Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám · / · Barta Lajos: Falusi kirándulás 1915-ben
Máli néni még aznap este levelet írt a jegyzőéknek, nem volna-e kedvük másnap kijönni a kis erdőbe? Ugyanígy meginvitálta a plébánost is! Az erdőbe holnap délután öt óra tájba lesz jó menni.
- Azelőtt -, mondja Máli néni -, minden héten ki-kimentünk csurgatni. Amióta a háború kitört, nem volt hozzá kedvünk. Az ember éppen csak él, nemis mer senkihez se szólni, mert fél, hogy valami bajt tudat vele, pedig ha semmi különösebb baj sincs, akkor is elég. Csuda, hogy az ember bele nem betegszik. Pedig nekünk nincs is oda senkink. - Máli néni már megírta a leveleket: - Lucia! Levél! Pap! Jegyző! Érted?
Lucia int, hogy érti, már tudja azt, hogy hol laknak, ő idehaza van már. Nem úgy, mint a többiek, akik ágálnak, lármáznak, elégedetlenek és azt akarják, hogy legalább is jobb kosztjuk legyen, mint otthon.
- Talán mégis csurgatnánk! - mondja Jóska és a vendégre gondol.
A csurgatás ünnepélyesebbé teszi az erdei kirándulást. Az ember tüzet rak a tisztáson és aztán szalonnát pirít a parázs fölött fanyárson, a szalonna finoman olvad a melegen, kenyeret kell alá tartani, a szalonna zsírja rácsurog a kenyérre és az nagyon finom. Otthon az ilyet nem lehet csinálni, mert az erdő, a fák sátra, a fű szelídsége, a bokrok titokzatos bizalmassága, a levegő szabadsága, az erdő nesze kell hozzá... Nincs színház, se mozi, se kaszinó, se bál, kell, hogy az ember egyszer-kétszer csurgasson egy évben, hogy a lélek meg ne penészedjék...
- Csurgassunk? - ismétli meg a kérdést Máli néni. És érzéseiben harc van. Megszakítsák a penitenciát, amit az emberiség nagy csapása idején vállalni kellett? Az erdőbe elmenni, ezt már a vendég miatt sehogyse lehet elhagyni! Talán jó is lesz, hiszen egy kis fölfrissülés nemhogy vétek lenne, de az embernek maga iránt való kötelessége. De csurgatni, ez már mulatság! És most kinek volna lelke mulatni! - Csurgassunk? - ismétli meg hangosan és látszik, hogy nagy vívódása van.
- Ne csurgassunk! - dönti el a benső harcot a vendég. Máli is, Jóska is hálásan örül és Lucia most már elmegy a levéllel.
Akkor hazajött Irma, a szeme ki volt sírva, izgatott volt és látszott rajta, hogy fájdalma van. Máli megijed.
- Mi a bajod te lány?
- Mégis csak meg fog halni. Ma csütörtök van és az orvos nem jön át vasárnap előtt. Sürgönyöztem neki, de körúton van. Lássa, ha ez a mi doktorunk nem ment volna Pestre kórházba!
Egyszer egy reggel, ahogy ezt cselédek rémregényekben olvassák mosogatólében ázott párák közt őszi délutánon, ott feküdt a kisgyerek a pesti menhely kapujában egy rossz férfikabátba göngyölítve, egy barna kendőbe belekötve... Most már járni tudott, fölfelé nőtt, mint az a vad-fa, amit nem ültetett, nem vetett senki, csak a természet hozta ki örökkévaló öléből... - Olyan édes volt szegény! Olyan csinos, tiszta! Mert ezek szeretik őket! Nem úgy, mint talán másutt. Ezek nemcsak tartásba veszik őket, a szívükre is veszik. Ez a legaranyosabb volt a kétszáz gyerekem közt! - Irma rosszul aludt azon az éjjel, már hajnalban fölkelt. Reszketett még a harmat a füveken. - Nem volna kedved a betegemet megnézni?
A parasztudvaron egy szederfán szeder, egy cseresznyefán cseresznye érett. Fiatal csibék csipogtak az udvaron, épp abban az időben voltak, amikor a kotlós kezdi elhagyni őket. Ez a csipogás olyan szívszorító, mint hogyha elátkozott, beszélni nem tudó lélekből jönne, mely csirkelábon, vézna, kis tollas testben szaladgál az udvaron. Nyitva volt az ablak, beszállt a friss reggeli levegő, a tornyos ágy már bevetve, a búbos fehér hasát öblösen kitartja, a sarokban az asztal, kétfelől faragott hátú padka, fekete sublótfiókról úgy függnek a rézkarikák, mint bús arcon, kisírt szemek alatt a bánatba merült orr.
