Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám · / · Barta Lajos: Falusi kirándulás 1915-ben

Barta Lajos: Falusi kirándulás 1915-ben
IV.

Pepita nadrág volt a tanítón, fehér mellény, fekete lüszter kabát, fején valami hamuszürke tengerész sapka. Szőke, karcsú, magas férfi, arca mint a homok, egyforma sok más ezer arccal.

- Nagyon örülök a szerencsének! - mondja és mutatja, hogy ezt komolyan érti. Iparkodik, hogy okosnak és érett véleményűnek lássák, nem is hiába. Eszes ember és mert eszméiben és kijelentéseiben mértékletes, nem hívja ki a kritikát. Ezt az óvatosságot a szerelmi téren szerezte. Nagyon jól tudja, hogy házasulandó ember és azért nem szabad neki senki leánnyal sokszor együtt sétálni, nem szabad neki az udvarlásban bizonyos határon túlrohanni, a kifejezéseiben is vágynia kell nemcsak a szavakra, de még az árnyalatokra is! Szabad neki például azt mondani, milyen fess maga máma! De nem szabad azt mondani, ah, de szép. Ezt: maga nagyon kedves! - igen, de ezt: - elragadó! - már nem. Szabad neki olykor-olykor egy-egy szál virágot adni, de ha ez többször ismétlődik, vagy csokor alakjában történnék, már túlságosan sokat mondana. Ahogyan a szavakban úgy a nézésben is fontos és elengedhetetlen az óvatosság. Önkéntelenül szépen nézni a lányra, amikor annak lánylelke meglepi valami csak lánytól telő ötlettel, mozdulattal, kedvességgel, ezt nem kell okvetlenül elkerülni, de ha a tekintet hosszabb és a meglepetés már-már az elragadtatás fényét sugározza, ez vallomás volna, többé-kevésbé fölérne egy karikagyűrűnek a felcsillogtatásával. Ahogyan a szavakban, úgy a térben is kénytelen volt szegény tanító nagyon vigyázni a határokra. Lány mellett menve pontosan be kellett tartania azt a távolságot, mely a lány előtt is, mások előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy a levegőnek az a térfogata, mely kettőjük közt az űrt belengi, a barátság, érdeklődés, lekötöttség mértékének a kifejezője. A jegyzőné nővérével is éppen az volt a baj, hogy bár világosan látta, azért hozták a lányt ide, hogy ezeken a határokon túlmenve, lekösse, mégis csak túlment a határokon és egy napon azt vette észre, na most már le vagyok kötve! - A finom óvatosság természetesen igen sok lelki munkát ad! Az embernek folyton dolgoznia kell, mint valami hadvezérnek! De egy tanítónak - még ha méhei, virágai vannak is, ha olvasni szeret is - elhagyatott, unalmas életét betölti ez a munka, különösen vakációban! Aztán az ember érzi, hogy kivételes helyzetben van és az ilyesmi alátámasztja az egyéniségét.

Fehér abrosz fölött kerek fehérség, zöld halom, saláta, kereken hosszúkás fehérség fölött barna-piros hepe-hupa, libapecsenye. Nagy pupák kenyér, az élet bíztató dombja! Semmi árpa benne, semmi kukorica! Csak a jó rozsnak az illata lengedez belőle.

- Hát mit szól hozzá tanító úr! - mondja a pohár sör után Jóska - megjött a Trajba!

- Megjött? - izgul a tanító. - No és mit mond?

- Azt mondja, mert énnekem bérkocsiüzletem van Pesten és mert nekem van az az egy-két házam, azért én mégis testvére voltam a bátyámnak! És ha egyszer nincs végrendelet, akkor ami jog, az jog! És ha a vagyon fele rászakad, én nem dobom vissza! Olyan bolondot még nem látott a világ! - Azt mondja neki a jegyző: - De nézze Trajba úr! Emberség is van, nemcsak jog. Köztudomású dolog, hogy az öreg ígért ennek a Szanda Pistának valamit. Mit gondol Trajba úr - hogy egy épp ember, ilyen szép, derék legény, mint ez volt, elvett volna különben egy epilepsziás lányt!

- Az éppen olyan nő, mint más, amikor nem jön rá!

- Köszönöm szépen, Trajba úr!

- És azt tetszik mondani, hogy egy egészséges férfi. Ez mindig úgy tesz a karjával, mintha legyet akarna fogni az ember orrán. Ez most már csak egy hülye!

- Az orvosok azt mondják, hogy ebből a bambaságból kigyógyul.

- De a karja! Avval a karral akar kocsmáros lenni? Hogyan hoz föl a pincéből egy hordó sört?

- Micsoda szívtelenség! Borzasztó! - mondja a tanító.

- Hát mégha látta volna azt az impertinens pofát! Én nem avatkoztam bele, nem is vagyok valami izgága, de engem már elöntött az epe! Csak csodáltam azt a jegyzőt, hogy micsoda angyali türelemmel magyarázott neki!

- És mit szól a kocsmárosné?

