szívecském, jelentésemet vedd szívesen a mai tanácsunkról, - mondta kissé édeskésen és szertartásosan, bár nem volt ez szokása.
- Magával nem beszélek többet! - csattant fel az asszony.
- Velem? - s a vér meghűlt Karakinban. - A hadi tanács nagy dolgot... - folytatta mégis kényszeredetten.
- Pláne ilyesmiről! - mondta az asszony.
- Ilyesmi...
Az asszony arca merev volt, mint a márvány és fakó, mint a düh.
Karakin kői merevséggel bámult rá. A szívéből a vér, mint egy vad szökőkút tört fel. Föl, föl s elöntötte az egész agyát.
- Miért, mit tettem?
S tisztán eszébe jutott, hogy dicsőítette ma az ebéd előtt az anyja szemébe a felesége érdemét... Mindent ráruházott! - ő csinálta ami itt van... Mindent neki köszönt... s olyan hadvezérnek festette, ki minden vezéreknél különb volna...
És már megint... Most volt a boldogság első napja és már megint...
- Mit vétettem?
Az asszony elfordította a fejét, a mennyezet másik sarkába nézett, a faragott fa sárkányra. Egy citromszínű kicsi almába harapott, amely korán érett s édes levű volt, ő hozatta messze nyugatról...
- Az anyám?! - morogta kérdezve.
- Láttam! - mondta az asszony és zöldes fény villant meg, gyűlölködő és szilajfény a szemében...
- Mit?
- Ha már itt van... már semmi se jó... Már mindennel elégedetlen...
- Oh... - hörgött fel Karakin szultán, a banán eszébe jutott, az éretlen banán, amit az anyja szája szerint szeretett... s ököllel iszonyút vágott a homlokára, úgy hogy sárga fény lobbant föl előtte.
- Állat, - szólt hidegen az asszony. - Ha én tenném, fájna...
- Hogy döglött volna meg az úton, mikor idejött... - hörgött a szultán. - Békét bontani... hogy jött életet rontani...
Azzal megfordult.
- Hová megy?
Nem szólt, ment.
A szultána a lépcsőre utána ment. Parancsolóan kiáltotta.
- Szultán, hová megy?
- A hadhoz.
- Mikor jön vissza?
Karakin szultán hallgatott.
- Nem mondja meg?
- Este.
Visszanézett. Még egyszer látta a feleségét. Karcsú testének képét magával vitte a zöld fodros kendővel a barna karcsú testet... a sápadt arc ijedtsége fulló büszke vonásait... a szúrós barna szemek világító lobbanását.
A hadból este üzent, üzent, mert féltette az asszonyát, üzent, hogy megmentse egy rémes éjszaka gondjától talán... csak ennyit:
- Dolgozom, kínlódom.
Éjfélre visszajött a követe ezzel:
- Reggelre várom.
Soká nézte az idegen metszett rovásokat a szögletes kis rovóboton, a parányi rózsafapálcán.
Elővette a csákányát, a nyelére rótt öt szót.
- Dolgozom azután megyek csókol Karak.
Nevének utolsó két betűje nem fért el, a csákány acéljára kellett volna edzeni.
Akkor elrendelte, hogy ezután a neve nem Karakin, hanem Karak szultán legyen.
A Karak szultán nevét azután megtanulták. Ahogy Dzsingiszkán jött keletről nyugatra, úgy haladt ő vissza napkelet felé, egyre nagyobb tömegeket sodorva magával.
Mikor egy-egy várost elfoglalt, mindig követet küldött a feleségéhez s társzekerekkel a kincseket.
- Megvettem Taszart, Ekbatanát, Nemiromot...
A követek egy ideig rendesen megjöttek.
Aztán elmaradoztak, sok eltévedt szem elől, sok elbolyongott s útközben elhalt, úgy került kósza hír róla...
Végre elmaradtak. Karak szultánnak csak rettenetes híre maradt, el egész Indiában, Kínában, a sárga tengerekig. Máig áll a nagy kő a mennyei birodalom határán, amelyre föl van, jó lovasembernek való magasságban, róva "Én Karak szultán, tulajdon kezemmel ide véstem, hogy világ végéig megtudják, hogy megsarcoltam Nagy Birodalmat vagy száz tamaskusi legényemmel. Harminc elefántot, hétszáz tevét rakattam meg csillagom, szultánámnak. Velem voltak vitéz vezéreim..." Aki rovást tud és szót ért, máig olvashatja.
Senki sem tudja hová lett, hol halt el.
S a szultánája, csillagja, szegény... később szintén meghalt.