Bölcsőben a beteg, a napkeleti szép fény, mely a reggel finom rózsaszínjéből száll ide, megvilágítja kis arcát. Fakó pirosság ül az arcán, mely belemerül a fonnyadt fülek felé a sápadtságba, apró haj köríti a sápadtságot és öregességet fűz a csecsemőélethez. A kis száj bágyadt, el nem sírt sírás megfagyott dala rajta, olyan mint más ember, mikor a csontja még puha és a húsa gyönge, csak a szemében van öregség, egy rossz és elhibázott világ öregsége... Mintha már tudná egész sorsát, mely e földön várna rá és a kitaszított ember félénk szerénységével fojtaná el könnyeit, hogy ne zavarjon senkit...
- Jaj istenem! - nyög a nevelőanyja. Az ura kilenc hónapja hadban, senkije, csak ez a fattyú, ezt szerette és szereti mindenki más helyett. - Mégis csak azt hiszem, foga jön, attól van kisasszony!
- Dehogy a fogától! Babona az, hogy a fogától jön. Bélhurutja van. Mást nem lehet tenni, a doktor se tehetne mást, csak úgy tartsa a diétát, ahogy mondtam.
- Jaj istenem! édes jó istenem! Vigyázok rá nagyon, csak ha megmaradna!
Lucia már megérkezett a felelettel. Jegyzőék jönnek, a plébános is eljön. De, ne csurgassunk! - írják! Nem való az most!
A dél átalfénylik a falun. Elmúlik az ebéd kevés beszéddel. Egy nap alatt már elmondtak mindent. Asszonyok jönnek az udvarra, előbb egy, később még egy, aztán még egy. Halkan, szerényen beszélnek:
- Itthon a Jóska úr? Jaj kedves tésasszony, nem tudtam nekünk a Jóska úr egy kis fehér lisztet adni?
Jóska vámra őröltet azoknak, akiknek van gabonájuk, a vámból ad azoknak, akiknek nincs földjük, csak kis konyhakertjük. Sokan vannak, ritkán jut és nem mindenkinek...
Az erdőben csend volt, a nap hanyatlóban. Messzei egek pirosodó fénye megszűrten vetődik a fák oldalára, a ritkás fűre. Kiterített pokrócokon jól fekszik az ember. A jegyzőnek nagy hely kell, terebélyes, nagy, széles ember, mégis szordínóshangú és nem öblös. Előkerül a kártya. Négy férfi, kever, oszt, játszik, mondja a figurákat, mintha kínai nyelven beszélne, bela, kasza, abszolut, uhu, fedák, tuli, uli, gromoboj.
A jegyzőné kérdezi Málit:
- Látta tegnap Salinét?
- Rajta volt az új ruha?
- Rajta! Ezeknek a tyúkászoknak most jól megy. A Rákóczi úton vette százhúsz koronáért. Kinek mutatja itt? A kapufélfának?
- Fess volt benne?
- Tud is az ilyen fess lenni. Pedig egész jó a szabása, de azért olyan püffedt benne.
- A smukja is rajta volt?
- Minden, de minden. Az a sok gyűrűje! Karperec, nyaklánc, óra, buton a bután. A szövetkezetbe ment, pénzt vitt be megint. Azt mondja, sajnálja, hogy ilyen olcsó ruhát vett. Jövő héten vesz egy zöld selyemruhát, de azt már a Kossuth Lajos utcában...
- Maga édesem mit főzött ebédre?
- ...
- ...Két tojással behabarva...
- ...Nem sok lisztet... cukor...
- ...Aztán hirtelen kisüti?
- ...Jaj, azt most egész másképp csinálom...
- ...Igen és aztán főni hagyja...
- ...Nem kell soká keverni...
- ...
- Ja, azt nem szabad úgy...
Irma nem szól semmit. A fákra vetődő piros fényt nézi. Rövidlátó és szűz, kétszeresen tévesen lát mindent. A piros fényt nézi és azon tűnődik,, csakugyan piros-e az a piros?