- Hujjé, még csak az! Hát azt mondja, elég baj neki, hogy az ura meghalt végrendelet nélkül! - előretolta azt a dagadt hasát, pardont kérek a nőktől, karikára nyitotta a szemét, mindig is olyan volt neki a szeme, mint a sűrű, zavaros borseprű. Én azért is nem éreztem jól magamat soha náluk a szaletliba, akármilyen társasággal voltam is ott. Azt mondja, ha az ura végrendeletet csinált volna, akkor most minden az övé lett volna, mert az ura az szófogadó, hű kutyája volt neki. Most pedig felezni kell neki a pesti Trajbával. Ő a maga feléből nem ad semmit a Szandának. Sőt mi több! Elválasztja tőle a lányát! Mert mit csináljon egy félkegyelművel! - Férjhez megy az én lányom másodszor is. Olyan férfit, amilyen a Szanda volt, kap még mindig! - Az nagyon derék, munkás, becsületes ember volt! - torkolja le a jegyző -, csak azért vette el szegény epilepsziást, mert a szülei nagyon rábeszélték. - Azt elhiszem -, mondja az asszony -, az ilyen senki, az mindig éhes! Mijük van? Az a hat hold! Kap még ilyet a lányom. Kérem, én olyan stafírungot adtam a lányomnak, hogy avval úri ember is elvehette volna. Én huszonnégy slingelt inget adtam neki. És tizenkét korzettet. Bizony isten, azt mondja, hogy korzett.

- Legyenek emberek! - mondja a jegyző. - Ez a szegény Szanda már egészen megszerette a lányukat. Nagyon elnéző volt a bajáért. Nem is panaszkodott senkinek soha. Nagyon jó és szíves tudott hozzá lenni. Hát maguk semmit se akarnak belátni? Ezt a szegény embert elviszik mindjárt az első mozgósítási napon. Szerbiában kap egy lábszárlövést. Aztán elviszik Oroszországba, ott kap egy könyöklövést, egy gránát a föld alá temeti, úgy húzzák ki a pajtásai... Maguknak ez mind semmi? - Az lehet -, mondja erre a Trajba -, hogy az őrültségből kigyógyul, de a karja az béna marad. Ezt tessék a jegyző úrnak figyelembe venni!

- Azt a hazáért szerezte! - felugrik a Trajba: - Akkor adjon a haza neki! Én megfizetem az adót a hazának és kvitt. És ha muszáj, akkor nekem is muszáj meghalni a hazáért. De kifosztani nem hagyom magam!

- És a jegyző ehhez hallgatott! - a tanító elárulta pillanatnyi gyengeségét, szerette volna, ha valami gyarlóságon éri a jegyzőt.

Egy szót se vesztegetett az kérem többet rájuk, kinyitotta az ajtót és azt mondta: - Mars!

- Kérem -, mondja a tanító - velem is mit csináltak. Föl akartak áldozni. Folyamodom Egerbe a fölmentésemért. Azt válaszolják, mindent a hazáért! Na igen, kérem! Éppen arról van szó uraim! De ha én meghalok a hazáért, az csak egy ember. Ahhoz csak egy orosz golyó kell! Itt pedig fölváltva kétszáz gyereket taníthatok.

Mindenki hallgatott, mindenki elborult. Mindenkinek a szívére ráült a néma, csendes, emésztő bánat és fájdalom... Senki sem szólt semmit, de mindenki érezte megint a könnyűt és elviselhetetlent, ami benne volt a világban és láthatatlan jelenlétével betöltött minden atomot... Megmozdulnak a karok, hogy megtöröljék a szájak szélét, meglobban a fehér szalvéta, mintha a mozgó ujjak a távoli halálok habját törölnék le a szájszögletekről, az éves munkájától még sötét piros ajkakról... Senki sem szól semmit... Mi történt? Semmi! Öt arc az asztal körül, a szemek, sugara keresztezi egymást és aztán hirtelen visszakapja magát... Nagy csend van! Semmi hang! Bedől a három ablakon a nyári fény. A nagy fényben úszik a ház, a homok, a falu, a sövények, bástyák, palánkok, gyümölcsös kertek. Néma falusi dél. Néma házak. Néma utcák. Néma levegő. Néma fény. Néma ég. Néma alföld. Néma emberek az asztal körül... Mi történt? Semmi... De valahol messze, nagyon messze, ott szörnyű dolgok történnek. Éjjel és nappal. És minden órában és minden percben. Nem kötött róla szerződést senki. De a néma házakból kikiáltottak egymásnak a némán vérző szívek és azt mondták a maguk csudálatos nyelvén egymásnak: Ez olyan nagy! Ez olyan irtózatos! Ez olyan boldogtalanság! Ehhez nem szabad hozzányúlni! Ezt nem szabad érinteni szóval! Ennek a nevét ne vedd az ajkadra!

Zsíros ecetben salátalevelek úsznak, libacsonkok aludt zsírban, döglött légy a sörben, halott kenyérdarabkák az abroszon... Itt most nagyon sokat beszéltek valamiről, amihez nem szabad szóval hozzáérni, aminek a nevét ne vedd az ajkadra! Lelkek, akik a mindennapi munka porából belepve, nem látszanak léleknek, mélyen fölkeveredtek most a tiltott beszédtől. Most némák, gyarlóság és nagyság közt merednek tágult pupillákon át a hájas húsházból egymásra a lelkek...

Néma szoba. Néma falu. Néma ég. Néma alföld...