Sajt, vaj, szalonna, friss hagyma, kenyér, fehér bor szódával. A jegyzőné cselédje csörigét hozott ki nagy tállal... Múlik az idő, leszáll az alkonyat, sötétedik, a fák koronája már csak fekete hajnak látszik. A tanító száraz ágat szedett össze, tüzet rak, fölcsap a piros láng magas oszloppal, sárga lobbanást vet az arcokra. Most érkezik a plébános, az egész jeleneten Hernaniból való romantika ömlik el. A plébános kurta szárú csizmában van, a csizma peremére bugyakosan kihúzva a nadrág, állig csukott mellényén sok a gomb, térden alul ér papi redingotja, nagy karimájú taliános kalap kissé gyűrötten a fején. Szívós, ötvenes, makacs állú, kemény ajkú ember, borotvált és borostás. Ahogyan a tűzoszlop fénykörében a ritkás fák közt megjelenik, nagy gesztussal és izgatott arccal, nem úgy jön, mint egy pap, hanem mint valami aktor:
- Á, hölgyeim, uraim! Üdvözlöm a szép társaságot! - bemutatkozás. - Bocsánat, hogy előbb nem jöhettem, örültem a jó gondolatnak. A császárnak, ami a császáré! A hazának, ami a hazáé! De a lélektől sem szabad elvonni a magáét, mert az megbosszulja magát. Még egyszer üdvözlöm a társaságot! - leheveredik a pokrócra, parázsba omlik a tűz, az arcoknak csak egy-egy foltja látszik a hús színében, a többire árnyék hull. A plébános is harap még valamit, a homályban összekoccannak a poharak. - Már hűvös a levegő! Megkezdődött a lecsapódás! - mondja a plébános, mintha a hatodik elemiben fizikát tanítana - ez a kipárolgástól van. A növények szénsav formájában lehelik ki az elhasznált oxigént. Most kinyitják a pórusokat, magukba szívják friss táplálékukat... Hja a természet csodás. Minden kis fűszál csoda! A bogár, mely rajta fölmászik még komplikáltabb csoda. A legnagyobb csoda természetesen az ember, de az emberben Isten lakik, benne az örökkévalóság köre önmagába tér vissza... Tanító úr barátom, maga nem jól szolgálj ki az Úr gyermekeit! ... a tanító tölt, koccannak a poharak. A tanító aztán száraz ággal megint föléleszti a tüzet. - Hölgyeim és uraim -, mondja a plébános és feláll, hangja állandóan a tüdőben idegesen rengetett, egész bensejének izgatott mozgásától hullámoztatott levegőtől táncol és heves ugrásokkal lejt és emelkedik -, talán eldalolnánk egyikét azoknak a szép nótáknak, amikben a magyar lélek, mint hamisítatlan gyémánt ragyog! Dalolván azt hihetjük, hogy a nép lelkével ölelkezünk össze, avval a magyar néppel, amely hősiesen küzd az összes harctereken, hogy ez a haza továbbra is Árpád hazája legyen! Avagy talán hölgyeim és uraim elkezdenénk evvel:
Föl! Föl vitézek a csatára!
A szent szabadság oltalmára!
Mennydörög az ágyú, csattog a kard,
Ez lelkesíti csatára a magyart.
Mindenki dalol, a női szoprán együtt csap föl, a férfi alttal és basszussal, úgy dalolnak, mintha templomban lennének és a plébános olyan ihletten dirigál, mintha isten lelke lenne e pillanatban vállain. Olyan ájtatosan dalolnak, mintha imádkoznának. Együgyű lelkük a régi csatadalban jajgat a magasba, föl a csillagok felé röpdös, melyek sárga lámpásokként pislognak le a fák koronái közt kis szabad helyeken... A tűz világosságot vet arcukra, a szemük sarkában könyv van, némelyiknek az arcán szalad végig a könyve, a kezük nem meri letörülni... Szenvednek, magyarok, sírnak...
A sötétben csak tapogva lehet hazamenni. Otthon azt mondja Irma, ő már akkor tudta a jegyzőnétől:
- Tudod, miért volt olyan izgatott a plébó az első időben, amíg bele nem jött. A gazdasszonya, meg a plébó húga, aki szintén itt van, el akartak ma szökni tőle, mert nagyon szekáns és goromba. Már kocsit is fogadtak. Mikor este a kerten át el akartak sliffelni, a plébó kiugrott egy bokorból és csihi-puhi! - a nádpálcával. A szökésből aztán nem lett semmi.
Valaki megzörgette az utcai ablakot:
- Kisasszony! Kisasszony! Meghalt!
Irma látni akarta.
A bölcsőben már meredten, fehéren feküdt a kicsiny, a halál fakó lilaszíne megárnyalta a kis arcot, becsukott szemecskéjének szőke pillái összeértek és ott szederjés, sötét vonalat húzott a halál. A szoba tele volt asszonyokkal, a szomszéd utcákból és a messzi utcákból, ahova a hír eljutott, eljöttek az asszonyok, anyák és feleségek, akiknek valakije odavolt, elevenen, vagy holtan és e senki gyerekének teteme körül kiöntötték most szívüket sírtak, hallgattak, csak sírtak...